A világ egyre növekvő sebességgel változik. Már nem “valahol máshol” és “valaki mással” történnek a tektonikus mozgások, hanem a mi saját, mindennapi életünkben.

"Ma nem akarok ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, talán majd, ha kicsit több időm lesz."

"Nem az én dolgom ez az egész, csinálja meg más: intézmények, kormányok, világ urai, ..."

"Túl kicsi vagyok én ehhez, úgyse számít, hogy mit gondolok vagy csinálok."

"Hiába látom át, semmin se tudok változtatni, még a saját életemben sem."

"Úgysincs más megoldás, mint amiben ma élünk. Esetleg csak még rosszabb."

"Tele van a padlás jó tanácsokkal, hagyjuk..."

Ismerős?

Fáradtak vagyunk, túltelítettek, mégis valahogy üresek.

Talán dermedtek is. Ami mostanában a világban körülöttünk és velünk zajlik, nem csoda, ha így érzünk.

Közben elszalad mellettünk az életünk, úgy, hogy szinte közünk sincs már hozzá.

Ha nem értjük meg, miben vagyunk, akkor nem tudunk cselekedni, nem tudunk változtatni és/vagy alkalmazkodni.

A Telki Öko hét 2026 keretén belüli előadásomban nem -a mai értelemben használt- életviteli tanácsokat szeretnék adni, bár lesz jó pár gyakorlati javaslatom is. Aki ismer, tudja, hogy nem szoktam megállni a diagnózisnál.

Tévhitekről fogok beszélni, amik alapjaiban határozzák meg az életünket.

A legtöbbjük nem újkeletű, pár száz éve "égett be" a köztudatba, és jelenleg megmásíthatatlannak tűnik.

És arról is fogok beszélni, hogy mik egy öngyógyító rendszer ismérvei. Legyen az egyén, gazdaság vagy társadalom.

Szükségünk lesz erre a tudásra.

Azt nem állítom, hogy a nagy gazdasági és társadalmi szerveződéseken egyénként tudunk változtatni, de a saját testi/szellemi/mentális állapotunkon, -ami valljuk be, egyre csak gyengülő tendenciát mutat-, igenis lehet változtatni. Amúgy ezzel az egyéni változtatással mozgatjuk a nagy rendszereket is.

Nem ígérek katartikus élményt. Az élmény kifejezéssel amúgy is sok bajom van.

De ahhoz, hogy ráhatásom legyen a saját életemre, szükség van a rálátásra.

Várlak Titeket szeretettel, és szívemből ajánlom a többi előadást is!

Minden előadás ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
Pár kitűnő ember, rengeteg, szabad idejében végzett munkája van benne, amiért jár nekik a köszönet.

Az élet nem lesz egyszerűbb, és a dolgok nagy része nem fog magától megoldódni.

És mások sem fogják helyettünk megoldani.

A részletes program és regisztráció linkjei itt: www.okohet.hu

Én 2026.3.28-án, 16.00-tól adok elő (regisztráció itt), és részt veszek egy panelbeszélgetésen 18.00-tól (regisztráció itt), kitűnő beszélgetőtársakkal.

Szombat este, az előadások és panelbeszélgetés után Ökokocsma is lesz, ami jó alkalom a beszélgetésre.

Gyertek! Nagy szükség(etek) van és lesz rá.

Szeretettel, Márti

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Az elkövetkező hetekben, hónapokban többet fogok foglalkozni a “Mi lehet a megoldás?” kérdésekkel.

A diagnózis puszta megállapítása nem segít a betegen. Szükséges a látlelet, de önmagában nem elég: csupán megijeszti, sokkolja és esetleg blokkolja őt.

Legyen ez a beteg egy egyén, egy nemzet, egy társadalom, vagy egy teljes civilizáció.

Eddig is voltak már javaslataim, több írásomban is próbáltam megmutatni valamit abból a változtatási potenciálból, amiről sajnos túlságosan keveset beszélnek. Nem vagyok naiv, ez a folyamat nem most kezdődött el, csak mostanra kritikus helyzetet teremtett. Volt már ilyen kritikus helyzet az emberi történelemben, és a megoldások is megszülettek. Nem vártak, és mindenek ellenére.

Fáj a szívem, és nem tudom felfogni, hogy miért nem keresi mindenki, mindenhol a megoldási lehetőségeket?! Nem tudom elhinni, hogy az ember (az emberiség?!) feladta és hagyja, hogy sodródjon az árral, sőt elsodorja az! Nem méltó viselkedés ez!

A fenntarthatóságból egy kilúgozott, redukált, kontextusból kiragadott, túlhasznált, elértéktelenedett szó lett. Nincs tartalma többé, bár lehetett volna.

A “fenntartható” nem az egyetlen kifejezésünk a világban, amit tönkretettünk.

Ez a helyzet. Elég az önbecsapásból, a sok mellébeszélésből és relativizálásból.

Én reménykedem, hogy a regeneratív kifejezés nem jut a fenntartható sorsára, már csak azért sem, mert más mintázatokat követ, más elvekre épül.

Ezt nehezebb lesz erodálni, bár negligálni nagyon könnyű lesz.

Ugyanis komplex, és emiatt kényelmetlen.

Ugyanis, míg a fenntartható paradigmát a jelen világ szerveződésein belül határozták meg, a regeneratív nagyobb rendek mintázatait veszi alapul.

Amiben benne van az ember (méltó) helyének, (méltó) feladatának és (méltó) viselkedésének is a boncolgatása.

Kopernikusznak sem volt könnyű, főleg, hogy ő még nem tudta bizonyítani az állítását. Kellett hozzá Galilei. De az ő élete még nehezebb volt. Nehéz a Ptolemaioszok és hatalommal rendelkező támogatóik ellenében dolgozni ;-) !

Az előző írásomban is örömködtem a magyar nyelv fantasztikus logikáján, most újra megismétlem, mert kulcsfontosságúnak tartom: valaki vagy valami akkor viselkedik helytelenül (azaz hibásan), ha nincs a helyén. Rossz a szervezés.

Aki hallotta már a Patikakert Nyílt napjain az előadásomban -amiben az emberi egészség és élő természet elméleti és gyakorlati összefüggéseiről mesélek- én azt állítom, hogy nem a gluténnal (vagy más, utóbbi időben hasonlóan rosszhírűvé vált anyaggal) van önmagában baj, hanem azzal, hogy a gyulladt, lyukas, áteresztő, táplálatlan, legyengült beleken és bélhámsejtrétegen keresztül a glutén (és tsai) olyan helyekre kerül a szervezetben, ahol neki nincs semmi keresnivalója! És ha odakerül, akkor persze hogy helytelenül viselkedik! Hogyan is viselkedhetne jól, ha nincs a helyén?!

Talán ezzel a profán, bár húsba (azaz egészségbe) vágó példával érzékeltetni tudom, miről is igyekszem évek óta beszélni…

Az elkövetkező előadásaimban, a beszélgetéseken, podcastokon és az írásaimon keresztül ezt a másfajta megközelítést próbálom majd körbejárni, elemezgetni, értelmezni és főleg közel hozni. Az első ilyen előadásom a Telki Ökohét 2026 keretében lesz, ahol nem leszek egyedül a kopernikuszi világnézetemmel ;-). Érdemes eljönni, sok kitűnő, gondolatébresztő előadásban lehet részetek!

A programot itt találhatjátok!

Azaz a regeneratív életfelfogást járom körbe. Egyéni és társadalmi, és ha elég bátor vagyok, akkor civilizációs szinten is.

A végesen értelmezett világunban, végtelen, és egyáltalán nem naiv szépséggel.

Íme az első, talán a bevezető a témában, amit a HVG Zcast beszélgetésen folytattunk Zsolnay- Fait Federikával.

Mindenféle platformon elérhető.

• Youtube

• SoundCloud

• Spotify

• Apple Podcast

• Cikk

Gyertek velem! Hallgassátok, gondolkodjatok! Beszélgessünk, vitatkozzunk!

Ugyanis ha nem lett volna Kopernikusz vagy Galilei, az igazság akkor is kiderült volna! :-)

Szeretettel, Márti

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Azt hiszem, hogy a jelenkor emberének életéből leginkább a misztérium, a titkok és a csodák hiányoznak.

Én is, mint minden rendes nagyszülő, elvittem az unokáimat a Csodák palotájába pár éve, de a tapasztaltak alapján helyénvalóbb elnevezés lenne a Racionalitás-, esetleg a Tudomány palotája. A zsúfolt térben egymást érte a rengeteg látogató és az elhelyezett tárgyak. Kötelességtudatból és udvariasságból végigmentünk ugyan a termeken, mindent elolvastunk és ki is próbáltunk, de az egész látogatás inkább megterhelő volt, mint felemelő. A gyerekeknek is, nem csak nekem. Nehéz ürességet éreztünk a végén, nem könnyed szárnyalást.

Túl sok van ma mindenből, mindenütt. Színes, szagos, zajos és okos minden körülöttünk.

Nincs fájdalmas várakozás. Nincs epekedés. Talán ez utóbbi szót már nem is használja senki, bekerült sok társával együtt az ódivatú, szentimentális kifejezések kukájába.

A rengeteg villódzó zaj ellenére mégsincs fény, és egyre megterhelőbb a minket körülvevő, dermedt sötétség.

Kétféle sötétség van: az üres és a teli.

Az üres megöl. Mert nincs benne semmi remény.

A teli sötétség végén viszont biztosan ott van valahol a világosság. Bár nem látjuk, mégis tudjuk, hogy eljön.

Ugyanez érvényes a csöndre, mert abból is kétféle van.

“A fizikai világ csöndje kongó üresség - az örök Nyugalom csöndje élettel teli” (C.S.Lewis: Csodák)

Balgán azt gondolja az ember magáról, hogy intelligensebb minden élőlénytársánál.

Mivel csupán a saját okosságában bízik, így nem hisz a csodák létezésében. Mert amit ő nem ért, az nincs is. Sőt: “Amiról nincs strukturált adat a 21. században, az nem létezik.” (Idézet egy, a magyar kultúra jövőjét elemző aktuális írásból).

Ha ilyesmit olvasok, inkább járok egyet a kertben. A kertem lakóiról sehol sincs strukturált adat. De ők majd akkor is maradnak, ha netán engem maga alá temetne a strukturált adathalmazokra ráülő szintetikus hatalom.

A kertben azonnal apró csodákat látok. Intelligenciát, emlékezetet, reményt, igyekezetet, erőfeszítést.

Megnyugszom. Pár perc elég a társaim között.

A növények hozzánk hasonlóan a térben mozognak, ám ők ezt a maguk módján, a növekedéssel teszik.

A növénynek folyton döntéseket kell hoznia, hogy finoman hozzáigazítsa a benne keringő nedvek nyomását a szervezetében végbemenő anatómiai változásokhoz.

A növények is rendelkeznek emlékezettel. “Talán egyelőre nem tudjuk, hogy hol tárolják a növények az emlékeiket -csak annyit mondhatunk, hogy valahol az agytól eltérő felépítésű elméjükben-, de annak a puszta tudata, hogy nyilvánvalóan rendelkeznek velük, elegendő világunk megváltoztatásához!” (Zoe Schlanger: Fényevők)

Bár még nem volt elég fény az elmúlt hetekben, a növények már akkor is remélték, tudták, vagy talán emlékeztek arra, hogy majd egyszer lesz. És elindultak.

Szó szerint. Ezután már elég volt pár órányi napsütés, és máris beindították a természet legnagyobb csodáját, a fotoszintézist. A növényeket zöldnek látjuk, mert elnyelik a kék és vörös hullámhosszt, és csupán a zöldet engedik visszaverődni a szemünkbe. A növények klorofillja a vörös színt nyeldekli mohón, hogy a felvett szén-dioxidot és vizet cukortartalmú tápanyagokká alakítsa át. Ez a fény szintézise, ami életet teremt.

A növények látják is egymást. Mégpedig úgy, hogy a zöld levélen áthaladó vörös spektrum egy részét a növény elnyeli, így abból a levél túloldalán kevesebb van.

“2020-ban a kutatók megállapították, hogy egyes parazita növények érzékelik ezt a megváltozott arányt, és ennek alapján meg tudják állpítani, hogy milyen növény van a közelükben. Laboratóriumi körülmények között az aranka növény csemetéi a jelek szerint észlelték a szomszédos növények méretét, alakját és távolságát, és ebből kiindulva döntötték el, hogy merre induljanak el élősdi hajtásvégeikkel. Ez természetes, hiszen az aranka nem fotoszintetizál.” (A konkrét kutatás elérhetősége megtalálható Zoe Schlanger: Fényevők c. könyvében). Én már találkoztam az arankával, egyszer egy teljes ágyás körömvirágot kellett kiszednem miatta. Nem estem kétségbe, hiszen a komposztnak jót tett a rengeteg körömvirág. A természetben egyáltalán nem keletkezik szemét.

Szóval ma körülnéztem a kertben.

Ebéd lett belőle.

Ez az étel valódi. Jobban táplál, mint bármely 3 Michelin csillagos étterem akármilyen világhírű kreációja.

Tavalyról áttelelt növények, egyévesek, kétévesek, évelők. A mángold még adni fog pár hétig friss, ropogós leveleket, a tarlórépa minden mínuszt kibírt, egy eltévedt zeller is kihajtott, ízletes, tartalmas leveleket adva, hasonlóan a zsenge sóskalevelekhez. Pár otthagyott hagyma is életre kelt.

A tyúkhúr szezon is beindult. Számomra nagy boldogság, hiszen a tyúkhúr a mostani, vitaminhányos időszak bajnok növénye, jó pár hétig. A második képen az útszéli borbolyát mutatom, de vigyázat, mert hasonlít a foltos bürökre, aminek főzetét használta Szókratész, amikor istentelenség vádja miatt halálra ítélték. Tanítványai és ellenségei szeme láttára itta ki a méregpoharat. Amúgy nem nehéz megkülönböztetni a két növényt, mert a bürök vastagabb szárú, és az ujjaink között szétmorzsolva a borbolyának ánizsos illata van. Persze ehhez ismerni kell az ánizsos illatot. Mi lesz veled, világ?!

Végül a nagy, csípős csalán is kibújt már. Ezekből, és a kert különböző részeiben becsben tartott társaiból már biztosan meglesz a húsvét vasárnapi csalánkrémleves, az unokáim kedvence. A receptet a Patikakert Tudástárában megtalálhatod.

Ha én esetleg nem emlékeznék rá, a csalán figyelmeztet: nemsokára itt a fény.

A feltámadás fénye.

Az élet úrrá lesz a sötétségen.

(Egyetek, igyatok csalánt! A húsvéti csalánkrémleves receptjét itt találjátok. De van ott még pitypangos, csalános citromos torta, vagy babsaláta csalánrügyekkel. Keressétek, készítsétek, erősödjetek.)

Szeretettel, Márti

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!

Agatha filmje (lásd írásom itt) ugyan nem kapott fődíjat a BIDF2026-on, de a saját kategóriájában (“Kezedben a tudás jövője”) különdíjat kapott. A külön jobb is, mert “külön(b)”.

Nagyon boldoggá tett, hogy mindhárom előadás szinte teltházas volt, ami ritkaságszámba megy a dokumentumfilmek kategóriájában, különösen, ha a film nem politikáról, háborúról, válságokról vagy más emberi borzalmakról szól. Nagyon szép, megható üzeneteket kaptam, sokaknál valóban mélyre ment a történet.

Agathának nem volt könnyű élete. Négy testvérét még gyerek- és fiatalkorában elveszítette. Keresztény, német bevándorló családból származott, egyszerű, kispénzű munkás szülők gyermekeként nőtt fel Kanadában. Jó ideje a szüleitől örökölt 24 hektáros birtokon kertészkedik, mégpedig egyedül. Persze nem a teljes területet műveli, van ott erdős rész, meg valami folyó is. Lakhatna Saskatoon városában, de ott nem szeret. Mert azt szereti enni, amit ő maga megtermel. A kertjét szereti. A sok hajlongást. A növényekkel való bíbelődést és a fizikai munkát. Megjavít mindent a rozoga házban és ház körül. Azt is mind egyedül.

Bátor asszony. Kilencven évesen sincs rászorulva senkire, sőt, ő látja el a szélesebb családot, mindenféle finomággal. A karácsonyi időszak náluk márciusig tart, mert addig járnak az általa, kézzel, már-már ipari mennyiségben készített túrós pirogra. Ez a magyar derelyének felel meg, de sós, nem édes. Nem is a szláv népeknél szokásos főtt krumplis tésztából készül, aminek a tésztája könnyebb és általában juhtúróval töltenek meg, az övé inkább hasonlít a mi lekvárral töltött derelyénkre.

Agatha bölcs asszony és határozott jellem. Van tartása: a kert, az értelmes kétkezi munka mindenkit ilyenné tesz. Nyílttá és egyértelművé.

Agatha szája sarkában ott az állandó, huncut mosoly. Agatha derűs. Nem szorong, nem fél semmitől. A haláltól sem, hisz az is az élet része.

Nem akar többet az élettől, mint amit kaphat. De azt megbecsüli és tesz is érte, minden áldott nap.

Agatha a természeti és az isteni rendekkel teljes harmóniában él.

Büszke és méltó része azoknak.

Én az elmúlt évben sajnos túlhajtottam magam. Túl sokat foglalkoztam az ember alkotta világgal és annak bajaival. Nem a butaság fáj, mert az talán vele született adottság (és egyébként is hozzátartozik a diverzitáshoz, mint mondta nekem valaki a múltkor, megnyugtatásul :-) ), hanem az érzéketlenség. Előbbiről nem tehetünk, utóbbit kifejlesztjük. Azt hiszem.

Úgy érzem, hogy a múlt heti, balatonfüredi Huray villában tartott előadásom, mintha lezárása lett volna ennek a nehéz időszaknak. A tavalyi évben sok helyen megtartott “Egy egészség: Ember, Állat, Növény, Talaj, Táj, Kultúra, Társadalom” előadásom nem a kertészkedésről szólt, hanem arról, hogy miért kell kertészkedni. A modern, civilizált emberi világ különböző dimenzióiról beszéltem, általában másfél-két órát egyfolytában, de senki sem állt fel, sőt, utána még jöttek a kérdések.

Ugyanis az íróasztalon talán működő-képes, de a valóságban élet-képtelen világról szólt az előadás.

Élet. Képtelen.

Nincs valódi képünk az életről.

Minden mással intenzíven foglalkozunk, pedig ez kellene legyen a legfontosabb téma, különösen mostanság, amikor szétesni látszik az emberi világ. Pont egy éve írtam erről egy tanmesét.

A nem-emberi világ nem tud szétesni, mert az rendben van. Nem rendszer alkotja, ami csak egy “szer”. A rend legfeljebb változik. Újra-rend-ezi-magát.

Ha a “-szer” gyökszó a szavak elején van, akkor egyesítő erővel bír. “A szer eredeti jelentése: „eggyé válik, egyesült, keveredik, összekeveredik, egységes lesz, szoros barátság vagy egyesülés, összejövetel, csoportosulás, közösség.” (Svetlik Ottó: 1. A SZER ősgyök a magyar nyelvben).

Szer-elem, szer-etet, szer-tartás, szer-szám, szer-ény,… Mind-mind valóban egyesítő, közösségalkotó kifejezések.

De én vitatom azt, hogy ugyanilyen pozitív lenne a “szer” használata azokban az esetekben is, amikor a -szer a szavak végéhez kapcsolódik: gyógy-szer, táp-szer, élelmi-szer, mód-szer, rend-szer,… Ezek szerintem csak helyettesítések, utánzatok.

Persze nem tudhatom, hiszen nem vagyok se etimológus, se nyelvész. Én csupán megfigyelgetem a magyar nyelv elképesztő logikai felépítését, hihetetlen kifejező erejét. Szüleim mindig mondták: a matematikát magyarul érdemes tanulni. Vagy legalább az anyanyelveden. Ha az éppen a magyar, akkor nagyon szerencsés vagy.

Azaz szerintem nem mindegy, milyen helyen van a szer.

Hely. Telen.

Az ember nem tudja, hol a helye. Ezért aztán helytelenül viselkedik. Kiszakadt a rendekből, és szerré vált. Játékszerré.

Én inkább készülök a tavaszra. Már érzem az illatát, akkor is, ha hideg van. Mások a fények.

Most jobban vigyázok az egész-ségemre.

A testem szólt év végén, hogy a lelkem lemaradt. Így uralkodnak ők hárman énbennem, már régóta: test/szellem/lélek. Egy egészet alkotva, vigyázva egymásra.

Az eddigi 120 nm nettó ágyásokhoz most 150 nm további készült. Az ágyások tervezése nagy munka, figyelembe kell venni sok mindent.

Csak a legfontosabbak:

• egymást szerető szomszéd növények

• egymást neutrálisan toleráló szomszéd növények

• egymást nem szerető szomszéd növények

• mindezt nem csak egy éven belül, hanem éveken átnyúlóan, vetésforgóban gondolkodva (16 év excel táblái segítenek emlékezni)

• fény, félárnyék igény (kelet, dél, délnyugati, nyugati kitettség)

• árnyékolási egymásra hatások

• vetési időszakok

• szakaszos vetések

• korai és másodvetések, őszi vetések, tél alá vetések

• vízigény szerinti kombinációk

• szélhez való viszony

• támaszték szükséglet

• talajtakarási módok

• az egyes ágyások (20 nagy és 6 nagyon nagy) képességei, tápanyag ellátottság, és egyéb üzemeltetési specialitások

• …és persze a család igényei, preferenciái, mennyiségek.

Izgalmas időszak ez.

A tervezésen túl már elkezdtem a palántázást is, azt is szakaszosan, a növények felkészülési- és tenyészideje szerint. A hét végén már vetni is készülök, kint.

A kertészkedés intenzív műfaj. Kell hozzá sok figyelem, megfigyelés, törődés, elköteleződés, türelem, elfogadás, elengedés.

De sem a test, sem a szellem, sem a lélek nem a semmitevéstől regenerálódik. Hanem a helyes használattól. Mindenféle idegen -szer nélkül rend-be tud jönni.

Feltéve, ha a rend(ek) részének tekinti magát.

Ha esetleg érdekelnek a palántázás apró trükkjei, akkor hétfőn indul egy ötrészes videó sorozat, amiben mutatok pár hasznos tanácsot, tippet, főleg a melegkedvelő növényekre vonatkozóan (paprika, paradicsom,…). Hírlevélben küldöm majd, itt lehet feliratkozni.

Szeretettel, Márti

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!

2026. január 24- és február 1. között immár tizenkettedik alkalommal kerül megrendezésre a BIDF (Budapest International Documentary Festival), a legnagyobb hazai nemzetközi filmfesztivál.

Megtisztelő felkérésnek teszek eleget azzal, hogy a 33 versenyfilm közül az egyiknek én lehetek a civil nagykövete. Ismert közszereplők vállalták a nagykövetségét a BIDF 2026 Fesztivál, 33 versenyben és 7 versenyen kívüli dokumentumfilmjéneknek.

Amiket Ti is megnézhettek, mind, egytől-egyig! Sőt, szavazhattok is rájuk! (Link a Fesztivál programjára itt)

A film, aminek boldogan vagyok én a szószólója, egy kanadai alkotó filmje, „A kezedben a tudás jövője” szekcióban kapott helyett. Alkotója Amalie Atkins, multidiszciplináris művész, aki Saskatoonban, Saskatchewanban él, Kanadában.

A film címe: Agatha’s Almanac (Agatha virágzó almanachja), egy 90 éves tanárnő egyszerű napjairól szól.

Ne várjatok kalandokat, ez a film más miatt különleges.

Megdöbbentő volt számomra, hogy mennyire közel áll hozzám a film minden egyes porcikája. Most csak egy párat említek belőlük.

• A film a -szintén tanár-, szüleimet hozta vissza, sokféleképpen. Az egyik ilyen filmszereplő a dinnye, amit édesapám szülei termesztettek, száz éve is van annak lassan. Kiskoromban édesapám arról mesélt, hogy nőtt olyan óriási dinnyéjük is, aminek az ügyesen kivájt héjában, ő, kisfiúként el tudott bújni. Kiskorában hetekig őrizte a dinnyét, kint a mezőn, egyedül, és az édesanyja minden nap friss lecsót, hozzá kovászos kenyeret hozott neki. A felelősségteljes feladat, a jó levegő, a tiszta, egyszerű, de tápláló étel teljesen meggyógyította a kisfiút, aki még az iskolában kapott el, egy akkor gyógyíthatatlannak vélt betegséget.

Hittem édesapámnak. És azóta tudom, hogy a világban igenis vannak csodák és vannak hősök.

• Ilyen filmbéli elem a rézvirág is, ami szintén a szüleimhez köt. Mindketten szerették ezt a sokszínű, vidám, de határozott karakterrel rendelkező virágot, ezzel volt tele a házunk előtti előkert, és a szüleim mindketten, többször, többféleképpen megfestették. A Bodrogközben, ahol mi csutorának hívtuk a zinniát, legalább 8-10 ilyen különböző kép lóghat, valahol a falakon. És legalább ugyanennyi különböző elnevezése van a rézvirágnak hazánkban: hívják legényvirágnak, bírópálcának, menyecskevirágnak, katonavirágnak, kalaprózsának, debreceni rózsának, törökkontynak, dámakonytnak, vaskalapnak sőt, még ennél is többféle néven ismerik, ismerték, Szabolcs-Szatmártó Erdélyig.

Igazi színes egyéniség. Valódi túlélő.

• És ilyen közös elem maga a helyszín, Saskatoon. Akkor találkoztam először az Amelanchier alnifolia-val, azaz a „saskatoon gyümölccsel” (magyar nevén égerlevelű fanyarkával), amikor tizenpár éve a Patikakertbe válogattam össze a bogyósokat, sok-sok tudományos cikkből merítve. Meggyőzött ennek gyümölcsnek a hatóanyag sűrűsége, az egészségünk védelmét szolgáló sokféle mikro-tápanyaga (vitaminok, antioxidánsok, antociánok, csersavak). Akkor olvastam, hogy kanadai őslakos indiánok csodanövénynek tartották az égerlevelű fanyarkát, amiből így aztán több száz bokor lett és van ma is a Patikakertben. (Megj.: 1) Hazánkban inkább a rokon mézalmácska terjedt el (A. lamarckii), ami szintén gyógyhatású, ezért abból is van a Patikakertben. Megj.: 2) Igazából az amelanchier nem is bogyós, hiszen a rózsafélék családjába tartozik, de a népnyelv bogyósként ismeri (“kanadai áfonya”), így mi is ezt használjuk inkább). Amúgy nem a növényt nevezték el Saskatoon városáról, hanem ez pont fordítva történt. Ebből is látszik, milyen fontosságot tulajdonítottak neki az ottlakók. Nem volt az olyan régen, amikor a világ nagy része még ismerte a növények gyógyító hatásait…

  2025 őszén is kiültettünk újabb 420 picurka égerlevelű fanyarkát a Patikakertbe, megintcsak több fajtáját, mert ők ezt így, bandában szeretik. Ún. agroerdészeti módszerek szerint dolgoztunk, azaz a terület adottságait figyelembe véve, keresve nekik a legjobb helyeket a többi növényünk kapcsolatában, a fény/árnyék arány és a vízmegtartás szempontjából.

Itt, a Patikakertben megpróbálunk tárgyalóképesekké felnőni, és így megtalálni a gyorsan változó Természettel a lehetséges közös utat.

Semmi, de semmi garancia nincs rá, hogy kapunk esélyt.

De mi legalább megpróbáljuk.

Talán, ha sokan lennénk, ha sokkal többen lennénk, akik partnerként és nem ellenségként tekintenek a Természetre, akkor még adna nekünk egy lehetőséget. De amíg mi csupán csak győzni akarunk, addig hiába várjuk a békét és a nyugalmat.

Vissza filmhez.

Agatha nem őslakos kanadai indián, neki más a története.

De Agatha valami olyan ŐSI ÉS ÖRÖK TUDÁST hordoz magában, hogy bevallom, potyogtak a könnyeim, amikor a civil nagyköveti kiválasztás folyamatában megnézhettem a filmet.

Tanítás ez a film. Kevés szóval.

Ez a film kiválasztott engem, pedig először azt hittem, hogy fordítva történt.

Ez a film messze nem csupán a kertészkedésről szól.

Mint ahogyan a kertészkedés sem csupán a materiális értelemben vett kertről szól.

Ez a film nem a múltba réved, hanem a jelennek és a jövőnek üzen.

Nekünk.

Finoman állít tükröt.

Érezni, tudni fogjátok, hogy miről beszélek.

Nagyon sok mindent írnék még, de inkább gyertek el, és nézzük meg együtt a filmet!

Én a 2026.1.25-e és a 2026.1.28-i vetítéseken biztosan ott leszek.

Annál is inkább, mivel sajnos az alkotó nem jöhetett el a fesztiválra, így a filmvetítés után én vállaltam a beszélgetést a moderátorral. És Veletek! Nem csak szorosan a filmről, hanem bármiről, ami a film kapcsán eszetekbe jut. (Nem kötelező ott maradni a beszélgetésre! :-) )

Minden korosztálynak szívemből ajánlom!

Persze az összes fesztiválfilm értékes, de én tiszta szívből javaslom ezt a filmet.

Agatharól. AZ ÉLET PRIVILÉGIUMÁRÓL.

Osszátok az információt, kérlek. Szerintem megéri, ha megnézitek, és remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy Ti is így gondoljátok majd.

Köszönöm.

Agatha, az alkotó és mindannyiunk nevében is.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Mostanában nagyon gyakran használt kifejezés lett a Tudat, az emberi élet egyik legnagyobb rejtélye. Sokan sokat tudnak róla, de bevallom, én nem tartozom azok közé, akik ezt a témát minden lehetséges, materiális vagy immateriális dimenzióból vesézgetik.

Engem leginkább a lehetséges kapcsolódások érdekelnek. Az ember és tudata lehetséges kapcsolódásai.

• Létezhet-e Öntudat Természet-Tudat nélkül?

• Létezhet-e Természettudat Föld-Tudat nélkül?

• Létezhet-e Földtudat Isten-Tudat nélkül?

Biztosan nem teljes és nem is egyenszilárdságú a fenti “készlet”. De én idáig jutottam.

Miután és amennyiben elfogadjuk ezen tudati “elemek” létezését, és esetleg azt is, hogy akárhány is van belőlük, azoknak okvetlenül hatásuk van egymásra, akkor a tanult (azaz a tanított) embernek a legkönnyebb megoldás az, ha mindezt valamiféle koncentrikus körök formájában képzeli el és fogja fel.

Ahol persze legbelül az Ön, az Én van. (Mi más lenne ;-) ?)

De az én elképzelésem szerint ez az egész nem így épül fel. (Már maga a szó -felépül- is azonnal valamiféle hierarchiát feltételez ezen tudati “rétegek” között.)

Persze az lehetséges, hogy a szembesülés (megértés? megfogalmazás?) pillanatában, elsőre így képzelhetnénk el. Hiszen elménk munkára fogható működésétől kezdve rajzolható és elhatároló geometriákban, elkülönítésekben, magyarázó logikákban tanultunk meg gondolkodni. Preferáltan kristálytisztán, amennyiben sikerül.

Minél okosabb valaki, annál pontosabban meg tudja “határozni”(!) az egyes rétegeket. Nem csupán szavakban kifejezve, hanem -a civilizációs idő haladtával- egyre több és egyre cizelláltabb mérésekkel is, bármi is legyen az, amit mérünk. Lehet akár a mérendő maga a tudat, hisz a mesterséges intelligencia “tudatának” fizikai működését biztosan lehet mérésekkel érzékelni. Még ha érteni nem is.

Az adatok, a számok mindig elhatárolnak. Ez ide tartozik, az meg nem.

Már önmagában az is érdekes, hogy a sok egyéb lehetséges közül éppen a 10-es és később még a 2-es számrendszereket választottuk ki közös civilizációs nevezőként. (Mi lett volna, ha egy kicsit kacifántosabb számrendszereket választunk megértési alapként? )

Csak az a baj, hogy szerintem mi, eredendően, egyáltalán nem így éljük meg a világot.

Nem ilyen elhatárolt geometriákban és nem aritmetikákban.

A kisbaba sokáig egyáltalán nem érzékeli, hogy mi “ő” és mi a “külvilág”. Számára nincs Ő és nincs Külvilág, ez a kettő egy és ugyanaz, az Ő erős szimbiózisban él az Egésszel.

Ilyenkor persze jön az, hogy mindez azért van így, mert a kisbabának még nincs kifejlődött tudata. Vagy legalábbis nem eléggé fejlett. De miért is gondoljuk, hogy neki nincs fejlett tudata? Csupán azért, mert nem tudja szavakban kifejezni azt, amire esetleg nincs is szavunk, még felnőttként sem? Csupán azért, mert számolni és egyenes vonalakat húzni csak később tanul meg?

Túl sok jelentőséget tulajdonítunk a “kizárólag az emberre jellemző” képességeknek. Például a szónak, a beszédnek. Vagy az ábrázoló geometriának. Vagy a logikának.

Talán túl sok teret adunk nekik.

Értem én, hogy a szó, a beszéd alapú kommunikáció tett minket emberré. De nem veszítettünk el ezáltal valami mást, valami nagyon fontosat?

Azt is pontosan tudom, hogy a szónak nagy hatalma van. Principio erat verbum - mondják, akik tudnak latinul.

• “Kezdetben van a szó; a szónak tetté kell lennie. A szó és a tett között áll a gondolat, amelyben a szónak elhatározássá kell válnia.” (Hamvas Béla: Mágia Szutra)

• „Kezdetben vala az beszíd, es az beszíd az istennél vala, es isten vala az beszíd” (Sylvester János 16. századi bibliafordítása)

• Katolikusok, protestánsok János evangéliumának első sorát így fordítják, latinból: “Kezdetben volt az Ige”.

• De a János evangéliumának eredeti görög szövegében olvasható logosz szó nem csak így fordítható latinra. A logosz azt is jelenti: ratio (értelem, bölcsesség), és akkor az evangélium első mondata így kellene hangozzék magyarul: “Kezdetben volt az Értelem.” Vagy akár így: “Kezdetben volt a Bölcsesség”.

Érezzük mindebben az ember jóravaló, de kicsit okoskodó bukdácsolását?

A “szó” jelentését még jól meg tudjuk határozni, de a “bölcsesség” tartalmával már nagyon is bajban vagyunk. Az is belátható, hogy a “szó” és a “bölcsesség” nagyon messze vannak egymástól, és nem csak lineárisan.

Tizenéves koromban, órák hosszat üldögélve a fűben, keresve a szerencsét hozó négylevelű lóheréket, rágcsálva a papsajtot, kiötlöttem magamnak a “Nagy Nulla Elméletet”. (Emlékszem, hogy harcias lelkesedéssel meséltem a szüliemnek erről a korszakalkotó felfedezésemről, de ők csak megértően mosolyogtak, rám hagyták, gondolom, “majd elmúlik” alapon. De sosem döngöltek a földbe az ilyesmikért. A rendetlen szobámat jobban sérelmezték. Annak kapcsán sokkal gyakrabban hallottam édesanyámtól, hogy “Mi lesz így belőled, lányom?” )

Ez a Nagy Nulla Elmélet egyáltalán nem a semmiről szól. Sőt, ellenkezőleg! Megfigyeltem, hogy ha valamiből valahol túl sok van, akkor valami másból ugyanott kevesebb, mint kellene. Ha a pozitívumokat és a negatívumokat összeadjuk, nullát kapunk. Ami nem a semmi, nem a hiány, hanem minden létezőnek az összege. Azaz, hogy lényegében mindig egyensúlyi állapot van, még akkor is, ha mi ezt esetleg nem látjuk, mert épp nem jó koordinátarendszerből figyelünk. Túl kicsi a rét, ahonnan szemlélődünk.

Engem ez az elmélet valahogy megnyugtatott. Ez is a “Minden rendben van, Márti!” csokorba illő gondolatmenetek közé tartozott, és tartozik ma is. Visszamenőleg ránézve akár nevezhetném az életstratégiám egyik alapkövének is, fellengzősen.

Ezen gyerekes elmélet szerint nagyon is lehetséges, hogy az ábrázoló geometriákkal, a határhúzásokkal, a definíciós és mérési képességekkel, de magával a beszéddel is sokat nyertünk ugyan, de sokat veszíthettünk.

Talán a tudati rétegek közötti átjárhatóságot veszítettük el. Az egységet.

Így kaptunk szétesett rendszereket az elveszített Rend helyett.

És egyre csak pontosítjuk a kifejezéseinket. Egy valamire való embernek ugyanis illik jól érthetően, egy-értelműen fogalmazni.

De az egy-értelműségben nincs benne a titok varázsa, kizárja azt.

Megértéssel cseréltük le a Megélést.

Pont az elmúlt napokban a hétéves Mira unokámnak magyaráztam, hogy azért kell olvasni, mert a könyvekben olyan szavak vannak, amiket olvasás nélkül nem ismerhetnénk meg. És, ha nem ismerjük ezeket a szavakat, akkor nem tudunk elég jó saját világképet alkotni, mert ugye az a legjobb, ha a világképet mi magunk rakjuk össze kis darabokból, mint a puzzle-t. Az nem ér, - mondtam neki-, ha másokra hagyatkozunk ebben a fontos témában.

Most, hogy belegondolok, lehetséges, sőt nagyon valószínű, hogy ezzel én magam is ölöm ki a gyermekből az eredendő képességet a szavak nélküli megélésre. Arra buzdítom, hogy a világot érdemes megérteni, persze, már, amennyire ez lehetséges. Szavakkal, fogalmakkal. Elhatárolással. Kizárással és elidegenítéssel.

A szavak könyvtára mára már jól szervezett rendszerré áll össze.

Nagy Nyelvi Modellekké transzformálódik, amiket percek alatt lehet elemzéseknek alávetni. Minden szó kap egy számszerűsített értéket.

A Tudat leképezése megtörtént: szorosan összezárt a Szó és a Szám.

Minden mást kiszorít.

De mi nem vagyunk könyvtár.

Se palatáblás, se nyomtatott, se digitalizált, se indexált, se kvantumizált.

Még jó, hogy a szülő/nagyszülő a gyermekét/unokáját nem csupán okítja.

Hanem meg is tudja ölelni.

Vagy csak egyszerűen hagyja megélni az életét.

Szavak és számon-kérés nélkül.

Mi, felnőttek, már alig vagyunk képesek a valódi, őszinte ölelésre, a felolvadásra, az átadásra, a befogadásra. Legyen az önmagam, vagy egy mellettem lévő másik ember, a környezetemben lévő növény- vagy állat, a Földbolygó vagy az Isten.

Pedig a tudat elemei közti átjárás csakis valami ilyen “egyszerű” módokon lehetséges.

Valami ilyesmi rémlik fel, egyre erőteljesebben.

Még egy ideig azért én is próbálkozom a szavakkal. Aztán meglátjuk.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Igazán megtisztelő meghívást kaptam Stamler Ábeltől, a Magyar Szemle főszerkesztőjétől, egy baráti beszélgetésre.

Már az elején leszögeztük, hogy legszívesebben “csak úgy” beszélgetnénk. Nem kaptam előre se kérdéseket, se témákat. Vicceltünk is, hogy egyáltalán szükség van-e a felvételre.

Az apropót a beszélgetésre épp az ezen a platformon megjelent írásaim adták.

Egy olyan felkészült vallás-, művészet- és eszmetörténész számára, mint amilyen Ábel, akár fura is lehetne az én intuitív és spontán életfelfogásom.

Mégsem éreztem ezt rajta, egyáltalán nem.

De mihez képest intuitív és spontán az én életfelfogásom? Rengeteg tervezés és tudatosság van benne, mindig is volt. Csak valaki más itt a rendező, nem én. Vagy nem csupán én. Mert nem én vagyok az origo.

Való igaz, hogy nálam napi szinten keveredik a gondolat és cselekedet, méghozzá sok különböző dimenzióban.

Számomra egy finom, tápláló étel elkészítése a családom számára ugyanazon az intellektuális szinten van, mint egy komolyabb tematikájú könyv értelmező olvasása. Vagy akár maga az írás.

Sőt! Valahogy egyik a másikból következik!

Nem irányítottan, hanem szükségszerűen.

Megtervezni a jövő évi magaságyásokat a helyes vetésforgó mentén, ahol figyelembe veszem az egymást elviselő, szerető, vagy épp nem szerető növények éven belüli és éveken átívelő együttélését, az eddig összegyűlt gyakorlati tapasztalataim beépítésével, pont olyan feladat számomra, mint az unokáimmal együtt rajzolni. Vagy épp kötni -kitartásra és türelemre-, tanítani a hétévest.

Amúgy nem valami ilyesféle életet élhettek akkor, amikor még nem volt ennyire specializált és kiszervezett a világ? Amikor mindenki sokféle dolgot művelt egyszerre?

Mert neki volt dolga mindezt megcsinálni? Mert szükség volt rá, csupáncsak azért?

Mert egyszerre volt háziasszony/gazda, kertész, művész, kézműves, gazdálkodó, gondolkodó, szülő, szomszéd, gyógyító, tanító és tanuló, … és még ki tudja, mi minden más?

Értelmezni a Patikakert bogyós gyümölcseinek sokszínű tápanyagsűrűségét, behúzva a külföldi tudományos cikkeket, azok biológiai hasznosulásáról az emberi mikrobiom által, megsejtve a hasonlóságot az élő talaj biodiverzitásával és működésével, ez számomra mind-mind ugyanaz a feladat.

Nem teszek minőségi különbséget sem az egyes gondolatok, sem az egyes cselekedetek között.

Minden egyes ebbéli igyekezetet igazán emberhez méltónak találok.

Nem tudok szebb életet elképzelni, minthogy semmiben se legyek kiemelkedően jó, de valahogy összeálljon a számomra egy tágasabb, elfogadhatóan konzisztens, kerek kép. Persze tele meg nem válaszolt kérdéssel.

Legalább az életem végére jó lenne, ha ez valamennyire sikerülne.

De ha nem, az sem tragédia.

Mert addig is gyönyörűen színes a világ.

Pont olyan, mint a -még, az iskolarendszer által nem elrontott-, gyermeki világlátás.

Fogadjátok ilyen megközelítéssel a beszélgetésünket, amit köszönök.

És ami itt hallható és nézhető:

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ennek az írásnak nincs semmilyen tudományos alapja, csupán az én intuitív élet-megértésem van benne. Annak is csak egy része, amit szavakkal próbálok kifejezni.

Amikor, hozzávetőlegesen 13 éve úgy döntöttem, hogy teljesen otthagyom a digitális világ építését, úgy fogalmaztam, hogy ezentúl kizárólagosan az Élettel szeretnék foglalkozni. Közben azért a képzőművészetek megmaradtak, tanultam némi rajzot, grafikát, sőt művészi fotózást is. Pár évig tagja voltam egy nemzetközi művésztelepnek (Artcolony Cered) , aminek keretén belül három év alatt (2020, 2021 és 2022), három különböző módon írtuk át az Utolsó vacsora/Agapé/Utolsó zabálás témáit, három, filmre vett, vizuális performance keretében. Azt hiszem, ez a manapság a helyes stílus-meghatározás.

Az első alkotáshoz én legalább kétféleképpen járultam hozzá. Olasz történészek, számomra hozzáférhető anyagaiból beszereztem a feltételezett korabeli ételrecepteket, még pontosabban olyan leírásokat, hogy amennyiben valóban volt utolsó vacsora Jézus életében, akkor nagy valószínűséggel ott és akkor mit ehettek a résztvevők. Most nem írom le a négyfogásos vacsora részletes receptjeit, amit a művészek segítségével egy ipari konyhában főztem meg, de annyit elárulhatok, hogy a menüt főtt babos, kakukkfüves, hagymás, oliva olajos előétel; lassan sült, tűzdelt, rozmaringos báránycomb; erdei-mezei keserűfüvekből készült ecetes zöldsaláta; és édességként mézes-boros aszalványok alkották, utóbbi olajos magvakkal dúsítva. (Sajnálom, hogy az ételeket külön nem fotóztuk le, de akkor valamiért ezt nem tartottuk fontosnak. Kár. Finomak voltak és fotogének.)

A másik inspiráló hozzájárulásom az az ökológiai témájú, szám szerint 70, általam megfogalmazott állítás volt, ami a gyönyörűen megterített asztal terítőjére lett sorban kivetítve, mintegy csipkeszegélyként. Ezek ma is érvényesek, de ma talán még szigorúbban fogalmaznék.

Hozzávetőlegesen 20 perces film készült a közösen, egyetlen szó nélkül elfogyasztott vacsorából, amin a Művésztelep alkotói és véletlenszerűen meghívott vendégek vettek részt. Senkinek nem volt kedve beszélgetni, miután elolvasták a 55 komoly öko-állítást, még az ajtóban. A film később különböző művészeti fesztiválokra is eljutott, Rómába, Prágába és Varsóba.

Megrázó és egyben felemelő élmény volt, ez így együtt.

A rá következő években másik két alkotás is készült: az egyik egy ugyanilyen ételekkel megterített asztal fizikai temetése volt. Nem volt erőm a feladatul kapott, első marék földet rádobni, érthető okokból. Az utolsó a sorban egy szintén abszurd Utolsó Zabálás, amit már a szigligeti alkotótáborban készítettünk elő és vettünk filmre.

Mi a dolga a művészeteknek? Vajon dolga-e reflektálni a világ történéseire, vagy inkább jobb, ha szemérmesen elfordul és bezárkózik az elefántcsonttornyába? Az biztos, hogy az utóbbi esetben könnyebb makulátlannak maradnia, míg az elsőben könnyen válik támadhatóvá, a szigorú esztéták vagy más területek szakemberei által.

Nem az én dolgom ezt a kérdést eldönteni, hiszen a pro-kontra érvek felsorakoztatására tőlem jóval műveltebb eszme-, kultúr- és művészettörténészek állnak rendelkezésre.

Hogyan értelmezem én az Életet?

Az Élet számomra végtelenül játékos és szertelenül változó.

Mégis RENDbe szervezve, ami az ember számára átláthatatlan és megismerhetetlen.

• Semmiképpen sem fejezhető ki absztrakt tudományokkal.

  Egy rendes matematikus nem is próbálkozik ilyesmivel, és ezt a helyzetértékelést önmagával szemben is elnéző mosollyal nyugtázza.

• A kitartó megfigyelés segíthet némileg átlátni az Élet működését, de a végső megértés az Ember számára örökre elérhetetlen cél marad.

• A szó, mint kifejezőeszköz szintén nem elég az Élet meghatározásához, tartozzon az bármilyen nyelvhez, vagy legyen az akármilyen -nagy- nyelvi modell.

• A mesterséges intelligencia biztosan nem segít, hiszen annak nincs saját ablaka a világra, az élőre meg még kevésbé. Az intelligenciáról meg ugye úgysem tudjuk, miféle fán vagy fákon is terem igazából.

Ahol egyszer megjelenik az Élet, azt ott már elpusztítani nem tudja semmi. Sem az élettelen: a nap- vagy vulkáni kitörés, a meteor becsapódás, de még az ember szorgalmasan romboló tevékenysége sem. Bármilyen pusztulás is jöjjön, az Élet valamilyen formában megmarad, legyen az elsőre akármilyen egyszerű és aprócska megnyilvánulás. Az Élet újrakezdi végtelen és megtörhetetlen burjánzását.

Amíg az élettelennek nem okvetlen tulajdonsága az egymásba ágyazódás, a végtelen dimenziókban való kapcsolódás és regeneratív újrahasznosulás, addig az Életnek ezek alapvető jellemzői. Ezek biztosítják az Élet alkalmazkodóképességét és egyben ellenállóképességét is.

Nekem olybá tűnik mostanság, hogy mintha az élettelen felé igyekezne az Ember. Az emberek között is előfordulnak élettelenek. Hiába dobog a szívük, vagy pulzál a vér az ereikben. Hiába van mindenre okos gondolatuk, még okosabb könyvekből idézetük, vagy innovatív probléma-megoldásuk.

Számomra olyan, mintha erre az újfajta embertípusra egyre inkább az élettelen világ jellemzői lennének igazak.

• A játékosság és véletlen helyett inkább adatok és tények. Keménység.

• Ezerféle kapcsolódás helyett elszigeteltség.

• Autonómia helyett a felelősség áthárítása.

• Alkalmazkodóképesség helyett inkább a feltételek kierőszakolása. Rugalmatlanság.

• Az elfogadás helyett rengeteg magyarázat. Új-beszéd. A valóság új-magyarázata.

Mindezek csak megérzések.

Valamiféle érintések.

A két különböző világ érintése.

• Az Élő, ami szigorú. Én mégis elfogadom, mert érzem a jóindulatát.

• A másik: az Élettelen, ami kiszámítható. De valamiért mégis kegyetlen.

Ilyen gondolatok járnak a fejemben Advent idején.

Sok gyertyát gyújtok ilyentájt.

Vágyom és várom a meleget.

Nemsokára eljön. Újra eljön.

Már csak pár hét.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Egyre többet találkozom nem jól működő szoftverekkel a mindennapi életemben.

Feltételezem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hiszen az életünk minden részét automatizálják, akár akarjuk, akár nem. A valóságos embert már lassan mindenütt lecseréli valamilyen algoritmus. Erre a legjobb példa a különböző szolgáltatók digitális ügyfélszolgálati referense, ami ugyan a nevünkön szólít, hiszen “személyre szabott”, de ebben ki is merül kettőnk barátsága, mert az átlagostól akár csak kicsivel is eltérő, -amúgy a való élet kreálta-, ügyeinket az algoritmus már nem tudja megoldani. Hús-vér, komplexen értő ember, vagy legalább egy telefonszám, ami mögött lehetne ilyen, meg sehol. A következő, szoftver által javasolt lépés általában az email, amit szintén a mesterséges intelligencia olvas el, dolgoz fel és válaszol meg, és teszi ezt nagyon hatékonyan és főleg olcsón. Az ügy persze ekkor is megoldatlan marad, mert a maroknyi ember, aki sejthetően, de nem láthatóan ott dolgozik valahol az irodákban, egy egyre vastagodó, áthatolhatatlan digitális fallal védi magát. Az ügyeinktől. Meg tőlünk. Nem is csodálom amúgy, hiszen az esetleges találkozásunkkor ők már nem kapnának semmit se a bennünk lakozó, kedves és jó emberből, csupán az elkeseredett, felháborodott énünkkel szembesülnének, nagy valószínűséggel egy türelmetlen és hangos bemutatkozás és számonkérés keretében. A folyamat nem megfelelő pontján kezdenénk az ismerkedést, és innen már csak rossz irányba vezet az összes lehetséges elágazás. Frusztráció, stressz, düh, tehetetlenség, mindkét félnél. Ez marad az embernek, a mesterségesen intelligens szoftver-referens meg esténként nyugodtan hajthatja álomra az érző fejét, hiszen ő mindent megtett. A nevemen szólított.

Egy nagy telephely automata sorompónyitója ötből kétszer nem működik, pedig van alkalma gyakorolni ezt a rendszám-leolvasós, valóban „nagyon bonyolult” mutatványt. Működik is, persze. Kivéve azokat az eseteket, amikor esik az eső, vagy süt a nap, ha túl gyorsan érkezem a sorompóhoz, vagy ha túl lassan, vagy nem a megfelelő szögben állok, vagy az autónak nem a közepén van a rendszáma, esetleg, ha köd van, vagy épp valamilyen egyéb megmagyarázhatatlan lelki problémája adódik. Ilyenkor ki kell szállnom az autóból, zavartan feltartva az utánam következőket (“biztosan az én hibám”), fel kell hívnom a messzi távolban lévő portást, aki mindig ugyanazt mondja, szegény: „Hát igen, nem jó a program”. A napi háromezer, itt rendszeresen közlekedő, adatbázisban tárolt autó rendszámának az egyharmadát, véletlenszerűen, számunkra és számára is ismeretlen okok miatt, az érzékelő hardver és szoftver nem képes felismerni.

Gombaszámra nőnek az új szoftver platformok. Mindenki “migrál”, vagy azért, mert megszűnik az informatikai támogatása az előző, valaki által már elavulttá nyilvánított alkalmazásnak, ezért egy újba kell átemelni a folyamati logikákat és adatokat, vagy mert éppen 5 különböző cég informatikáját kell egyesíteni a cégfelvásárlásoknak köszönhetően. A migráció a digitális világ egyik legnehezebb, legdrágább és mára leggyakoribb tevékenysége, ami a digitális takarítással kell vagy kellene, hogy együtt járjon. Valami olyasmi ez, mintha vaksötétben, egy-egy gyertyával a kezünkben költöztetnénk át egy óriási családot, mindenestül, az évek alatt összegyűlt összes, sok tonnányi hasznos és haszontalan kacatjával és cókmókjával együtt, az egyik lakásból egy másikba, aminek az alaprajza alapvetően különbözik a régitől. Néha nem is csak egyetlenegy óriási család költözik, hanem egész “néptömegek”, különböző kontinensekről, különböző kultúrát cipelve magukkal az új világba. Ezek a globális cégfelvásárlások. Hát igen: nehéz a stelázsit és a robotok által vezérelt nagyraktár berendezéseit ugyanazon helyiségbe beszuszakolni. Általában a stelázsi bánja a költöztetést, merthogy az elavultat már nem visszük magunkkal az új világba, pedig igencsak melengető érzés nézegetni a belepakolt, nagyi kézírásával jelölt befőtteket.

Fő az állandó változás és innováció, mert jó ideje kizárólag ezek jelentik a fejlődést.

Nagyon sok új “ház”, azaz szoftver vagy alkalmazás pont olyan, mint amikor a tömeg készít el valamit, mégpedig a tömegnek. Szó szerint sokan írják, elosztott és kiszervezett módon. Felületesen és sietve készített, alapos tervezés és koncepció nélküli, és az összefüggések - és így a felelősségek- teljes hiánya jellemzik.

Kívülről egészen jól néz ki, - például a nevemen szólít, mert az valamiért mostanában nagyon fontos-, csillog-villog. De belül, a háttérben recseg-ropog minden része.

Számomra mindezt különösen fájdalmas látni, hiszen ez volt valamikor a szakmám: komplex, megbízhatóan működő informatikai rendszerek tervezése és megvalósítása.

Ma nincs olyan része az életünknek, ahol ne kapna egyre fontosabb szerepet valamilyen szoftver. Terjed a használatuk, mint valami vírus. Észre sem vesszük a lopakodását, hiszen kényelmet nyújt, feltéve, ha éppen működik, mert egyébként nagyon idegesítő tud lenni.

Jövedelmező üzlet az informatikai fejlesztés és automatizálás, és a szoftverek, robotok használata jóval olcsóbb, mint az ember-portás.

Olcsóság és kényelem. Ó, igen, jelen világunk két vezérelve.

A ma tömegszerűen használt szoftverekre, programokra mi sem jellemzőbb, mint a „plugin” kifejezés, ami magyarul bővítményt jelent, mármint az informatikában. Keresve sem találhattak volna jobb kifejezést arra, hogy a gyakran mindennemű informatikusi képzés és átlátás nélküli emberek tömkelege hogyan ragasztgatja, „dugdossa össze”, a mindenféle egymással nem kommunikáló, semmilyen komoly logikai kapcsolatban nem lévő kódhalmazokat. Nincs architektúra, nincs tervrajz, mert az drága és felesleges, „majd lesz valahogy” alapon építünk ezer felépítményt a biztos alapot nélkülöző házakra.

Nincs alapos szoftver tesztelés, mert az túl munkás és drága lenne.

A 80% az új 100%. Ez azt jelenti, hogy ha egy-egy alkalmazás 80%-osra le van jelentve, akkor már mehet is éles működésbe: „majd a felhasználó úgyis leteszteli”. Nincsenek szerteágazó hibaág-kezelések, gyakran csak az alapműködést fejlesztik le. (A köd vagy az eső olyan hibaágak, amik a virtuális világban nincsenek, hiszen ott minden ideális. Azaz ezekre az esetekre nem szükséges megoldást fejleszteni. Egyszer csak kisüt a nap, és pont jó szögben.)

Harminc éve, pontosabban a személyi számítógépek és okos eszközök megjelenése óta digitális szemetet gyártunk.
Nagyon nagy mennyiségben és sokkal gyorsabban, mint a fizikai szemetet.
Láthatatlanul. De egyre érezhetőbben.

És ezt a szemetet használjuk, nap mint nap, egyre fontosabb és egyre kritikusabb élethelyzetekben.

Az online térben, a közösségi médiában is csak gyűlik és gyűlik a digitális szemét, mára egész komoly szemétdombokat alkotva. „Felhőnek” hívjuk: micsoda romantikus elnevezés egy széteső, rohadó valaminek, amit igazából már senki sem lát át, még az sem, aki pénzért adja mindezt nekünk.

És ez alól nem kivételek ma már a nagyvállalati informatikai rendszerek sem, nehogy azt gondoljuk, hogy ott mindig minden tökéletesen és alaposan átgondolt és letesztelt. A nagyok is egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb digitális szemétkupacokon ülnek, mert nincs idő az átfogó tervezésre, sem a rendrakásra, az adatok tisztítására, mert rohanni kell, mert új funkciókat kell dobni a piacra, teszteletlenül, hibásan, a lehetségesen előforduló esetek megfelelő kezelése nélkül. Mert ha nincs új funkciód, terméked vagy szolgáltatásod minden héten, akkor nem vagy piacképes, lemaradsz. Mi, végfelhasználók ugyan jobb szeretnénk stabilan és megbízhatóan működő szoftvereket, de minket nem kérdez senki. Mert a piac nem mi vagyunk, bár ránk és az igényeinkre szoktak hivatkozni ebben - is-, a már-már vesszőfutáshoz hasonlító rohanásban.

Olyan ez, mintha egy alap és tartószerkezet nélküli háznak kinéző tákolmányra színes, tetszetős mázolmányokat aggatnánk, hogy az gyönyörű kastélynak tűnjön. De az első komolyabb szél szerteszét rombolja az egészet.

És

erre fog ráülni a mesterséges intelligencia. Erre a digitális szemétdombra. Ebből fog dolgozni az MI, mert ugye tudod, hogy neki nincs valósága, amihez esetleg mérhetne, hasonlíthatna és visszacsatolhatna?

Már ráült.

Persze, a szemétdombon lesznek értékes digitális tartalmak is. Shakespeare és Beethoven összes, digitalizálva. Viszont gyakran jogtalanul eltulajdonítva, mint ahogy most erre hirtelen rájöttek a brit írók. (Ezt a kérdést én már régen feltettem magamnak, hogy vajon fizetnek-e jogdíjakat az MI-t betanító cégek az alkotóknak. Jól sejtettem, hogy nem. Kell a pénz a chipek millióira, az óriási adatközpontokra.)

Ezekből a digitalizált és ellopott művekből lehet aztán szép giccseket készíteni, „olyan, mintha” utánzatokat. Észrevettétek, hogy mennyire rondák az MI által készített és a netet most már elárasztó „képzőművészeti alkotások”? Túlzóak, „tökéletesek”. Semmi közük a való világhoz, de a művészetekhez sem. A permakultúrát, a biodiverzitást tanítani kívánó, de nem valóságos mintakerteket úgy mutatják be, mintha minden növény gyártósoron készült volna.

A valódi már unalmas és szegényes lesz annak, aki majd már ezen a csillogó szemétdombon nő fel.

“Nehéz elmagyarázni egy vakon született embernek, hogy miről szól a piros szín”.

De ezt is mondtam már, sokszor.

A digitális gyártósor is egy gyártósor. Csak gyorsabb. Így aztán több szemetet tud gyártani.

Ennek a valótlan világnak az egyedüli visszacsatolása a valósághoz mi vagyunk, emberek. Mi teszteljük a szoftvereket, lassan a saját életünkkel. Mert már egyre kritikusabb helyzetekben is átadtuk a vezérlést a szuper-intelligensnek hazudott, de valójában recsegő-ropogó szoftvereknek.

A döntés náluk van. Még mindig. De a józan észt lassan teljesen betemeti a haladással járó rengeteg mikro-csillám-por, ha ezt nem vesszük észre és nem szólunk időben. Nem kiabálunk, hogy nekünk nincs szükségünk összerogyni készülő ál-palotákra. Pont megfelel és pont elég a jelenlegi, ismerős, kipróbált, stabilan működő kéglink. Nyugalmat szeretnénk, stabilitást.

Annyi minden miatt pusztulhat ki a mai modern civilizáció. Az éltető víz- és élelemhiány, az energiahiány, a gazdaság szétesése, a legyengült emberi monokultúrán végigsöprő tömegbetegségek, vagy a kiprovokált háborúk. Sok oka lehet az összeomlásnak.

De az is megeshet, hogy sokkal hamarabb elpusztít minket a saját magunk által legyártott időzített bomba: az exponenciálisan növekvő, láthatatlan digitális szemét, amin már most is üldögélünk.

Egy kritikus élethelyzetben, - mondjuk egy kijáratnál, tűz esetén-, majd nem nyílik ki az a sorompó. És nem lesz egyetlen ember sem arrafelé, aki meghallaná a segélykérő kiáltásunkat.

A tűz, a tűzvész pedig egyre gyakoribb lesz, mert kezdünk magunk alatt jócskán és sokféleképpen befűteni, itt a Földön.

Bár a decemberi ködben ez most épp nem látszik.

Félreértés ne essék: nem vagyok teljességgel innováció ellenes, igenis el tudok képzelni egy olyan világot, ahol egyensúlyban van a technológia, az ember és a természet. De a technológiák átgondolatlan és mértéktelen használatát életellenesnek tartom, mégpedig többféle síkon.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Az ősz a sűrűsödés ideje, nem az elmúlásé. Hogy ezt elhiggyük, elég eltölteni a kertben pár órát. Vagy a pincében, kamrában, ha van. Ha az nincs, akkor a konyhában, az ősz terményeivel dolgozgatva.

A fák levele ilyenkorra már nagyrészt lehullott. Megdöbbentően gyors a változás, a levelek színeváltozása alig pár nap alatt történik meg. Az avar ilyenkor hirtelen összeesik, az egykor dús lombozatnak tűnő térfogat elképesztően lecsökken. Az avar azonnal korhadásnak indul, nem csoda, hiszen már ott várják a feldolgozó munkások. Nem rothadás ez, mert az más. Olyan is van, de a kettő között óriási a különbség!

Ez a komposztálás lényege is. Aerob, anaerob. Érdemes tudni.

Az avar tápanyaggá válik. Mások által és a legtöbbször mások számára. Bár az avar a fa tulajdona, mint ahogy azt Gyulai Iván mondja. Hozzáteszem, hogy egyedül a fa sem menne vele semmire, tulajdon ide vagy oda.

Szinte szemmel látható a folyamat. Majdnem ugyanolyan gyors, mint tavasszal az élet zöld berobbanása. De azt valahogy jobban észrevesszük. Az őszi átalakulást nem annyira. Azt valamiért nem szeretjük, talán mert az elmúlásra emlékeztet minket, de csakis azért, mert már nem értjük az elmúlás fogalmát. Nem tudjuk megélni, hiszen régóta kerüljük a vele való szembesülést. Könnyebb lenne a lét, ha ezt nem tennénk.

A betakarított gyümölcsökben a cukortartalom olyan magas, hogy - természetesen nem csak úgy magától, hanem a már lesben álló milliárdnyi aprócska élőlénytársaink segítségével- a betakarított puha héjú, vegyszeres védelem nélküli gyümölcs azonnal erjedni kezd. Pár óra alatt beindul az alkoholos és/vagy ecetes erjedés, de ha nem figyelünk eléggé, akkor épphogy a penészgombák jutnak élelemhez. Nekik is joguk van az élethez. Bármi is történik, minden elképzelhetetlen intenzitással megy végbe. Igyekezniük kell az apróságoknak, hiszen nemsokára beüt a hideg.

A hibernáló hideget a paránylények sem kedvelik, ezért még gyorsan meg kell tölteniük az aprócska pocakokat. Szaporodni kell, túlélni, túlélni, átadni a géneket.

Megmaradni kötelesség.

Ez alapvető törvény. Érdemes nekünk is tanulni belőle.

Az anyagsűrűség ilyenkor exponenciálisan nő. Szinte láthatóan.

Csak szagolj bele ilyenkor a levegőbe. Hajolj le a talajhoz.

A konyhapulton, a nyári zöldségek habkönnyű, gyors erjesztését felváltja a nehéz, rostos káposztafélék és gyökérzöldségek, esetleg száraz hüvelyesek hosszas fermentálási folyamata.

Ebben az időszakban minden valahogy töménnyé válik.

Az érzések is.

És persze a gondolatok.

Ilyenkor jön el a kinyilatkoztatások időszaka.

Amikor elemi erővel törnek elő az emberből, vagy ember lányából ;-) az esszenciális kijelentések és felismerések. Amiket nem kell magyarázni, vagy hosszú bizonyítási eljárásoknak alávetni. Nem szükséges felesleges adatokkal vagy statisztikákkal, elemzésekkel alátámasztani.

Az állítások egyszerűen úgy igazak, ahogy vannak.

Intuitívek: mélyről jönnek és ezért mélyre mennek.

Önmagukban, egyszerűen, pőrén.

Már mondtam, és valószínűleg még sokszor előhozom, hogy az Élet egyáltalán nem olyan bonyolult, mint amilyenné mi alakítjuk.

…egy ember mindig történetek elbeszélője, tulajdon történeteitől és mások történetein keresztül lát mindent, ami megesik vele, és úgy próbálja élni az életét, mintha elmondaná. A modernitás egzisztenciális válsága, mint a narráció válsága, azon alapul, hogy az élet és az elbeszélés elszakadnak egymástól.

…A bármi áron “egészségesnek” megőrzendő vagy “optimalizálandó” élet nem más, mint túlélés.

Elbeszélés formájában észlelni boldogító. Minden egy jól formált rendbe illeszkedik.

(Byung-Chul Han: A narráció válsága)

A minap nem volt nálunk áram, egy hosszabb karbantartás miatt.

Izgulás helyett -a 15 darab, 500 literes fagyasztó tartalmáért, amiben a Patikakert következő egy évi jövője van, fekete bogyós gyöngyök formájában-, inkább rendezkedtem a kertben.

Nem csak én, de a hajnali mínusz négy fok is döntéseket hozott aznap. A paradicsomoknak a fagy adta meg a kegyelemdöfést, és én épp erre vártam. Így már nem volt lelkileg nehéz begyűjteni az utánfutóba. A tyúkok több napig boldogan kapirgálnak rajtuk.

Ez az én pasztinák-terítékem olyasmi, mint amit a vadászok csinálnak az apróvad vadászat után. Tisztelettel adóznak az elejtett állatokért, szép rendre, kötött szabályok szerint kirakják őket, és évtizedes, évszázados hagyományokat betartva hálát adnak az életükért.

Az életben fontosak a szertartások, mert keretet adnak a élet történéseinek. Nem adatsorokra és idősorokra bontják az életet, hanem elbeszéléssé dicsőítik. Minden lehet szertartás.

Az én pasztinákom nem szabályos, és van benne hízott kukac is rendesen. Tudom, mert ami már nem fért be a homokágyba, és amúgy is kukac-gyanús volt, lila káposztával keverve, köménymaggal fűszerezve már erjed az üvegekben.

Mindig egyfajta életerőt ad nekem a tapasztalás, hogy alig pár órával az üvegekbe zárás után elindul egy zajos folyamat, ami nem más, mint a kezemről, a zöldségekről és a konyha levegőjéből bekerülő százmilliónyi paránylény lakmározása az eltett zöldségekből. “Semmi más” nincs odabent, csak zöldség, só és víz, no meg a láthatatlanok. Forrong az élet odabent, és nekünk nincs eléggé élénk fantáziánk ahhoz, hogy elképzeljük, milyen buli is folyhat az oxigénmentes, zárt világban. Pedig bennünk is ugyanez történik, végig, amíg élünk. A bennünk és rajtunk élő mikrobák számossága 3-10 szerese a mi sejtjeink számának, a genetikai állományuk pedig a 100-szorosa a miénknek. Jó esetben.

Fel is teszem mindig a kérdést az előadásaimon, többször is megismételve: “Ki is vagyok akkor én tulajdonképpen? Mi végre is van az ember végtelen elbizakodottsága?”

A kövér kukacok fehérjéi jót tesznek majd a tojás beltartalmának, de nem csupán a tudományos magyarázat miatt, hanem csak úgy, egyszerű baromfi-nyalánkságként.

Ez a regeneratív gazdálkodás kvintesszenciája. Az egyszerűség és a rend gyönyörűsége.

A pasztinákom alakja egyértelműen mutatja, hogy hol ért véget az almos trágya, és hol kezdődött az agyagos, sűrű, kötött talaj. De az biztos, hogy nem híg, vegyszeres, tudományosan megalapozott, rendre díjakkal jutalmazott hidropóniában nevelkedett, hanem az élő talajon osztozott milliárdnyi élőlénytársával.

Bátran kijelenthetem, hogy több volt a pasztinák életében az együttműködés, mint a versengés.

Persze, néha együtt, egymással, máskor egymás ellen megküzdöttek a végül minket -is- tápláló beltartalomért.

Mindenkinek meg kell küzdenie az értékekért, hiszen még a pasztinák is ezt teszi.

Hogy olyan megéléseim legyenek, mint most a pasztinákkal, még a tavasz elején felelősséget vállaltam. Elvetettem a magot, és egész nyáron igyekeztem jó gazdája lenni az először aprócska csírázó, később már hatalmasra nőtt növényeknek. Pont ugyanaz történik a kertben is, mint amit a szülő tesz a gyermekével: először szinte minden lépését támogatóan figyelnie kell, de később nyugodtan útjára engedheti, néha-néha odapillantva azért, hogy minden rendben van-e.

Felelősségvállalás nélkül nincs szabadság.

Felelősségvállalás nélkül csak kiszolgáltatottság van.

A kert elköteleződés. Minden előadásomban elmondom. A héten kétszer is sikerült.

De mivel az elköteleződés hiánycikk, ezért igazán értékes.

Gyakorolni, tanulni kell. Ezt is.

“Az elkötelezettség azért nehéz, mert az élet valós lesz tőle és nem csupán terv.”

(Bányász József)

Tele van a világ nagy tervekkel. A mérnöki asztalokon ugyanúgy, mint az egyéni életekben.

A mérnöki tervek gyakran megvalósulnak, mert ott az elköteleződés csupán pénz kérdése. És pénzt hoz. A pénz sosem hiánycikk, mert ha esetleg nem lenne, lehet nyomtatni tonnaszámra. Nem létező valami.

Az egyéni életben az elköteleződés nem kerül semmilyen pénzbe. Csupán döntés kérdése. Persze komolyan vett, felelős döntésé.

“Az ember csak egészen kicsiny feladatot kap, és bajunk az, hogy túl sokat akarunk megoldani, ahelyett, hogy a kicsinyt észrevennénk.” (Hamvas Béla)

Ahhoz, hogy az élet egy elbeszélés legyen, és nem darabokra szétesett adat- vagy idősor, nincs is olyan sok mindenre szükség. Mondom én, most, a besűrűsödött ősz idején.

Nincs sok idő mélázni, mert gyorsan jöhet a tél.

Már mutogatja is magát.

És ez az élet körforgásának kárpát-medencei rendje. Maradjon is így.

“A nagy útban nincsen semmi rejtély. Az ég hatása: jónak lenni, a föld hatása a bőség, az ember hatása a rend. Mindenkinek csak egyetlen dologra van szüksége, igazán élni.” (Hamvas Béla)

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ma egész nap a kertben dolgoztam.

Sűrű illatokkal teli, nedves volt a levegő, már reggel. Olyan, mint egy igazi novemberi napon lennie kell.

Csend volt. Egész nap. A szarkák és a mátyásmadarak is elhallgattak már, pedig egész nyáron randalíroztak a veteményesben.

Az árkon túl épülő lakóparkban sem ordított ma a láncfűrész. Nekem fizikai fájdalmat okoz a hetek óta tartó pusztítás. Egyszerűen ép ésszel nem tudom felfogni, hogy az ide majdan kiköltöző építtetők milyen megfontolásból vágatják ki a 20-40 cm törzsátmérőjű, árnyékot adó fákat a kertjeik sarkából. Óriási kupacok gyűltek már össze a túloldalon. Ugyanolyan borzalmas látvány, mint a környékünkön szélesítés alatt álló utak mentén kivágott rengeteg fa. Mi százával ültetjük és dédelgetjük a magról kelt picinyke fákat, reménykedve, hogy egyszer majd árnyékolnak és megtartják a vizet a tájban.

Nem siettem. Tudtam, hogy úgysem fogok végezni a 3 kg, 10-14 milliméteres picike dughagymák “tél alá vetésével”, különösen, hogy az ágyásokat is el kellett készítenem hozzá. Aki dolgozott már dughagymával, tudja, hogy mit jelent a három kiló.

Ma még nem szóltam egy szót sem.

Csak az érzi magát egyedül, aki nem veszi észre az élőlénytársait maga körül. A láthatóakat sem látja, és nem érzi a milliárdnyi láthatatlant. A földdel dolgozni kell, mégpedig együttműködve. Ma nagyon finom, porhanyós volt a talaj. A mulcsot csak félrehúztam, ültetés után meg vissza. Védjen minden élőt.

Ebédelni sem jöttem be. Azt ettem, amit még mindig ad a kert: sóska-, sarkantyúka- és rukkolalevél, paradicsom, bennfelejtett sárgarépa, amit csak a csobogóba mártva “mostam meg”. Tudom, zoonózis. Hiszen ugyanebből a csobogóból isznak a madarak és a kutyáim. Nem baj, nem félek.

A földi bolhákkal egész nyáron komoly harcot vívó tarlórépa belül vajpuha. Mindenkinek jutott belőle, a bolháknak is, nekem is.

Ülni is csak akkor ültem le pár percre, amikor a fokhagymát szedtem gerezdjeire.

Délben beszaladtam a már elpakolt fürdőruhámért és kétszer is úsztam a tóban.

6 fokos volt a teteje, lejjebb nincs hőmérő. Kint 13 fok volt, de sütött a nap, így az úszás után nem öltöztem át azonnal.

Egyre jobb viszonyban vagyunk mi ketten, a tó meg én.

A tavaly őszi utolsó úszás október 30-ára esett, akkor 11 fokos volt a vize.

Még nem teszem el a fürdőruhát, úgyis kell még legalább egy fél nap, hogy befejezzem a hagymaduggatást, meg végre elszánjam magam a paradicsomok letakarítására, és hogy a bazsalikom-erdőmtől is elbúcsúzzak ez évre. A paszternák és zeller még a földben, előbbit biztosan ki kell szedni a fagyok előtt. A zeller kicsit tovább bírja.

Ettem a tegnap este sütött birsalmából is. Kevesebb ez éven a termés, az egyik fa, pont a legjobb gyümölcsű birskörte egyáltalán nem hozott semmit. Valószínűleg a fagyok alatt virágzott. De ami termés van, az nagyon finom és még egészségesebb is, mint általában. A birs érzékeny a gombásodásra, de mi nem szórunk semmilyen vegyszert. Sehová sem.

A kivi még a fákon. A héten ez is feladat, de ebben már lesz segítségem.

Egész ősszel érik a földi eper. Hetek óta eszegetem, ma megint jutott “ebéd” utáni desszertnek. Nem olyan sötétpiros, mint a forró időszakok alatt, de sokkal aromásabb. A földi epernek szüksége van a hideg éjjelekre, nyáron is hiányzik neki a 20 fok alatti hűvös éjszaka.

A paradicsomot azért nem volt szívem kivágni, mert még mindig érik. Kint. Virágot is hoz. Élete utolsó pillanatáig aktív. Hogy vehetném el tőle az életet éppen én?! Kizárt. Megvárom, míg a nagyobb hatalmak úgy döntenek, hogy egyelőre nincs tovább.

Tegnap ebédre a zöldekből - volt benne vagy 6-7-féle frissen szedett, a kertemből-, és az ajándékba kapott Kukutyin Műhely tésztából rakott tésztát készítettem. A lisztet hagyományosan, kövön őrölik hozzá, ízletes cirokból és bánkúti búzából, regeneratív gazdálkodásban. Fotó nem készült a kész ételről :-). Még van belőle, talán holnap :-).

A nap már lemenőben volt, mire bejöttem.

De még készítettem magamnak egy gyors estebédet. A sajton kívül minden a kertből van. A fotózás több időt vett igénybe, mint az elkészítés, a leszedéssel együtt. Pedig a karácsonyi termék- és recept fotózás miatt van egy rögtönzött stúdióm: egy szék, rajta egy tábla, amin egy fekete A1-es rajzpapír. Elég. Régebben rengeteg időt töltöttem a DSLR gépemmel, de most elég így. (A Substack amúgy is katasztrofálisra butítja a fotókat, látom.)

Fizikailag ma elfáradtam, de a lelkem feltöltődött.

El kell fáradni testileg, hogy a szellem és a lélek felszabadulhasson. Hogy azok is teret nyerjenek a hármas egységben.

A mai nappal véget ért egy időszak az életemben. Már egy ideje érlelődött bennem a döntés. Biztosan írok majd még az általam látott világról, hiszen “vétkesek közt cinkos, aki néma”, de a -számomra is nehezen viselt- diagnosztikai elemzéseket most egy időre abbahagyom.

Hamvas Béla írja a Mágia Szutrában:

“A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors átalakítása. A sorrendet ezúttal tehát a következőképpen kell felállítani: az első a szó, a második a gondolat, a harmadik tett. A szót azért is az első helyre kell venni, mert tudvalevően gondolat szó nélkül nincs. De főként azért, mert a szó (kinyilatkoztatás) van, még mielőtt én vagyok. A szót minden esetben a kinyilatkoztatás adja meg. Afelől, hogy mi az, amit megad, nem lehet kétség. De ha a gondolat a szót csupán befogadja és megtartja, csak gond és gondolkozás. A szót, hogy tett legyen, be kell váltani (válság, átváltás). Itt van a nehézség. Azt, hogy mit kell tenni, tudjuk, de a beváltás ereje fölött nem rendelkezünk.”

Én mindig is az építők közé tartoztam, akármit is csináltam.

Az megy nekem aránylag jól, és én amúgy sem bírom túl sokáig “csupán” a szót. Még a sajátomat sem, pedig amúgy szeretek beszélni. De sokkal inkább beszélgetni.

Új feladat vár rám. Persze csak a kertészkedés mellett, mert az marad. Az tart életben, energiában.

Tíz éve érlelődik a gondolat, és most majd igyekszem tetté át- és beváltani. Kiderül, mire jutok.

“A beváltás ereje fölött nem rendelkezünk.”

Nem mi rendelkezünk.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Hazánk aszályosodása, sivatagosodása nem 2022-ben kezdődött, mert mi már hamarabb éreztük az akkor még csak átmenetinek tűnő vízproblémákat. 2022 tavaszán, még “az évszázad aszálya” előtt kezdtük el az erdőkertek telepítését a Patikakertben, és azóta ezernyi védő, “haszon nélküli” fácskát ültettünk ki. A napokban éppen 900 apró gyümölcstermő cserjét ültet a kis csapatunk, a mára már neve is van: agrárerdészeti módszerekkel. A jövő évre is vannak terveink, kísérletezünk, ezen a kicsiny földdarabkán próbálunk együtt változni a klímával.

A legtöbb ezekből az ültetésekből csak jó pár év után fog teremni, már ha a Természet és a Jóisten is úgy akarja. Sok száz pedig csak 10 vagy akár 20 év múlva fog árnyékot adni, vagy az erősödő szelektől védeni az élőlénytársaikat.

Feltették már nekem a kérdést, hogy “A te korodban ezt miért csinálod? Miért nem inkább élsz végre? Hiszen úgysem fogod megélni ezeknek az ültetéseknek a hasznát!”

Én nem igazán foglalkozom a korommal, azon kívül, hogy még legalább ugyanennyi évre tudnék feladatot találni magamnak. Azzal sem töltöm az időt, hogy azon töprengjek, vajon hány óra/nap/hónap/év fog még ténylegesen jutni nekem.

De úgy tűnik, hogy mostanság az élethossz kérdése nagyon is forró téma lett. (A témához lazán kapcsolódó könyvajánlóm: Simone de Beauvoir fantasztikus-filozófikus kalandregénye, a “Minden ember halandó”).

Világszerte egyre több konferenciát szerveznek az ún. kék zónákról, amiken a szép számmal összegyűlt különböző szakértő és a közönségük együtt keresik a hosszú, egészséges élet titkát. Filmsorozatok készülnek, cikkeket, könyveket írnak a “titokról”.

Mindezt úgy, hogy egyébként tudományosan erősen megkérdőjelezhető a valóságtartalma ezeknek a kék zónáknak.

A világ öt kék zónája: Okinawa (Japán), Szardínia (Olaszország), Nicoya (Costa Rica), Ikaria (Görögország) és Loma Linda (Kalifornia, USA). Az az állítás, hogy ezen területeken az átlagnál jóval több százéves ember él, akik ráadásul krónikus betegségek nélkül, aktívan élik le életüket.

De tegyük fel, hogy a hiányos és téves születési és egyéb adatok ellenére mégiscsak létezik ilyen jelenség. (Szerintem amúgy létezik.)

De biztos, hogy tényleg úgy szeretne élni a modern ember, mint ahogyan a kék zónákban élők élnek?

Én erre nem vennék mérget. Én inkább azt látom, hogy a modern ember a “titkokból” csupán egy kis részt importálna a saját életébe. Mégpedig azt, amit termékesíteni lehet. Legyen az étel vagy szolgáltatás. És kizárólag azt, ami nem írja át alapjaiban a jelenlegi életét.

Merthogy egyik kék zóna sem tartozik a fejlett világ gazdag részéhez. Sőt, mindegyik kimondottan perifériás.

Egyik sincs nagyvárosban, sőt városban is alig. (Szingapúrt nemrégiben a világ hatodik kék zónájává nyilvánították. Ám, míg a szingapúriak átlagosan 83 évig élnek, addig számos más ország lakói átlagosan tovább élnek, köztük Monaco (87 év), Hongkong (85), Makaó (85), Liechtenstein (84) és Svájc (84). Szóval ez tényleg kicsit sántít. “ Szingapúr egészen olyan, mint Disneyland, csak itt van halálbüntetés” - írta W.Gibson 1993-ban a Wired-ben. De itt egy frissebb és talán kiegyensúlyozottabb cikk, amit 2023-ban, azaz 30 évvel később írtak Szingapúrról. Ezt a cikket akkor is ajánlom elolvasni, ha amúgy egyáltalán nem érdekel Téged a kék zóna jelenség. Izgalmas kérdéseket feszeget ugyanis.)

Vajon mit mondana el a hosszú élet titkáról egy száz éven felüli, “kék zónából” érkezett előadó, egy ilyen konferencián? Vélhetően elnézően mosolyogna, és alig tudna válaszokkal szolgálni. Nem azért, mert százévesen már demens, hanem mert értelmetlennek, sőt igazából gyerekesnek tartaná magát a kérdést.

Először is, szerintem egyikük sem tűzte ki életcélul, hogy száz éven felül fog élni. Elfogadta azt, amit adott neki az élet.

Csinálta végig, amit kellett. Mindig volt feladata, nem kutatta, kereste, nem igyekezett nagy erőkkel azt megfejteni, átírni, esetleg mindehhez életrendeltetési tanácsadót hívni segítségül.

Egyszerű, dolgos életet élt. Használta a saját testét. Minden munkát elvégzett maga körül, amit kellett. Ezekből volt mindig szép számmal, hiszen nem kényeztette el őt egy jól kiszervezett, kényelmes világ.

Azt ette, amit a lakóhelye adott. Egyszer ezt, másszor azt. Nem azért volt vegán, mert az orvosai azt tanácsolták neki. De amit evett, az valódi volt.

Azokkal tartotta a kapcsolatot, akikkel egy helyen lakott. Nem vizsgálgatta a mobilitási kérdést, ki kellett egyeznie a családjával, a szomszédokkal, a falu lakosaival. Nem biztos, hogy mindenkivel egyetértett vagy mindenkit szeretett, de ez nem is volt kötelező. Azért volt elfogadó, mert ezt látta a többiektől, és mert egyébként nem sokáig maradt volna életben. Nem holmi ideológiák vezérelték, és az érzékenyítésről sem hallott. Az érzékenység benne volt a szívében, de az érzékenyítés kifejezés biztosan hiányzott a szótárából, akármilyen nyelven is beszélt.

Kiegyensúlyozottan használta minden testrészét. A fejét, a két kezét és a szívét is. Lehet, hogy használat közben mindegyik megkérgesedett, de ez már csak ilyen. A szerves immunitás része. A kéreg alatt ott maradt a puhaság. De biztosan nem a felelőtlen infantilizmus.

Nem törekedett sikerre, viszont a stabilitás fontos része volt a túlélő csomagjának.

A kettő nem ugyanaz.

Előbbi egyetlenegy vagy kevés “nagy” dolog vég nélküli hajhászása, utóbbi pedig rengeteg, ismétlődő “apróság” rendszeres elvégzése. Persze utóbbi nagyon is változatos, hiszen az élet hozza magával a feladatokat, nem kell azokat keresgetni.

Magára vessen az, aki mindig valami mást szeretne csinálni, mint amit a sorsa rászabott.

Nem okos gondolat ellenállni az életnek, ha életben akarunk maradni.

Azt képzelem, hogy talán ilyesmiket mondhatna egy százéves, ha meghívnák egy kék zóna konferenciára. Esetleg.

De nem hívják, mert egy valódi kék zónás lény egyáltalán nem illik bele egy ilyen konferencia hangulatába. Túl egyszerű, már-már snassz.

Meg a modern ember amúgy sem hinne abban, amit egy százéves mondana, hiszen egyáltalán nem hisz szinte semmiben, ami száz vagy ötven éve működött, vagy esetleg működik ma is. Még abban sem mindig hisz, amit öt éve saját maga mondott.

Ezt hívja a modern ember fejlődésnek.

• A modern ember nem hisz a hagyományban, ő egy “korszerű” kék-zónát szeretne kiépíteni, kimazsolázva pár dolgot, amit még bele tud szuszakolni a mostani életébe. (Bocsánat, de nem tudok szó nélkül elmenni a “kor-szerű” kifejezés szarkasztikus szépségénél ;-) )

• A modern ember biztos abban, hogy ő nem szeretne kétkezi munkát végezni. Nem csupán a fizetett kétkezi munkát zárja ki, hanem elutasítja a mindennemű rendszeres kétkezi (akárcsak az otthoni) munkákat is. Itt szeretném kihangsúlyozni a rendszeres kétkezi munka fogalmát. Ez egyáltalán nem illik bele a modern ember életébe, kék zóna ide vagy oda.

• Nem hisz az egyszerű, alázatos élet szentségében, mert ő nagy elismeréssel járó eredményekre vágyik, és mondjuk azt tűzi ki élet-rendeltetéseként, hogy megteremtse az Új-Kék-Zónát. Ha esetleg a kék nem jönne be, akkor holnapután vált majd egy pirosra. A lényeg, hogy mások számára is szabad szemmel látható és értékelt nagyságú feladat legyen az övé.

• A szerény étrendben úgy hisz, hogy 10000 kilométerekről rendeli hozzá az avokádót. Kényelmesebb, mint a helyi gazdát megkeresni. Az élelem megtermelése pedig szóba sem jöhet.

• A valahová tartozást a gondosan kiválasztott buborékban éli meg. A család vagy a barát sokszor csak teher, és elveszi az időt az Új-Kék-Zónája adta előnyök elől. Így aztán ezeket csak részben alkalmazza, mintegy szolgáltatásként veszi igénybe. Amibe nem fér bele, -sőt, még a meghosszabbított életbe sem- a rendszeres és állandó figyelem és törődés a másik iránt. Az ezzel járó nyűgök megrövidítik az életet. Egyébként is, a régi barát éppen egy másik buborék tagja lett, már úgysem lehet rá számítani. A cél: a valahová tartozás központjában kell maradni.

• Az alkalmazkodást úgy értelmezi, hogy megteremti azokat a feltételeket és körülményeket, amelyek majd őhozzá alkalmazkodnak. Van erőforrása, meg tudja csinálni. Gyorsabb és jóval egyszerűbb, mintha fordítva történne.

• Ő a Fej-Kéz-Szív hármas egységből tehát biztosan kihagyja a kezeit és aztán csodálkozik, ha nem találja a szívét. Nem baj, hív hozzá szakértőt, hogy közösen dolgozva megtalálják. A nyomát.

Az élet nem olyan bonyolult, mint amivé tesszük.

A modern ember kitalálni akarja a világot, pedig az egy ideje már létezik, a modern ember nélkül is.

Nem feltalálni kellene a világot, hanem érdemes lenne elfogadni pár alapvetést, és megtartani, ami régóta működik. A tartalmas, egészséges élet érdekében. Ajándék, ha még elég hosszú is.

Felelősségkorlátozó nyilatkozat:

Akinek nem inge, ne vegye magára.

A véleményem általános, mindennemű egyezés bármilyen létezővel csupán a véletlen műve.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ebben az írásban folytatom az előző gondolatmenetet az emberi csoportosulásokról, a köztük lévő kapcsolatokról, vagy épp azok hiányáról.

Az ábra nem teljesen ugyanaz, mint a múltkori. Annyit csináltam csupán, hogy átneveztem a buborékokat. Csak úgy találomra, olyan élőlénytársaimra, akik épp eszembe jutottak, hiszen gyakran találkozom velük, a legtöbbje itt van körülöttem.

Az ábrára tekintve azonnal látszik, hogy itt valami nem stimmel. Látjuk, érezzük, sőt tudjuk, hogy a természetben ez biztosan nincs így.

A katicabogarak nem alkotnak semmilyen külön buborékot. Nem csoportosulnak egy helyre, és nincsen közöttük szociális, politikai, szakmai vagy kulturális kötődés. (A hangyák és háziméhek kivételnek tűnhetnek, hiszen kolóniákban élnek, de ezen szerveződéseken belül az interakciók helyiek és nem globálisak. Minden emberi elképzelés ellenére ezekben a kolóniákban sincs hierarchikus tervezés, sem kontroll, a méhkirálynőnek vagy hangyakirálynőnek csupán az ember adott ilyen nemes elnevezést, hiszen ők nem irányítanak semmit sem a kolóniában. Egyszerűen az ő feladatuk más, mint a többieké. A természetben minden interakció helyi és nem globális. Az agyunk valójában nem felügyel mindent, de kommunikál a testtel, és cserébe információkat kap, és tudjuk, hogy a test bizonyos részei is módosíthatják az agy működését. Ilyen például a mikrobiom vagy a mellékvesék. Az agy a hálózat része, ami még akkor is hatással van rá, ha ő fejti ki a hatását. Nem egyszerűen a koponyában lévő trónjáról tekint le a test többi részére. (Forrás: Neil Thiese: Gondolatok a komplexitásról.))

Lehet erre az átírt ábrára mondani, hogy erőltetett. Az előző, “emberi” verziója is az, hiszen a különböző buborékok lakói helyileg biztosan nem élnek együtt, csupán csak szeretnek egymás közt kapcsolódni, és ha lehet, kizárni/nem kapcsolódni az övéktől eltérő buborékok tagjaival. Pedig közben óriási a rászorultságuk, mégpedig az egyéni élet nagy fokú kiszervezettsége miatt. Én már kiszolgáltatottságnak is merném nevezni a rászorultságnak ezt a szintjét. A különböző buborékok lakói mégsem kíváncsiak egymásra, csupán leszerződnek egymással bizonyos feladatok elvégzésére. Valahol jogos ez a hasítás, afféle védekezési mechanizmus, hiszen a leegyszerűsítésekkel, kizárással könnyebben elviselhető a bonyolultra sikerült világunk.

Szóval a katicabogarak közt nincs kötődés, de információáramlás igen. (Na, jó, kivéve az alkalmi légyottokat. Más élőlénytársainknál meg az életre szóló elköteleződést a párjuk iránt. De most nem erről a szintről beszélünk :-))

Viszont a katicabogaraknak van szoros kötődésük - egyénenként- a levéltetvekhez. Meg a hangyákhoz. Meg a békákhoz. Meg a burgonyafélékhez, például az én paprikáimhoz. Amiknek kötődésük van a gyapottok-bagolylepkéhez, vagy inkább fordítva, a paprika boldogan meglenne a gyapottok-bagolylepke kötődése nélkül, de hát sajnos ebben a rendszerben ő épp gazdanövényként funkcionál. A gyapottok-bagolylepke meg kapcsolódik a a Bacillus thuringiensis kurstaki toxinjaihoz, egyik oldalról (ezt a kapcsolódást mi hasznosnak ítéljük), vagy a mikotoxin termelő gombákhoz (ezt meg annyira nem). A Bacillus természetesen kapcsolódik az egyéb talajbaktériumokhoz, rá nézve pozitívan és negatívan is, merthogy ő is talajlakó, ki kell egyezzen az ottaniakkal. Innen már csak egy mikronnyi lépésre vannak a földgiliszták, meg a mikorrhiza gombák. Innen meg a szarkák. És így tovább a végtelenségig lefelé és felfelé is, minden irányba.

A természetben EGYMÁSBA ÁGYAZOTT rendszerek vannak.

Minden ilyen rendszer EGY INTEGRÁLT EGÉSZ.

Amely rendszer ugyanakkor kisebb integrált alrendszerekből áll, és nagyobb rendszerekbe is integrálódik.

Az egymásba ágyazott rendszerek egyszerre teremtenek ÖSSZEKÖTTETÉST és bizonyos fokú ÖNÁLLÓSÁGOT is a különböző léptékekben.

(Forrás: D.C. Wahl: Regeneratív kultúrák létrehozása és gondozása)

Persze lehet azt mondani, hogy az ember azért ember, mert másképp képes működni és az együttműködésekben is más, mint a többi élőlénytársa. Feltehetően sokkal komplexebb kapcsolatrendszereket tud kiépíteni, sőt működtetni is, mint az “egyszerű” természet. Maradjunk a feltehetően mellett.

De azért gondolkodjunk el azon, hogy mi, emberek, vajon nem olyan szerveződést, szerveződéseket építünk-e jó ideje és egyre nagyobb erőkkel, amire nem jellemző az “integrált egész” és az “egymásba ágyazódás”? Meg az önállóság sem?

Ha tisztán elméletileg nézem, és mondjuk az egész Földünket tekintem egyetlenegy integrált egésznek, amiben minden fontos emberi kapcsolódás jelen van, és semmi sem hiányzik, akkor rendben is volnánk. Hiszen szinte minden elérhető, időben és térben.

Ha elég messziről nézem a Földünket, így is van. De ha közelebb hajolok, akkor nem találom az élő természetre jellemző kisebb alrendszereket, amiknek szintén INTEGRÁLT EGÉSZNEK kellene lenniük!

Azért nem találom, mert ma nem azok.

Az elérhetőség törékeny, időben és térben is. Lássunk tisztán: ma is inkább csak elmélet a globális elérhetőség, jóval inkább, mint gyakorlat. Ezen kívül csupán az emberi történelem legutolsó pár évtizedében lehetséges egyáltalán ezt a fogalmat ilyen módon értelmezni. Az emberi időszámítás 99,99%-ban a globális elérhetőség szóba sem jött. És én nem zárnám ki, hogy újra értelmezhetetlenné válik, akár már a közeljövőben. Van megoldásunk erre az eshetőségre? Merthogy globális elérhetőség nélkül szétesik az integráltság. A széthullott darabjai pedig nem biztos, hogy önmagukban életképesek lesznek, merthogy nem rendelkeznek megfelelő önállósággal.

“A legfőbb problémát az okozza, hogy a települések az iparosodás, a bürokratizálódás és az urbanizáció előrehaladtával egyre inkább veszítenek integráltságuk fokából, vagy legalábbis integráltságuk jellege alapvetően megváltozik. A település egyre kevésbé nevezhető a klasszikus értelemben “közösségnek”, és a térbeli kötöttségek szerepe egyre csökken a társadalom életében.” (Forrás: Szelényi Iván, magyar szociológus)

Közösségnek nevezünk ma szinte mindent.

Az előző írásomban kerültem a “közösség” szót, és éppen emiatt neveztem a buborékokat inkább csoportosulásoknak.

“A “közösség” szó ma valahogy rosszul cseng a fülünkben. Megannyi más fogalmunkhoz hasonlóan most az ő szénája is rosszul áll, mert jelentése és alkalmazása a közelmúltban elváltak egymástól, s így ideologikus, elavult, kissé bombasztikus és hamis kelléke lett egy letűnő világ kelléktárának. Vagy mégsem?” (Forrás: Vercseg Ilona: Közösség - eszme és valóság)

Ha megnézzük a közösség jelenlegi definícióját, akkor az mostanság igencsak tágra nyílt.

“A közösség az a viszony, amely összeköti a csoport tagjait, és magában foglalja a kölcsönös törődést és felelősségvállalást.

Közösséget alkotnak az együtt tevékenykedő emberek, akik osztoznak egymással életükben, munkájukban, eszméikben, céljaikban, törekvéseikben.

A közösség szerveződhet a célok, eszmék, értékek, vagy tevékenységek mentén, mint például a munka, a kultúra, a nyelv vagy a vallás.

Alkothatja olyan embercsoport, amely szorosabb kapcsolatban áll egymással, mint a nagyobb társadalom többi tagja.

Lehet egy szervezett csoport, amely egy meghatározott céllal együttműködő személyekből vagy kisebb csoportokból áll. Ez lehet egy gazdasági vagy politikai egység is.

A közösség lehet fizikai helyhez kötött (faluközösség) vagy virtuális (internet), és alapvető szerepet játszik a szocializációban, az identitás kialakításában és a tagok jólétében.

A közösség ereje gyakran az egyetértésben rejlik.” (Forrás: internet)

Tehát ma nevezhetünk bármit közösségnek.

Csoportosulásokat egy-egy közös érdeklődés vagy téma mentén. Nem baj, ha csupán rövid életűek, átmenetiek. Bár ezt régebben inkább szakkörnek hívtuk.

Vagy a közönség is közösséget alkot az előadóval, amennyiben egyetért vele. Vagy valaki és az ő követői a “közösségi médián”, annak ellenére, hogy utóbbiak gyakran csupáncsak passzív szemlélődők, és a kommunikáció is inkább egyirányú.

Nincs ezzel gond, amennyiben tisztában vagyunk ezen csoportosulások valódi tartalmával. Nevezhetnénk bárminek. Hacsak nincs mögöttes szándék az elnevezés mögött. Mondjuk megtévesztés.

Jó, ha tudjuk, milyen csoportosulás mire való és a különböző helyzetekben mire számíthatunk.

A közösségnek és a községnek ugyanaz a szótöve. Nem véletlenül.

A község a régi irodalomban a közösség szó alakváltozata. Hasonló a helyzet az angol nyelvben is, ahol community minden település, de community a csoport is, s mindkét használat szorosan érintkezik a common (köz, közös, együttes) szóval. Míg nálunk a szakirodalom szinte csak az emberek közössége, s főleg a szociálpszichológia, a csoportelmélet felől közelítette a témát, a nyugati szociológiában ugyanolyan érvénnyel használják a hely, a lokalitás megjelölésére is. (Forrás: Vercseg Ilona: Közösség - eszme és valóság)

Hajlamosak vagyunk mostanában kijelenteni, hogy egy fogalom, egy megoldás vagy egy szerveződés már elavult, anakronisztikus, a fejlődés irányával ellentétes. De próbáljuk meg objektívan, előítéletek nélkül megvizsgálni, hogy miről is szól egy közösség, milyen formája lehet működőképes különböző helyzetekben, és mire van ténylegesen szükségünk.

A községben, a faluban a közösség Emberekből állt. Akiknek feladatai és szerepei voltak. Mindenkinek volt feladata és mindenki hozzájárult valamivel a közjóhöz. Nem csupán materiális értelemben és nem csak szolgáltatásként. Nem mindenki szeretett mindenkit, mert ez nem tartozott a kötelességek közé. Nem is értett mindenki mindenkivel egyet, még ez sem volt elvárás. De elviselni, elfogadni a másikat kötelező volt. Egyébként nem működött volna a közösség. Szétesett volna az integrált egész. És ehhez vezető sem kellett. De közös értékek és vezérelvek igen. Az egyik ilyen volt a közösség működőképessége és életképessége, ami egy dinamikusan változó egyensúly. Ugyanúgy, mint az élő természetben.

“A közösség a megértett emberi teljességen alapul inkább, mintsem az ember által a társadalmi rendben birtokolt egyik vagy másik szerepet vizsgálja elkülönülten.” (Robert Nisbet, amerikai szociológus).

Szerintem van különbség az emberi közösség és az élő természet által mutatott “közösségi” mintázat között. És ez éppen ebben a megértett TELJESSÉGBEN nyilvánul meg. Hogy mi is az emberi teljesség, az egy külön téma, és nagyon izgalmas. Talán most érdemes Weöres Sándor: A teljesség felé c. kötetét elővenni. És már a könyv elején elmélázni a János evangélium apokrifon:

Oldani vágyom és oldódni vágyom.

Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.

Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.

Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.

Mind táncoljatok!

Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.

Lámpád vagyok, ha látsz engem.

Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.

Megpróbálom összefoglalni a gondolatmenetet:

• Amiben tanulhatnánk, példát vehetnénk az élő természet mintázataiból, azt nem tesszük. Ilyen az egymásba ágyazódott, integrált rendszerek, bizonyos fokú önállósággal, és az ebből fakadó egészség és reziliencia. Amire szükségünk lehet, nem is sokára.

• Amiben meg eltérhetnénk (és szerintem el is kellene térnünk) a nem emberi élő természet mintázataitól, az az emberi teljesség tiszteletben tartása és az afelé való törekvés. De napjaink csoportosulásai többnyire ezt sem tarják alapelvüknek, az emberből csupán bizonyos részekre fókuszálnak.

Szerep- és funkció szerint, egymásnak nyújtott szolgáltatások mentén kapcsolódunk egymással. Ezért alakulnak ki a buborékok. Kialakulhatnak, és ki is alakulnak, mert így szervezzük az életünket.

Nem a teljességre és az integráltságra törekszünk, hanem az egyes elemekre optimalizálunk.

Ebben is, most is.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Már írtam arról (itt), hogy szerintem az Ember-alkotta világ nem komplex, csupán bonyolult, mert rosszul szervezett.

És írtam arról (itt), hogy nem a teljes és szerves rendszerre (vagy inkább a Rendre), hanem annak apró elemekre optimalizálunk, ezért van olyan nagy mértékű kiszervezés a világban minden téren: gazdasági, egyéni, kulturális és társadalmi szinteken egyaránt. Ami a véleményem szerint az egyik oka lesz az egyáltalán nem nulla valószínűségű civilizációs összeomlásnak.

Az integrált gondolkodás égető szükségességéről is írtam már, itt. Ott a föld alatti bunkerről is :-) .

Ezt szeretném gondolatban továbbvinni, sőt, most úgy érzem, hogy lesz még egy írás ugyanerre a témára hangolódva. Használva majd ott is a fenti, általam, -nem a mesterséges intelligencia segítségével, de nem is puszta kézzel- rajzolt ábrát.

Kezdjük azzal, hogy kiskoromtól kezdve mindig nagyon sok minden érdekelt. Képzőművészetek, építészet, tánc, tudomány, innováció, irodalom, színház, zene, gasztronómia, holisztikus egészségvédelem, kézi munkák, kertészkedés,… Ezeket kisebb-nagyobb aktivitással saját magam űztem is, vagy épp most is csinálom. Hogy mennyi tehetséggel megtámogatva, azt nekem nem tisztem megítélni, de én mindenben találtam megelégedést, és igen, boldogságot. Sőt, sikereket is. Nem tudtam egyiket sem kizárni, vagy választani közülük, úgy éreztem vagy érezném ma is, hogy nem lenne teljes a létezésem, akármelyik nélkül. Nem zavar, hogy nincs papírom egy csomó területről, én pontosan tudom, mennyi erőfeszítést és energiát öltem vagy ölök bármelyikükbe.

Így gyakran volt, és még jelenleg is van szerencsém különféle csoportosulásokba bekerülni. Nem véletlenül használom ezt a kifejezést, mert a következő írásom ezt fogja majd kicsit más oldalról elemezni.

Egyrészt mindig volt személyes kapcsolódásom ezekhez a csoportosulásokhoz, hiszen - a saját szintemen- magam is űztem az adott tevékenységet, amit ezeken a csoportokon belül végeznek, vagy ami összeköti őket. Ki merem jelenteni, hogy mindig értettem a céljaikat, a motivációjukat, még a nyelvezetüket is, még akkor is, ha én messze nem voltam azon a szinten, mint a specialistaként csupán azzal az egyetlen területtel foglalkozók.

Másrészt azért is hívtak gyakran, mert inspirálónak érezték a más területekről behozott gondolataimat, megközelítéseimet, ötleteimet. Így mindannyian jól jártunk, legalábbis én így láttam, így éreztem. Kölcsönösen gazdagítottuk egymást.

Az utóbbi időben viszont komoly változásokat észlelek. Még mindig érdekesek a más területről hozott meglátásaim, de beindult egy határozott védekezési mechanizmus.

Amit én úgy érzékelek, hogy a kezdeti, kívülről hozott inspiráció általi lelkesedés nagyon gyorsan alábbhagy, és szinte a gondolat közben vágják le a mondandómat: “Eddig érdekes volt, köszönjük, de ne tovább!" alapon. És ha ezt értetlenül fogadom, akár még direktben is megkapom, hogy “Ja, te igazából nem is vagy közülünk való!”. Mivel nincs se papírom, se nem kizárólag azzal az adott, egyetlen területtel foglalkozom, hirtelen már nem érdekes (vagy talán nem hiteles?) a gondolatom folytatása.

Így aztán kimaradok, vagy inkább, és ez a gyakoribb: én magam maradok el. Nincs ott tovább dolgom. Betagozódni, bezárkózni semmi kedvem, ha eddig nem tettem, eztán sem fogom.

A jelenség nélkülem is létezik és egyre erősödik.

Egyszerűen fogalmazok, ahogyan mindig is szoktam: ezek a csoportosulások, amik leginkább bizonyos, -és egyre szűkülő- szakterületek/hivatások, vagy érdeklődési területek, esetleg betöltött pozíciók alapján jönnek létre, bezárnak.

Mintha védenék, féltenék az identitásukat.

Amit ezen csoportosulások mentén alakítottak ki és azokkal is azonosítanak.

Az identitásképzéssel szerintem az égvilágon semmi baj sincs. Jó tartozni valahová, és ha más nincs, akkor a szakterület vagy a pozíció is betölthet identitásképző funkciókat. Legalábbis részben, mert egészben biztosan nem, szerintem legalábbis.

Fontos a tapasztalatcsere ezeken a körökön belül, egyáltalán nem szeretném alábecsülni annak jelentőségét.

A baj azzal van, ha ez egyben elhatárolódás is.

Valami (ön)védelemféle miatt az egyes csoportosulások nem kíváncsiak a többi csoportosulás történéseire, gondolataira, megközelítéseire, tapasztalataira, életstratégiáira!

Pedig pont azokból lehetne igazán sokat tanulni.

Sőt mi több, ezekből lehetne összerakni a VALÓSÁGot. Ami szerintem létezik, csak tényleg komplex.

Gondoljatok bele kicsit részleteiben, hogy miről beszélek. Biztosan ti is tudtok példákat.

• A vállalatvezetők többet beszélgetnek egymással a különböző, csak nekik szervezett fórumokon és konferenciákon, mint az alattuk, mondjuk három szinttel lévő munkatársaikkal.

• A belgyógyász a legritkább esetben konzultál -napi szinten- a neurológussal vagy immunológussal. Még ritkábban beszélget talajtani szakértővel.

• A természetvédőt ritkán izgatják a mezőgazdasági technológiák.

• A pénzügyi befektető vagy tőzsdecápa nem túl gyakran megy ki aszályos, félsivatagos területek jövőjét vizsgálni. Érdekes, hogy még a jövőkutató sem arrafelé kutatgat.

• A vizuális művész hallani sem akar a jelenlegi közgazdasági berendezkedésről, de panaszkodik, hogy nincs miből megélnie.

• A rendező nem beszélget a színészekkel, hiszen az ő dolga rendezgetni, a színésznek meg színészkedni. Ennyire szétaprózódnak ezek a csoportosulások, gyakran olyannyira, hogy néha már egyszemélyessé válnak.

• Az AI befektető nem foglalkozik a jelen EROI (Energy Return On Investment) adatokkal, -amik tízszer alacsonyabbak, mint száz éve-, így csak megépíti a gigawattnyi, milliárd dollárokba kerülő óriási adatközpontokat. Amiket aztán a tengerbe, meg óceánba rak, mert azzal sem igen foglalkozik, hogy lassan mindenütt felforraljuk a bolygót. Fő a fejlődés. Hová?

• A karbon-kvóta szakértő nem foglalkozik a természetes, milliárd éve működő szénmegkötési módokkal, inkább kereskedik a CO2-vel. Az ivóvíz és a csapadék meg amúgy sem az ő felségterülete. Majd akkor, ha kereskedni lehet vele.

• A pszichológust nem érdekli a dietetikus, de a dietetikust sem igazán a pszichológus. Talán itt már van némi haladás, de például a kertig még kevesen jutottak el közülük.

• A tudósok egymással sem beszélgetnek, nincs rá idejük, annyira le vannak kötve a publikációk gyártásával. Nem csodálkozom, értem, hogy hogyan működik a “rendszer”.

Mindent értek. A siker érdekében fókuszálni kell. Egyetlenegy vágányon maradni, igyekezni minél gyorsabban célt érni. Belterjes kapcsolatrendszereket kialakítani, sajnos, gyakran csupán érdekből és nem valódi érdeklődésből. Papírokat gyűjteni, hogy legyen kézzel fogható bizonyíték a rátermettségünkre, az alkalmasságunkra. Szó szerint.

Nem csoda, ha így nincs idő arra, hogy másokkal, és a nagyon-másokkal is foglalkozzunk, akárcsak pusztán a racionalitás szintjén maradva. Nincs idő látni, meghallgatni, megtapasztalni. Nincs idő érteni, nincs idő beleérezni.

A fenti ábra ezeket a zárt buborékokat vázolja fel. Ne keressétek rajta az összes szakmát vagy területet, de a felrajzolt kapcsolatokat se elemezzétek. Nem egyenszilárdságú a csoportosítás sem. Nem volt célom sem szociológiatudományilag, sem társadalomtudományilag, meg igazából semmilyen tudományilag helyes és teljes ábrázolást megrajzolni. De az ábra mutatja a csoportosulások zártságát. Amit én tapasztalok, és egyre erősebben.

Nekem lenne egy javaslatom. (Ami a saját, egyszemélyes buborékomban született, stílusosan :-) ).

Töltsön mindenki legalább két évente (még jobb, ha évente) legalább 1 hónapot egy teljesen másik szakmában vagy területen. Munkával. Kötelezően. Véletlenszerű kiválasztással. Függetlenül az iskolázottságától.

Jól meg lehet ezt szervezni, vannak ügyes algoritmusaink és matematikai modelljeink, meg ha mégsem, akkor majd megkérjük a mesterséges intelligenciát. Az bírja a nagy számokat, legalábbis ezt mondják róla ;-). Sok energiát eszik, tudnia kell húzni az igát.

Nem kell félni, semmi sem fog tönkremenni, senki sem fog elrontani semmit. Persze nem kell ténylegesen lemerülni az óceán mélyébe, ha épp a mélytengeri búvárságot osztja ki a sorsolás. Az emberek többsége a munkák többségét ma csapatban végzi, és ha más nem, akkor a segédfeladatok elvégzésére mindenki alkalmas lehet. Hasznossá teheti magát minden helyzetben, mindenki. Az író ugyanúgy a gyári munkás mellett, mint esetleg a gyári munkás az író mellett. Néha helyett is, én ezt egyáltalán nem zárnám ki :-).

A GDP-nek sem fog sokat ártani. Egyáltalán: meddig fontos még a GDP? Ma fontos?

Ó, én rengeteg egészséges mellékhatást fel tudnék sorolni, ha ezt bevezetnénk és rendszerré tennénk! De ezeket gondoljátok át Ti magatok. Rengeteg van! (Már látom is a mosolyt az arcokon, mert szerintem a legtöbben kitaláljátok, mi mindenre gondolhatok :-) ).

Igen, lesznek, akik azt mondják most, hogy senkit sem szabad kényszeríteni az ilyen cserére, és főleg nem az olyan munkára, ami a méltóságán aluli. Teljességgel képtelenség és bűn ezt megtenni a jelenlegi végtelen szabadság és demokrácia korában! Amit javaslok, az autokrácia, diktatúra, rabszolgaság, meg még ki tudja, hogy mi minden.

Tényleg az?

Ma nem kényszerülünk bele olyan szerepekbe, amikből sosem kértünk?

Nézzük csak!

• Fogyasztónak hívnak engem, pedig én csak egy egyszerű vásárló szeretnék lenni, ha egyáltalán. Minden nyomás nélkül, mert abból sem kértem. És lehet, hogy a pénzforgalom nélküli cserét izgalmasabbnak érezném, legalább néha. De annak nincs ÁFA-ja, ezért nem legális, azaz nem szabad.

• Emberi erőforrásként tekintenek rám, pedig én jobban szeretem, ha munkatárs vagyok. De még a dolgozó elnevezés is sokkal szebb.

• Választópolgárnak titulálnak, bár én csak sima polgárnak érzem magam. De ha mindenképpen választó vagyok, akkor miért nem választhatom azt is ki, hogy milyen demokráciában szeretnék választópolgár lenni? Egyedül a képviseleti ér? Igazából csak fél-választó-polgár vagyok? Mert csak fél-kegyelmet utaltak ki nekem ;-) ?

Na jó, hagyom, mert még nagyon belejövök :-).

Nem kell megijedni. Nem lesz itt semmilyen kényszer-szerep-csere.

Engem nem kérdezett senki, és nem is fog, hogy esetleg mit látnék átgondolandónak arról, hogy a betonkeményre merevedett buborékfalakat hogyan lehetne feltörni, vagy legalább ablakokat vésni bele. Mást se. Nincs is olyan csoportosulás, ahol egyáltalán szóba jöhetne egy ilyenfajta gondolkodás. Akár csak elméletben.

Az ábrán sincs. Vagy mégis? (Javaslom a sarkokat kicsit jobban megnézegetni. Az apró betűket icipicit felnagyítva ;-) . Véletlenül kerültek éppen oda :-) )

Már megint ironizálok, ó, jaj. Tényleg abba kell hagynom.

Viszont azt mindenki átgondolhatja, hogy esetleg önszántából nem vállal-e időnként ilyen szerepcserét.

Komolyan.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Talán két éve is van annak, hogy olvastam a játéktervező/jövőkutató Jane McGonigal: Elképzelhető - Hogyan valósítsuk meg az általunk vágyott jövőt a képzelőerőnk és a rezilienciánk fejlesztésével? c. könyvét. Azért nem írom, hogy elolvastam, mert az a ritka helyzet áll fenn, hogy -még- nem olvastam végig a könyvet. Talán azért, mert nekem már túl sok volt a követhető/követendő “recept”, és én az ilyesmit mindig nehezen viseltem, ezért olvastam vezetőkoromban is inkább szépirodalmat a menedzsereknek szóló könyvek helyett. A könyv alapgondolata viszont nagyon tetszik: arról szól, hogy “miként képezhetjük az elménket, hogy félelem nélkül, reziliensen valósítsunk meg egy olyan világot, amelynek lehetőségeit még elképzelni sem tudjuk.”

Kimondottan hasznosnak és felettébb érdekesnek találtam a könyvben szereplő, nagyon egyszerűen használható módszert arra vonatkozóan, hogy a képzeletünkkel és gyakorlással készítsük fel magunkat egy -esetlegesen- másféle világban való létezésre.

Ezt a módszert szeretném most kipróbálásra javasolni.

Nem egy apokaliptikus világ elképzelésére gondoltam, amikor a civilizáció összeomlik és a puszta életünkért küzdünk. És nem is a mesterséges intelligencia, a jövőt teljesen átíró, szépséges ígéreteire, hiszen azok befogadására már amúgy is tömény késztetés ömlik, mindenhonnan.

Ettől egy jóval gyakorlatiasabb javaslatom lenne, azok számára, akikben van elég kíváncsiság, hogy eljátsszon az alábbi gondolattal.

Nincs igazán elképzelésem arról, hogy kiben milyen érzéseket fog kiváltani a komolyan vett gondolati játék. Csupán feltételezem, hogy eléggé vegyesek lehetnek a reakciók: valakit a teljes nyugalom, másokat a zavarodottság érzése tölthet el. A szerencsémnek (vagy inkább a hozzáállásomnak) köszönhetően aránylag sokféle életmódot folytató emberrel találkozom, ezért én sokféle reakciót el tudok képzelni. Lesznek, akik úgy érzik majd, hogy semmi lényeges nem történne az életükben. Talán olyanok is lesznek, akik annyira átélik majd az elképzelt helyzetet, hogy valamilyen változtatásokkal is élnek majd. Akár.

Lesznek olyanok is, akik felháborodnak és azonnal leiratkoznak az írásaimról.

Vagy egyszerűen fantasztának fognak titulálni.

Már egy ideje tudom, hogy “megosztóak” a gondolataim, talán én magam is, de nem baj, én ebben nem látok a magam részéről problémát.

Természetesen furdal majd a kíváncsiság, hogy kiben mi mozdul meg, és hogy egyáltalán megmozdul-e valami, de úgyis jön majd visszajelzés, ha jönnie kell :-).

Ennyi bevezetés után: mit is javaslok elképzelni?

Első hallásra banális lesz.

Második átgondolásra már nem biztos. Talán teljesen valószínűtlennek találod a gondolatot, de arra kérlek, hogy most ne az elképzelt helyzet valószínűségét próbáld mérlegelni.

Egyszerűen csak képzeld el.

Még számomra is nehéz ezt elképzelni, annak ellenére, hogy a TCP/IP hálózat (az internet leánykori neve) bevezetésében bábáskodtam, így szoros a kapcsolatom a nettel. Az anya lehet elfogult, de a bábák nem szoktak azok lenni. És az életemnek volt egy komoly része, ami net nélkül telt. 35 évvel ezelőtt még én is nagy erőkkel győzködtem a nem akadémikus világot, hogy higgyék el: fantasztikus kommunikációs lehetőséggel állunk szemben. Persze, akkor még nem volt World Wide Web, és a csupasz TELNET, FTP, SMTP, DNS, sőt még a HTTP protokollok túlságosan száraznak tűntek. Merthogy azok is voltak. Az általam “felépítmények”-nek hívott netes megoldások, amikből megszámlálhatatlan-féle és -számú született az elmúlt 30 év alatt, csak pár évvel később és fokozatosan lepték el az alap digitális ökoszisztémát, mára teljességgel átláthatatlan fizikai és logikai kapcsolatrendszert alkotva. (Ha érdekel, mit gondol ma az Internetről a WWW atyja, Sir Tim Berners-Lee, akkor itt meghallgathatsz egy friss beszélgetést egy zseniális emberrel. A legelső számítástechnikai mentorom (Kassán) a kilencvenes évek elején Cern-be költözött, és így vele is dolgozott. Ha esetleg az is érdekel, hogy mit gondol ma a netről Vint Cerf, az eredeti, mára már 50 éves TCP/IP hálózat egyik kitalálója, akivel még én is kezet foghattam anno a japán Kobeban, az Internet Society egyik legelső konferenciáján, akkor erről itt találsz egy sokkal rövidebb cikkecskét.)

Megjegyzés: Kérlek, ne azt elemezd, hogy milyen valószínűsége lehet ennek a szituációnak. Annyit biztosan állíthatok, hogy nem nulla. Szoktam az alap TCP/IP hálózat felépítését és működési koncepcióját a természetben előforduló mintázatokhoz hasonlítani. De a felépítmények, amelyeket mind az egyének, mind a vállalatok tömegesen használnak, önmagukban nem integrált egészek, azaz rengeteg a kiszervezések miatti függőség, mondhatni kiszolgáltatottság. Ez a működés már egyáltalán nem mutat hasonlóságot az élő rendszerekkel. Nem lehetetlen egy olyan összetett támadást megtervezni, ami a fizikai és a logikai rendszerek változatos és nehezen detektálható módon való kiiktatását eredményezi, méghozzá nagy kiterjedéssel. Sőt, a rosszat akarni sem kell, a véletlen is okozhat nehezen helyrehozható bajokat. Csak egyetlen, friss példa: a Jaguár cég több mint egy hónapig teljesen állt, és pont a napokban tudta csak elkezdeni az újraindítást. Egy névvel felvállalt hackertámadás megbénította az IT rendszereket, a logisztikát és a teljes gyártási folyamatot. A cég brit, kínai, indiai és szlovákiai gyárai leálltak.

Szóval: felébredsz reggel és nincs többé net.

Csupán ez az egyetlen eszköz hiányzik. Semmi más. Egy olyan eszköz, ami 35 éve még nem létezett, legalábbis nem volt elérhető a világ kétharmada számára, mert most hozzávetőlegesen ilyen a lefedettség. (Hangsúlyoznám, hogy az emberiség egyharmada ma sem használja.)

De van áram.

Van mit enned.

Van mivel fűtened, nem fogyott el a földgáz, és nem vágták el a vezetékeket sem, valami őrült hatalmi harc miatt. Vagy van elég tüzelőd, amivel befűthetsz a cserépkályhába vagy kandallóba.

Van benzin, gázolaj az autódban.

Van üzlet, ahol bevásárolhatsz és tudsz ott készpénzzel fizetni, ugyanis valamilyen érthetetlen oknál fogva, egészen elfogadható mennyiségben még az is van neked, otthon. A pénztáros is elfogadja a készpénzt, és szerencsére mechanikusan ki tudja nyitni a pénztárgépet.

Azaz egyáltalán nincs szó apokalipszisról, kijelenthetjük, hogy egyértelműen nincs. Ez azért biztosan megnyugtató.

Innentől viszont jönnek a kérdések.

GSM telefonkapcsolat van, TV, rádió nincs, az okostelefonod megszokott szolgáltatásai nem működnek.

Merthogy ezek mára már mind IP (azaz internet) alapúakra lettek átszervezve és jelentősen kiszervezve. A felhő és a hosting szolgáltatások korát éljük, már ritkaságszámba megy a zárt vállalati informatikai rendszerek üzemeltetése. A katonai, katasztrófavédelmi célokra fenntartott “másodlagos” (vezetékes, rádiós, stb.) megoldások a hétköznapi ember számára nem elérhetőek. Parabolád, antennád ugyan lehet, de egy ponton túl biztosan netre van szükség, ma már a legegyszerűbb TV adáshoz is.

A kérdések.

Milyen munkát végzel?

Home-office-ban, net segítségével kapcsolódsz az irodába?
Van egyáltalán iroda, ahová bemehetsz dolgozni? Van ott asztalod? Ha bemész az irodába, ott el tudod végezni a munkád? Vagy esetleg ott is a felhőben vagy távoli szervereken dolgozol?

Ha így van, akkor tudsz esetleg -egyéb- értékteremtő munkát végezni, távoli elérés nélkül is? A saját vagy munkahelyi gépeden? Offline üzemmódban? (A legtöbb alkalmazásod nem offline, ugye tudsz róla?)

Ha az irodában, vagy a gépeden nem tudsz értelmesen dolgozni, akkor tudsz valamilyen, akár teljesen más, értékteremtő és/vagy értékálló munkába fogni? Vannak hozzá készségeid, netán tapasztalatod is? Elég kardinális kérdés, vagy Te nem így gondolod?

Mit jelent -ebben az új, elképzelt világban-, hogy ÉRTÉK? Milyen az értékteremtő munka? Milyen az értékálló munka? Meg tudod fogalmazni?

Menjünk még egy picit tovább.

Az emberi kapcsolataid hogy alakulnak az új helyzetben?

Lesz, aki autóba ül és meglátogat téged? (A repülés kizárt, a civil repülésirányítás mind net alapú már, katonai géppel meg nem sokan mehetnek rokont látogatni.)

Van olyan, akit Te tudsz meglátogatni?

Van, aki vár téged valahol? A fizikai valóságodban?

Mit takar valójában az (emberi) KAPCSOLAT kifejezés?

Kik azok, akikre támaszkodhatsz? Kikkel tudsz igazán és hosszú ideig beszélgetni? Kihez van türelmed? És kinek van hozzád türelme?

Megállhatsz a játékban ezen a ponton. Ha mélyen belegondoltál a fentiekbe, máris van min törnöd a fejed, a képzeletnek ezen a szintjén is. Tudom, mert kipróbáltam.

De persze tovább is gondolhatod, ha szeretnéd. De nem javaslom, hogy túlságosan siess. Mert ijesztővé válhat a történet, még a legedzettebbek számára is. És ez most, ebben a fázisban egyáltalán nem cél.

Hol találod meg az egyéb, jogos szükségleteidet?

Merre érhető el a kultúra, a művészetek? Miben találod meg ezeket, ha nincs net?

Persze, ha van klasszikus, papír alapú könyvtárad, nem lesz gond. Bekuckózod magad és végre zavartalanul olvashatsz. A letöltött könyv is ilyen lehet, de az olvasóprogramokban már nem lennék annyira biztos, mert az előfizetésed biztosan nem a Te gépeden van nyilvántartva. Újabb és újabb funkciókkal bővítik ezeket az alkalmazásokat, - természetesen mind, mind a Te érdekedben, tudj róla! - de nem minden kerül át a Te gépedre. Korántsem.

Biztosan tudsz rajzolni, festeni, de talán sejthető, hogy nem a tudás a lényeg. Hanem, hogy a kreativitásod teret nyerhessen. Én legalábbis abban hiszek, hogy igazából erre van szükségünk. A kultúra passzív fogyasztása hosszú távon nem elég.

A múzeumok, képtárak persze ki tudnak nyitni internet nélkül is, és nem valószínű, hogy hirtelen mindenki ott tolong majd a kapuikban.

Hogy állsz a zenével? Jó a csend, egy ideig biztosan, sőt még gyógyító is lehet. De a zene az emberiséggel egyidős, azaz alapszükségletünk. Van hangszered? Szoktál vagy szoktatok énekelni, zenélni?

Tényleg nem folytatom, bár lennének még ötleteim. Jó sok.

De a játék célja nem a provokáció, hanem a megszokottól eltérő gondolkodásmód elsajátítása.

McGonigal szerint akkor van igazán értelme ezeknek a gyakorlatoknak, ha többször újraképzelsz egy-egy, amúgy elképzelhetetlen helyzetet. Sőt, rendszeresen csinálod. Mert akkor kezdenek el igazán hatni a viselkedésedre.

Nem a jövőbelire, hanem a MOSTANI viselkedésedre.

És ez az egészben az igazán izgalmas.

Nem szeretnék semmilyen irányú következtetéseket levonni, az -általam- felvázolt példát illetően semmiképpen. Azokat majd úgyis levonjátok Ti magatok, személyre szabottan.

De néha -vagy nem is annyira néha-, tényleg érdemes nézőpontot váltani, belehelyezni magunkat egy teljesen más, elképzelhetetlen helyzetbe.

Mert rugalmasabbá, ellenállóbbá válunk.

Változni fogunk.

“…ha előre láttuk a jövőt, mielőtt még bekövetkezett volna, agyunkban bizonyos folyamat játszódik le. Első érzelmi reakciónk nem a döbbenet, hanem a felismerés lesz. Felismerjük ezt a furcsa, új világot, mert már jártunk benne korábban, a képzeletünkben. A felismerés pedig ezt az üzenetet hordozza: Ezt ismerem. Meg tudom oldani.” (idézet a könyvből, amit amúgy nagyon javaslok, mert kimondottan gyakorlati a megközelítése).

És ez jól jöhet, még akkor is, ha soha, semmi gond nem lesz a nettel :-).

Mert ez a gyakorlat is edz minket, szellemileg, lelkileg.

És edzeni mindig ér.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog

értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

A minap elém jött egy cikk, amiben számomra megdöbbentő adat szerepel.

Egy 2024-es felmérés szerint a a Z-generációs fiatal férfiak 67%-a, a fiatal nők 72%-a mondta azt, hogy, idézem: “a mentális kihívások fontos részét képezik az identitásomnak”. (“Mental health challenges are an important part of my identity”- a teljes felmérés adatait ebben a cikkben találhatod.)

Bár a fiataloknál kiugróan magas ez az érték, de még az amerikai boomer-ek több, mint negyede is ugyanezt mondja, gondolom, azért, mert valóban betegnek is érzi magát, azaz vannak mentális problémákat alátámasztó tünetei.

Nem tudom megítélni, hogy ez a konkrét felmérés mennyire tekinthető megalapozottnak vagy általánosan érvényesnek. De sajnos a WHO adatai sem biztatóak, miszerint a depressziós és a szorongásos tünetek soha nem látott méreteket öltöttek a fiatalok körében. A fogyasztói társadalmakban a gyermek- és serdülőkorúak 25–30 százaléka küzd érzelmi vagy viselkedési problémákkal, és 7-ből 1 fiatalnak diagnosztizált mentális betegsége van; az öngyilkosság pedig a vezető halálokok közé került: a 15–19 éves fiúknál a negyedik, lányoknál pedig a harmadik leggyakoribb halálok. Egy 2024-es ESPAD felmérés eredményei (amiben 37 európai ország, közel 114 ezer, 15 és 16 éves diákja vett részt), szintén fokozott figyelmet érdemelnek: Magyarországon a fiataloknak nem egészen a fele, azaz 47%-a mondta magát mentálisan egészségesnek, ami a harmadik legrosszabb eredmény. Érdekes, hogy e felmérés szerint is sokkal rosszabb állapotban vannak a lányok, mint a fiúk: Olaszországban, Lengyelországban és Svédországban hozzávetőlegesen feleannyi lány mondta magát egészségesnek, mint fiú (pl. Lengyelországban 64% fiú vs. 33% lány). Azaz a tinédzser korban lévő lengyel lányok 67%-a nem tartja magát mentálisan egészségesnek. Ez már nagyon közel van a fent említett 72%-hoz.

Nem vagyok szakértője a témának, és talán nem is érint aktívan, bár sosem lehet tudni, hiszen -eddig- engem nem vizsgáltak ezekre az állapotokra (ADHD, depresszió, neurózis,…).

Nagyon fontos megjegyzés: egyáltalán nem kérdőjelezem meg ezen állapotok vagy betegségek meglétét, ez eszembe se jutna. És igen nehéz lehet ezekkel az állapotokkal együtt élni, gyereknek, fiatalnak és idősnek egyaránt.

Engem inkább az okok érdekelnek.

Mindkét esetben. Akkor is, ha

a) ténylegesen mentális problémákkal küzdenek azok, akik az “identitásuk fontos részének érzik a mentális kihívásokat”,

de akkor is, ha

b) ez a megfogalmazás nem más vagy nem több, mint egy ön-megbélyegzés vagy ön-meghatározás.

Egyébként még az is lehetséges, hogy logikailag kizárható a b), mert amennyiben igaz valakire a b), akkor abból automatikusan következik az a). (Tényleg nem értek az emberek ilyen jellegű “osztályozásához”, és őszintén bevallom, nekem már a magával az osztályozással is van némi gondom. Viszont a témában a Facebook bejegyzésem alatt folytatott információcserében többen jelezték nekem, hogy igenis segíthet a konkrét állapot-megnevezés és a hozzá tartozó formális igazolás, főleg az iskolai rendszerben. Ezt nagyon el tudom fogadni. De ha nem gond, én a továbbiakban inkább az állapot kifejezést fogom használni a betegség kifejezés helyett.)

Továbbra sem hagy nyugodni a téma.

Nekem ez a 67/72% arány kiugróan magas, akárhogy is nézem. De a WHO és az ESPAD adatok sem biztatóak.

Valami nincs rendben.

Előző írásaimban (itt és itt és itt) már írtam arról, hogy az Ember alkotta világ és a Nem Ember által teremtett világ szerveződéseinek összehasonlításában arra jutottam, hogy a -főleg nyugati- civilizáció jelenleg egy autoimmun állapothoz hasonló helyzetben van. Túl sok - az élet most már minden területén- az utánzat, a hamisítvány, a csomagolás, kevés az egyértelmű, tiszta helyzet, és a mindenre alkalmazott kiszervezések miatt az egyénnek nincs valós ráhatása a saját életét egyébként jelentősen meghatározó folyamatokra. Ugyanez mondható el társadalmi szinten is.

Mindezeket, - biztos vagyok benne-, tovább rontja még az egészségtelen élelem, a holobiom diszbiózisa, a természet-ember kapcsolatának a hiánya. Az agy-bél tengelyen keresztül sokkal komplexebb az információs forgalom, mint azt elsőre gondolnánk, és ennek nem megfelelő működése nagyban befolyásolja a mentális egészségünket.

Egyre csak nő a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság és a zavarodottság érzése.

Mindez meg is magyarázhatja a fiatalok nem túl rózsás mentális állapotát.

A szakértők biztosan még további, az általam megjelölt kategóriákba nem besorolható okot is felsorolnak.

Ebben a helyzetben valószínűleg nem árt, ha keresünk valami kapaszkodót.

Mi, felnőttek, a fiatalok érdekében.

Már régebben megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ha a transzgenerációs traumákkal ilyen mélyrehatóan foglalkozunk, akkor miért nem foglalkozunk azzal az örökséggel, ami erőt adhatna? A transzgenerációs pozitív megélésekkel, értékekkel, megoldási mintázatokkal?

Amúgy érdekes, hogy a transzgenerációs traumára, sérülésre létezik általánosan használt és elfogadott szavunk.

Kerestem a kifejezést arra, amit pozitív értelemben kaptunk örökül, akár a tudatalattin keresztül hatva, vagy generációkon átívelően. Én nem találtam olyan frappáns megnevezést, olyat, mint a transzgenerációs trauma.

Mintha ezekkel nem foglalkoznánk. Vagy nem eléggé.

A Google AI-a (bocsánat, én nem promptolom a ChatGPT-t, egyelőre nem érzem szükségét, hogy vele beszélgessek, önmagam és más élő emberek helyett, de ti tegyétek meg nyugodtan), azt mondja, hogy:

“A transzgenerációs trauma az előző generációk által átélt súlyos traumatikus események (pl. háborúk, üldöztetés, nagy veszteségek) hatásainak nem tudatos továbbadása a leszármazottakra, ami befolyásolhatja viselkedésüket, gondolkodásukat, érzelmi világukat és akár testi egészségüket is. Ez nem pusztán az egyéni traumát jelenti, hanem a családon vagy közösségen belül öröklődő mintákat, félelmeket és tudattalan mechanizmusokat.”

Próbáltam átfogalmazni a definíciót, hogy legyen ennek az átörökítéses dolognak pozitív lába is, de a tragikum olyan súllyal van jelen a fenti mondatban, hogy nem sikerült kibillentenem az egyensúlytalanságot.

Vagy tényleg csakis és kizárólag traumákat örököltünk az előző generációktól? Nincs mit átvenni és tanulni tőlük, ami segíthetné a túlélésünket, vagy az emberhez méltó életünket?

Nekem ez egyáltalán nem tűnik valószínűnek.

Nem tudok másból kiindulni, mint a saját életemből. A szüleiméből, és a nagyszüleiméből, akik közül sajnos csak egyet ismertem, az apai nagyapámat, és őt is nagyon korán elveszítettem.

De én ki merem jelenteni, hogy transzgenerációsan egy csomó hasznos dolgot örököltem tőlük.

Mindig is tudatában voltam ennek az örökségnek, de most majd még alaposabban átgondolom, és talán össze is rakom, ha másnak nem, az unokáimnak átadandó. Na, nem papíron, csak úgy simán, viselkedéssel :-).

A szüleim 1924-ben és 1926-ban születtek, az akkori Csehszlovákiában, magyarként.

Édesanyám a háború alatt Kisvárdán tanult, apácáknál, a tanítóképzőben. Mikor lezárták a határt, Kistárkányból (ma Szlovákia területén), a zöld határon kellett átjutniuk, és ezt leginkább éjjel volt esély megtenni. Gyalog. De ő mindenképpen be akarta fejezni a tanulmányait, háború ide vagy oda. (Közben menekülő lengyel zsidó családok meg orosz katonák váltogatták egymást a falujukban, két bátyja orosz fogságba került.) 17-18 éves volt akkoriban, elmondása szerint rendszerint cukorral fizették le a határőr katonákat. Bármi (!) megtörténhetett volna velük. Mégis vállalta a nem kis kockázatot, és nem várt arra, hogy egyszer majd újra béke lesz, és nyugodtan be lehet fejezni az iskolát.

Később a határ végleg megmaradt a két ország között, és édesanyámnak döntést kellett hoznia arról, hogy hazajön a szüleihez, vagy marad Kisvárdán tanítani, amit éppen csak elkezdett. Ez a döntése akkor véglegesnek tűnhetett, és az is volt, hiszen még én is emlékszem azokra az időkre, amikor csakis engedéllyel lehetett, -leginkább temetések miatt-, nagyon ritkán átjutni a csehszlovák-magyar határon. Amit egyébként láttam az emeleti szobám ablakából.

Édesanyám a szüleit választotta, pedig sejthető volt, hogy a magyar kultúrán nevelkedett, szlovákul, csehül nem beszélő fiatal lánynak nem lesz könnyű dolga a világháborút nyertesként befejező Csehszlovákiában. Mégis elvégezte távúton a pozsonyi főiskolát, hála istennek az elején még nem az asszimiláció volt a legnagyobb problémája az újonnan létrejött, a Benes dekrétumokat azóta sem eltörlő csehszlovák államnak.

Merthogy volt akkoriban más, sürgősebb teendője az éppen átformálódó hatalomnak.

Mégpedig a kulákok vagyonának elkonfiskálása. Édesanyám 23 éves volt, amikor elvettek tőlük mindent, és mivel ők mezőgazdasági gépekkel rendelkeztek és nem földekkel, így TSZ tagokká sem válhattak. Egyik napról a másikra lettek szegények. Szerencséjükre az én nagyszüleim okosan terveztek, - ahogy hallottam, főleg a nagymamám volt ennyire körültekintő-, mind a 10 gyereket (5 fiú, 5 lány) kitaníttatták. Nagymamám a lányokat még zongorára és németre is taníttatta a háború előtt és elején, meg szabni-varrni is megtanult mind az öt. Előbbieket a szomszéd faluban élő “komtesszkánál” tanulták, utóbbira sajnos nem emlékszem, hogy azt vajon kitől sajátíthatták el. Nincs tudomásom arról, hogy miért épp komtesszkának nevezték a helyiek az utolsó Sennyey bárónőt, akit még én is láttam nagyon idősen, egy rozoga biciklin, de peckesen és vidáman közlekedni. Tőle is elvettek mindent, és a szeme láttára ment tönkre a bélyi Sennyey kastély, ahová a kommunisták raktárakat, katonai szállást és arra végképp nem méltó lakosokat költöztettek be. Ahogy számolgatom, a bárónőnek legalább 20-25 évig közvetlen közelről kellett néznie a volt otthona pusztulását, hiszen a kastélyban kapott valami szükséglakást, inkább szobácskát. (Egy alapítvány 2012-ban felújította az addigra már majdnem összedőlt, tető nélkül maradt U alakú épület fő részét. A 3,5 hektáros, szintén műemlékké nyilvánított angolpark nagy része is megvan még, viszont már nincs pénz a két oldalépület felújítására, és az egész komplexum, a park fenntartására sem).

Édesapáméktól is elvettek mindent, a családból ő végzett, szintén távúton főiskolát, mert mindenképpen festeni szeretett volna, és azt tanárként megtehette.

Édesanyám szüleit elvitte a betegség, mindkettőt a rák, a nagymamám mindössze 52 éves volt. Biztosan szerepe volt ebben annak is, ahogyan elbánt velük a sors.

Ha összegezzük a szüleim élettapasztalatát, akkor mai szemmel érthetetlen, hogy miért vállaltak minket, a három évvel fiatalabb öcsémmel együtt, egy, -akkor még- kimondottan későinek számított házasságban, ahol komoly esélye volt annak, hogy nem látnak majd minket felnőni.

10 éves voltam, amikor édesanyámnál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, többször műtötték, végül lemondtak róla. Ő viszont nem mondott le magáról, sem rólunk (pedig transzgenerációsan ez lett volna az öröksége), és mindennapos küzdelemmel és “kiegyezéssel” még 42 évig élt, pontosabban éltek együtt a daganattal. Napi szinten, belülről táplálékokkal, kívülről gyógynövényekkel kezelte magát, és mindezt autodidakta módon rakta össze. Édesapám többször volt igen beteg, ő nehezebben viselte a világ bajait és igazságtalanságait.

Én mégsem úgy éltem az életemet, mint ha a háttérben tragédiák sora nyomorítana meg, akár transzgenerációsan. A szüleim nem keseregtek állandóan a múlton, és mindig volt tervük a jövőre vonatkozóan is. Egyszerű, emberi tervek. Biztosan voltak különleges álmaik is, mert kimondottan okos és tehetséges volt mindkettőjük. Ezekből igyekeztek megvalósítani, amit lehetett. Nem teljesülhetett minden, amit szerettek vagy megérdemeltek volna.

Velünk mindig őszintén beszéltek, de nem rakták ránk a múlt és az akkori jelen összes terhét.

Amikor én a gyerekkoromat és fiatalkoromat éltem, a csehszlovák kommunizmus még javában dübörgött, és igazából senki sem látott, még csak halvány reményt sem arra, hogy egyszer vége lehet. A kisember biztosan nem. Mi egyáltalán nem mehettünk Nyugatra, édesanyám egyik bátyja a háborúban kint maradt Nyugat-Németországban, de tanárként anyukám nem kapott látogatási/kiutazási engedélyt hozzá, pedig kétszer is kérelmezte. Nehogy aztán valami rosszat tanítson. Én titokban jártam elsőáldozó felkészítésre, hatévesen kéthetente felraktak egy buszra, és mentem egyedül “felkészülni”. Arra emlékszem, hogy finom volt a kalács és a kakaó az apácáknál, ahová teljesen titokban jártam. A szüleimet így is feljelentette egy “jóakaró”, és majdnem elveszítették az állásukat. Édesanyámat behívták a járási, szlovákul beszélő iskolaügyi hivatalba, és aláírattak vele egy papírt, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő. Az öcsém így már nem buszozott, de később ezt is megoldották valahogy a szüleim. Mindeközben édesapám kétszer tagadta meg, hogy a pártba belépjen, és el lehet képzelni, hogy ez a döntése milyen fantasztikus képzőművészi karrierlehetőségeket nyitott meg neki.

Azért írom le mindezt ilyen hosszan, mert valahol megértem a mai fiatalokat, hogy bántva érzik magukat és nem látnak semmilyen pozitív jövőképet maguk előtt.

De a szüleim sem láthattak.

Ahogy a tőlem sokkal okosabbak mondják: nem az a lényeg, hogy mit kapsz az élettől, hanem az, ahogyan azt Te megéled.

• A szüleim stabilitásra tanítottak, és nem a sikert tartották fontosnak. Légy sokrétű, az hasznos lehet az életben. Nem baj, ha a világ térben és lehetőségekben szűk, a végtelen mélységet egészen kicsi helyen, te magad is meg tudod teremteni.

• Bármihez nyúltak, abból mindig született valami. Látszott rajtuk az egyszerű alkotás öröme és büszkesége. Nem kell világraszóló dolgokra gondolni, bár szerintem mindketten jelentősen tágítottak az ottani adottságokon.

• Mindig takarékoskodtak mindennel, akkor is, ha valami éppen fillérekbe került. Például a vízzel. A család által megtermelt szürke vízzel locsolták a kertet, a legegyszerűbb, de mindig működő módszerekkel.

• Az élelemmel is takarékoskodtak, nálunk egyáltalán nem létezett ételpazarlás.

• Nagyon kicsi kertünk volt, de édesanyám mindenből ki tudta hozni a legtöbbet. Amit az asztalra tett, az jó alapanyagokból készült. Édesapám készítette nekünk a reggelit és a vacsorát. Mindig. Főzött is. Édesanyámé volt a hétvége.

• Nem sok ember járatta az Élet és Tudományt Királyhelmecen, és nem sok családnál voltak lexikonok és idegen szavak szótára, de ezek használatára korán megtanítottak minket a szüleim. Sosem tanultak velünk, önállóan kellett megoldani a dolgainkat. Egyszerű irányokat mutattak.

• Nagy szabadságban éltem, a szüleim nem érezték feladatuknak, hogy minket bármikor is szórakoztassanak. Arra voltak a könyvek, a mindenféle egyéb kisvárosi lehetőség, amiket én bőven kihasználtam. És persze a grund.

• A szüleink nem a barátaink voltak, és nem is partnerként tekintettek ránk. Mi gyerekek voltunk, ők meg felnőttek.

• Sosem beszéltek nyitottságról, viszont az állandó kíváncsiságot, a megismerés vágyát az anyatejjel szívtuk magunkba.

• A szüleim, ha valamit/bármit, a háztartás vagy a család körül meg kellett csinálni, nem szaladtak azonnal a szomszédba segítségért, először megnézték, hogy ők maguk nem tudják-e megoldani. A legtöbb esetben meg tudták. Ez építette az önbizalmukat, csökkentette a kiszolgáltatottságérzést. De nem hinném, hogy ilyen célzattal gondoltak a teendőkre, egyszerűen csak minden felmerülő feladatnak nekiláttak.

• Folyamatosan fizikai munkát is végeztek, és szinte ők ketten építették fel a házunkat. Tanítás után. Apukám falazott, anyukám burkolt. Az elmondás szerint édesapámnak ez adott újra erőt, ugyanis az öcsém születésekor éppen nagyon beteg lett, hatvan kiló alá fogyott (de végül csak megélte a 77 éves kort). Semmilyen feladat nem jelentett nekik gondot, mindenhez hozzáfogtak és azt be is fejezték.

• Nem számolták az ezekre a tevékenységekre fordított időt. Nem hasonlították össze valami más lehetőséggel, ami többet hozhatott volna a konyhára. Pedig mindkettőjüknek lett volna esélye jövedelmezőbb dolgokat is csinálni, ha ez lett volna a cél. De nem volt az. A szabadság egyfajta kifejezési formája az ilyen élet.

• Ahhoz is így álltak hozzá, ami nem tartozott a kötelező dolgok kategóriájába. Mindketten kreatívak voltak és ügyesen bántak a kezükkel is és az eszükkel is, és mindkettőt használták. Nem hagyták elkorcsosulni, inkább állandóan fejlesztették a sokoldalú képességeiket és készségeiket. Látszott rajtuk, hogy tiszta örömük származott belőle. Anyukám a babámnak ugyanolyan ruhát, pulóvert és nadrágot kötött, mint nekem. Kötőgéppel, ami beszerzett. De rengeteget varrt, kötött és horgolt, élete végéig, a kosztümöktől a lakberendezési textíliákig, amiket mindig maga tervezett.

• Nem várták, hogy mások oldják meg a problémáikat.

• Szerették, de legfőképpen tisztelték az életet. Mindenkiét. Ők ketten másképp élték meg az életüket, hiszen egyiküket extrovertáltnak, másikukat introvertáltnak címkéznék ma a hozzáértő szakemberek. Szerintem meg egyszerűen csak egyéniségek voltak. Rengeteg mindenben különböztek, de az alapértékeik ugyanazok voltak.

  

  

Nem szeretnék összehasonlításokba bonyolódni. Hogy kinek volt rosszabb vagy nehezebb. Meg, hogy akkoriban, minden tragédia ellenére ott volt remény a pozitív változásokra, jelenleg meg már nincs.

Szerintem nem ebben van a lényeg.

Hanem abban, hogy mit keresünk és mibe kapaszkodunk.

Mert azt fogjuk megtalálni, amit észre akarunk venni.

Ha az erőt és az egészséget keressük magunkban és szűkebb-tágabb környezetünkben, akkor azt találjuk meg. Ha a külső- belső betegségekre és bajokra fókuszálunk, akkor azok jönni is fognak.

Az erő főleg az ismétlődő, egyszerű cselekedetekből táplálkozik. Amikben minden egyes nap ki lehet fáradni, fizikailag is. Ez különösen fontos, a félrebillent egyensúlyok miatt. Hogy aztán másnap legyen miért újra felkelni, és ott folytatni, ahol azelőtt nap abbahagytuk.

Lépésről-lépésre haladni, türelmesen, kitartóan.

Hinni, hogy van rajtunk kívül álló Valóság és Rend. És örülni annak, hogy megkaptuk a testi/szellemi/lelki szabadságot, így aztán az ezekhez való viszonyunkat mi magunk határozhatjuk meg.

Hálásnak lenni azért, hogy mindig van dolgunk a világban, akármilyen apró is az.

Én valami ilyesmi csomagot kaptam transzgenerációsan a felmenőimtől. Nem mindenben vagyok képes követni őket, de igyekszem.

Előfordulhat, hogy egy szakember akár transzgenerációs traumaként -és nem pozitív életstratégiai mintázatként- kezelné, hogy én nem igazán bízok meg az emberi hatalmakban, pontosabban nem sok segítséget várok tőlük, bármilyenek is legyenek azok, és bármit is ígérjenek. Soha nem is vártam. És itt nem csupán a politikai hatalmakról van szó, hanem a segítségnek álcázott befolyásolási kísérletekről is.

Úgy gondolom, hogy az Emberben én nagyon is bízok, sőt hiszek.

Inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretem felvállalni a felelősséget a saját életemért, és egyáltalán nem élem meg tragédiaként, ha mindez esetleg plusz munkával jár.

Talán érdemes mindenkinek kicsit utánagondolni, hogy milyen alkalmazható pozitív mintázatokat örökölt, amik segíthetnek a turbulens mindennapokban, és amiket továbbadhat a jelenleg elveszni látszó fiataloknak.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Nehezen ültem le ehhez az íráshoz, bár a fő üzenetek már jó ideje megszülettek bennem. (Ígértem is itt, hogy írni fogok erről).

Mostanában se nem a sejtések, se nem a kinyilatkoztatások korát éljük.

Racionálisan túlcsorduló világunkban csak az az érvényes, ami számszerűsített és ami logikailag szépen le van vezetve. Más kérdés, hogy a bizonyításokhoz a koordináta rendszereket ki és milyen paraméterek mentén határozza meg ;-). Az ablakunkat a világra mindig mi választjuk, nagyon gyakran kényünkre-kedvünkre, vagy inkább annak megfelelően, hogy a bizonyítás az adott rendszerben meg tudja hozni az elvárásainknak megfelelő eredményt.

Mivel korlátosak a képességeink és az időnyomás is kegyetlen, így egy ideje a specializált szakismeretek erőteljesen elnyomják a generalista, átfogó gondolkodást.

Amiben teret kaphatna a metafizika és az intuíció.

A mai írásomban merész kijelentéseket teszek, amelyek igazságtartalmát nem tudom egzakt módon bizonyítani. Csupán a megéléseimre és a megérzéseimre hagyatkozom.

És arra az utóbbi évek minduntalan késztetésére, hogy összevessem az Ember által alkotott és a Nem Ember által teremtett világot.

Az első kijelentésem a következő:

Több cikkben (pl. G7, Joseph Tainter: The Collapse of Complex Societies c. könyvére hivatkozva) olvastam mostanában, hogy “ Tainter szerint az összeomlás egy fokozatos komplexitáscsökkenés, amelynek során megszűnnek központosított intézmények, felbomlik az infrastruktúra, és elvész a specializált tudás.“

Én a komplexitást teljesen másképp értelmezem.

Szerintem a komplexitás fő ismérvei az integrált, önmagukban is életképes rendszerek, azok egymásba ágyazódása, az egységeken belüli és azok közötti, felfelé és lefelé is irányuló kapcsolatok nagyon nagy sűrűsége, a mindenütt jelenlévő strukturális változatosság, amiből következik a dinamikus alkalmazkodóképesség és rugalmasság.

Vagy valami ilyesmi. (Még dolgozom a meghatározáson, de a lényeges paraméterek lassan összeállnak :-).)

Az Élő Természetet én ilyennek látom. Kicsiben és nagyban is, már amennyire nekem lehet, -aki csak egy aprócska megfigyelő vagyok-, rálátásom valamire, ami sokkal nagyobb nálam.

Az Ember alkotta világ nem követi azokat a szerveződési mintázatokat, amiket a Természet mutat. Ez a világ a mérnöki asztalokon lett megtervezve és emiatt bizony jelentősen leegyszerűsített és lecsupaszított.

Sajnálatos és némileg torzult önbizalmi szintet mutat, hogy az Ember sem a saját világát, sem a helyét a világban még most sem látja tisztán.

Pedig ez az őszinte tisztánlátás lehetne a kiindulópont. A túléléséhez.

Létezik már komplexitástudomány, bár sajnos csak alig pár éves múlttal, és még ennél is kevesebb súllyal és reprezentációval rendelkezik, a mára már túlsúlyban a technológia által vezérelt tudományágak közepette.

Mindig is voltak összetetten és átívelően gondolkozók, talán a “legfiatalabbak” egyike Kurt Gödel, matematikus, az “intuitív gondolkodó” volt ilyen, a múlt század első felében, aki már serdülőkorában így fogalmazott: “Életem legfőbb célja a megismerés öröme”.

Meg ilyeneket is mondott, hogy:

“A matematika arra vár, hogy az ember felfedezze, nem arra, hogy megalkossa”.

Érdemes utánanézni Gödel munkásságának és életének. Nem volt egyszerű figura, de hát a zsenik sosem azok. Még ma sem az ő nézetei uralják a matematika/logika tudományt, bár Neumann Jánostól a szilíciumvölgyi eredményekig rengeteg minden pont Gödel intuícióból születhetett meg. Einsteinnel való híressé vált sétáiról szintén jelent meg könyv (“Amikor Einstein Gödellel sétált” címmel, Jim Holt tollából).

Nagyon megörültem, amikor az egyik ismerősöm (Humán ökológiát tanultunk együtt pár éve) a figyelmembe ajánlotta az alábbi könyvet, mert ismerős gondolatokat láttam benne viszont. Nemrég jelent meg magyarul. Igazából csak könyvecske, nem egy átfogó tudományos anyag, de nem is ígér többet, nem is ígérhet, a bevezető gondolatoknál.

Neil Theise: “Gondolatok a komplexitásról. Kapcsolódás, tudat, létezés c. könyvéről van szó. Eredeti címe: Neil Theise: Notes on complexity. A scientific Theory of Connection, Consciousness, and Being. 2023).

Azért teszem be az angol bemutató leírást, mert észrevettem, hogy a magyar fordításban sajnos néha hiányoznak a csipkefinom megkülönböztetések. De én is a magyart olvastam :-). Szinte együltömben, a nyár elején…

“Nothing in the universe is more complex than life. Throughout the skies, in oceans, and across lands, life is endlessly on the move. In its myriad forms—from cells to human beings, social structures, and ecosystems--life is open-ended, evolving, unpredictable, yet adaptive and self-sustaining. Complexity theory addresses the mysteries that animate science, philosophy, and metaphysics: how this teeming array of existence, from the infinitesimal to the infinite, is in fact a seamless living whole and what our place, as conscious beings, is within it. Physician, scientist, and philosopher Neil Theise makes accessible this “theory of being,” one of the pillars of modern science, and its holistic view of human existence. He notes the surprising underlying connections within a universe that is itself one vast complex system—between ant colonies and the growth of forests, cancer and economic bubbles, murmurations of starlings and crowds walking down the street.”

“Mit vizsgálnak a komplexitáskutatók? A biológiát és a technológiát. Az ökológiát és az éghajlattant. A városi életet és a mezőgazdaságot. Az üzleti életet és a közgazdaságtant. Az antropológiát, a vallást és az evolúciót. Az időt. A történelmet. A jövőt”.

(Következő életemben ezt szeretném tanulni. Egyelőre maradok a megfigyelésnél és a megéléseknél, de addig is gyűjtögetem a vizsgálandó témákat :-) ).

Hiába indult el egy-két kicsike centrumban ez a fajta gondolkodás, az Ember mégsem ebben az irányban keresgél, figyel, kutat és tanul, hanem épp megalkotni tervez egy teljességgel szintetikus világot. (Erről már korábban írtam egy mesét, itt olvashatod. Akkor, januárban még reménykedtem egy pozitív fordulatban, -a mesék már csak ilyenek-, de most megrökönyödve állok, hallgatva, nézve az őrült, szinte megkergült történéseket a mesterséges intelligencia körül).

És itt jön a második bátor kijelentésem.

Már írtam korábban, hogy az MI-nak nincs saját ablaka a világra. Azokkal az adatokkal és információkkal dolgozik, bármilyen okosan is, amit az Ember ismer és digitalizált. Az előbbiekben azt próbáltam megvilágítani, hogy ez sajnos túl kevés. Mert az Ember -eddig- nem igazán az Élettel foglalkozott, hanem a saját, szintetikus világát építette.

Egy olyan eszköznek adni teljhatalmat bármilyen területen, aminek nincs több tudása az Életről, mint magának az Embernek, szerintem enyhén szólva életveszélyes. A teljhatalom alatt az automatizált, ember nélküli digitális döntéshozatalt értem. Legyen az egy profil alapon meghozott döntés, például egy “egyszerű” életbiztosítási esemény kapcsán (már fejlesztik), vagy egy gyilkolásra használt, automata drónraj támadás a háborúban (már megtörtént). Vagy a kettő között bármi. Mindezek olyan folyamatként lesznek (inkább sajnos már vannak) megvalósítva, hogy teljességgel kizárjanak mindennemű emberi beavatkozást. Mégpedig mindezt a érdekünkben (!): merthogy így lesz “objektív, pártatlan, egyértelmű”, és persze emberi felelősség és számonkérhetőség nélküli.

Az MI-nek nincs empátiája, nincs erkölcse, nincs intuíciója, nincs metafizikája.

Nincs valósága, nincs igazsága.

Azon gondolkodtam a múltkor, Gyimesből hazajövet vezetve a hosszú úton, hogy vajon Orwell ma miről írna könyvet. Az ő 1984 c. regényében a MÚLT állandóan változik, azért, hogy a JELEN és a JÖVŐ irányítható legyen, hiszen a Párt hatalma a múlt feletti teljes ellenőrzésen alapszik.

Eljátszottam kicsit a gondolattal, hogy ha a szavak szintjén, Orwell könyvében a MÚLT-at lecserélném a VALÓSÁG-ra, a JELEN/JÖVŐ-t meg az IGAZSÁG-ra, akkor pont a mában találnám magam.

Ugyanis azon eszme-influenszerek, akik azt tanítják, hogy a VALÓSÁG-ot kizárólag mi generáljuk, és a Valóság igazából csupán emberi narratíva, amit úgy alakíthatunk, ahogy szeretnénk, akkor bizony ezzel az IGAZSÁG-ot is mi határozzuk meg.

Hát persze, hiszen az sem létezik, pontosabban annyi különböző Igazság létezik, mint ahány ember a Földön…

Tényleg így van ez?

Vajon túl messzire mentem már ezekkel a gondolataimmal?

Igaz lehet az, amit pár éve mondogatok az előadásaimban, hogy “Ahogyan én látom, az összes általam ismert élőlény közül mind-mind élni akar, csupán egyedül az Ember adta már föl? De miért teszi ezt???”

A fentiek ellenére a nyáron nagyon sok életképes és életerős emberrel találkoztam. A valódi sokszínűség felvillanyozott, feltöltött, erőt adott.

Nem terveztem “nyaralni”, és nem is nyaraltam. Mindenütt dolgoztam. Jó, csak egy kicsit :-), a fennmaradó időben hallgattam, megfigyeltem, tanultam, és a legtisztább értelemben jól éreztem magam. Zalában, Göcsejben, Gyimesben, és még itthon is…főleg a Nyílt napokon, amikor olyanok jönnek ide a Patikakertbe, akik tényleg ide akartak jönni :-).

Pedig az éven az átlagos 2 tonna gyümölcs helyett az aszály és a levegőaszály (nem beszélünk róla, pedig nagyon gyilkos!!!) miatt csupán összesen 210 kg (10%!) gyümölcsünk termett, ami a mi esetünkben a katasztrófával egyenértékű.

Még kaptunk egy év haladékot, a takarékoskodásunknak és az alkalmazkodásunknak köszönhetően.

Ki fogjuk használni. Ezt bizton ígérhetem.

Aztán meglátjuk.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Az alábbi írásomat 2025.7.6-án, a hajnali óráiban írtam (Lásd itt).

Másnap, hétfőn, 2025.7.7-én és utána 8-án az ország jelentős területén komoly károkat okozott a “hirtelen jött” pusztító viharos szél és hiretlen lezúduló csapadék.

(Egy rendkívül hosszú száraz, a végén pedig forró periódust követően 2025. július 7-én, majd július 8-án heves zivatarok pusztították végig az országot. A Katasztrófavédelem tájékoztatása szerint elsősorban Bács-Kiskun, Békés, Csongrád-Csanád, Hajdú-Bihar, Pest, Szabolcs-Szatmár-Bereg vármegyékben és a fővárosban voltak a legnagyobbak a viharkárok. A heves zivatarok miatt még a Liszt Ferenc repülőteret is le kellett zárni egy időre. A vihar első napján a Nyíregyháza melletti Napkoron, Tiszavasvári közelében és Balatonfüreden 130 km/h-t, a kimagasló budapesti János-hegyen 137 km/h mértek a HungaroMet Zrt. hitelesített műszerei. Az országban összesen 11 helyen regisztráltak 110 km/h feletti széllökéseket, minden esetben zivatarokhoz köthetően. A második napon a heves zivatarok elsősorban az ország délkeleti-keleti területeit érintették, Debrecen térségében ugyancsak 130 km/h-s széllökést okozott egy szupercellás zivatar. Részlet a HungaroMet Zrt. később kiadott elemzéséből.)

Páran később megkérdezték tőlem, hogy én honnan tudtam másfél nappal korábban, hogy jön egy ilyen pusztító vihar.

Nem, nem tudtam. De sejteni azért lehetett, hogy a felforródosott és a már kritikus mértékben kiszáradt térségünk előbb-utóbb kap majd egy ilyen “ajándékot” a Földanyától. Volt már Valencia a múlt ősszel, júniusban pedig Texas, így tehát borítékolható volt még egy laikus számára is, hogy nagy valószínűséggel mi sem ússzuk meg. És azokban a napokban minden adott volt a térségünkben, hogy ez be is következzen. Figyelmeztetésnek szántam, nem előrejelzésnek.

Az aznapi írásomat változatlan formában illesztem ide, de szokásomhoz híven kiegészítem még pár elgondolkoztató ténnyel. Sőt, szokásomtól eltérően, még számításokkal is ;-) !

És most sem tudom kihagyni, hogy feltegyek egy-két -remélhetőleg gondolkodásra hívó- kérdést. Az akkumulátorgyárakról, a robotikáról, és a jövőnkről. Az írás végén, persze.

Az eredeti írásom első része.

A víznek (vagy annak hiányának) nem csak biológiai hatásai vannak (élővilág gyors pusztulása, mezőgazdasági termés kiesés,...) hanem van itt bizony fizika is.

A természet egy ideje már válaszol. Az az érzésem, hogy egyre több ilyen jelzést kapunk majd.

A megskalpolt Föld alatt én a természetes, biodiverz, élő zöld növényzettől (összefüggő erdők, békén hagyott rétek), a kisebb-nagyobb vizes élőhelyektől megfosztott, és a helytelen mezőgazdasági gyakorlattal (!) lecsupaszított Földet értem.

Amit a városokban, -de már nem csak ott, hanem “minden magára adó településen”-, a gyulladást csak tovább fokozó, még az agglomerációkban is szárító hatású, jó sok betonnal és vízlevezető műtárgyakkal rontunk tovább.

A minapi texasi és a tavaly őszi valenciai VILLÁMÁRVIZEK fizikai következmények. Sok halálos áldozattal, elképesztő anyagi károkkal.

Az éves átlagos hőmérséklet növekedés bizonyos régiókban már régen elérte az 1,5 fokot. Van, ahol majdnem a dupláját. Főleg az Északi félteke érintett, az előrejelzések szerint az össz átlaghoz képest itt kétszeres lesz a hőmérséklet emelkedés. Egyre nagyobbak a hőmérséklet különbségek, hiszen nincs meg a "zöld víz" és a "kék víz", szoros kapcsolatban lévő, ezer évekig működő kiegyenlítő, elsimító hatása. Ami segítette a civilizációnk nyugalmas életét és fejlődését.

Vízelvezetés van, komplex vízgazdálkodás helyett.

A VÍZGAZDÁLKODÁSBAN AZ EMBER A TERMÉSZETTEL EGYÜTT GAZDÁLKODIK, ÉS NEM NÉLKÜLE.

Mint általában a jó gazda teszi.

A légköri fizikai hatások miatt az egyszerre leömlő rengeteg vizet - az élő, természetes pufferek nélküli, így aztán a feladatra teljességgel alkalmatlan-, EMBER ÁLTAL KIGONDOLT ÉS MEGÉPÍTETT VILÁG nem tudja befogadni.

A pusztító villámárvizek száma nőni fog.

Betét a számításokkal.

Michal Kravcik, szlovák hidrológus minapi számításaival egészítem ki az eredeti, július eleji írásomat. Amit én részben kiegészítettem.

Kravcík arról írt, hogy milyen hatással vannak a hőmérsékletbeli különbségek a SIVATAGI (56 Celsius fokot elérő, napon belül 30 fokot melegedő) és az erdőkkel borított TRÓPUSI (32 Celsius fokos, napon belül mindössze 10 fokot melegedő) térségek az éghajlatunkra, a Földünkre. (a kép M.Kravcík friss posztjából származik, ez most sajnos csak szlovák felirattal készült).

Nagyon egyszerű a matematika, ami mögötte van. Én egy kicsit átszámoltam :-).

• A Föld felszíne körülbelül 510,1 millió négyzetkilométer, ebből a szárazföldek területe 148,9 millió négyzetkilométer, a vizeké pedig 361,2 millió négyzetkilométer.

• Körülbelül 20 millió négyzetkilométert épített be a civilizált Ember eddig a bolygón (azaz betonozott le, csinált belőle napi szinten felforrósodó, ökológiai szempontból SIVATAGot).

• Ez az ipari beépítés hozzávetőlegesen a 13,42%-át teszi ki a Bolygónk szárazföldi felületetének, és 3,92%-át a teljes felületnek. (Utánaszámoltam :-) ).

• Adjuk ehhez hozzá a Föld szántóföldjeinek a területét, ami hozzávetőlegesen 15 millió négyzetkilométer. (Nem számoltam bele a réteket, legelőket, mert azok nagyobb valószínűséggel állandó élő növényzettel borítottak, így a hőmérsékletük jelentősen alacsonyabb a felszántott társaikénál).

• Kravcik 15 fok átlagos hőmérsékletbeli különbséggel számolt a kétféle felületi borítás esetében (évszakok, napszakok belüli különbségek). Lehet vitatkozni arról, hogy ez csak 12, vagy inkább 18 fok, de nem érdemes, mert a lényegen sajnos nem sokat változtat.

• Az én kalkulációim szerint -szintén 15 fokkal számolva- az ipari beépítés és helytelen mezőgazdasági gyakorlat 1,566 fokos felmelegedést jelent, a szárazföldekre vetítve. (Ő szintén hasonlót becsült).

• Kravcik cikke a hőmérsékletkülönbséget csupán a szárazföldekre vetítette, ami szerintem csak részben helyes. A hőmérséklet emelkedése ugyan a szárazföldeken képződik, de előbb-utóbb áthat a nagy vizekre is (óceánok, tengerek). Amelyek abszorpciós hatással vannak, annak pozitív és negatív következményeivel együtt.

• Tehát, ha az egész Föld felületére arányosítom a keletkezett hőmérséklet-többletet, akkor az Ember által végbevitt sivatagosítás “csupán” 0,456 Celsius fokos általános felmelegedést jelent. De itt jön a de! Ugyanis, amennyiben a Földünk felületének nagy részét borító óceánok is melegedni kezdenek (és már elkezdtek!), akkor az tényleg beláthatatlan és -számunkra, emberekre- végérvényesen visszafordíthatatlan következményekkel jár majd. Az óriási víztömegek tehetetlensége sokkal nagyobb, emiatt természetszerűleg lassabban változik azok hőmérséklete. Viszont az óceánjaink abszolút mértékben határozzák meg az Életet a Földön. Kérdezzetek, olvassatok hidrológusokat, óceánkutatókat, evolúcióbiológusokat, széles látókörű meteorológusokat… és nem fogtok kételkedni ebben, a “tények nélküli, kinyilatkoztatásnak tűnő” kijelentésemben…

• (A számításokon lehet finomítani. Sőt! Nagyon jó lenne, ha szofisztikáltabb számítások születnének, de igazán az lenne a jó, ha komolyan is vennénk azokat.)

Szóval, lehet keresni a megoldást az elektromos autókban.

Csak nem érdemes, mert félrevisz.

A CO2 kibocsátás megoldása IS a ZÖLD, ÉLŐ FELÜLETEKBEN, a TERMÉSZETNEK VISSZAADOTT TERÜLETEKBEN, a HELYES MEZŐGAZDÁLKODÁSBAN rejlik. Már nem húzom az időtöket az ide vonatkozó adatokkal, de nézzetek utána a Rodale Intézetnek… (Talán majd ezt is összerakom egyszer.)

Vissza az eredeti, júliusi eleji cikkemhez, ami elvezet a kérdésekig.

........................................................................................

Mindeközben, éppen a napokban, hallgattam a jövőkutatóinkat.

Ismert nevek, elismert szakemberek, díjazzák is őket rendesen.

Jó ideje állítom, hogy a világot vezérlő emberek egyre kisebb ablakokból nézik a külvilágot. Lehet, hogy a szobájuk egyre nagyobb, nem tudom, de a valóságra néző ablakuk mérete egyértelműen és rendkívül gyorsan csökkenő tendenciát mutat.

Ahogy hallgattam a két jövőkutatót (külön-külön), az vágódott be, hogy talán már egyáltalán nincs is ablakuk.

Lelkesen beszélnek arról, hogy micsoda szép jövő vár ránk.

Hogy a mesterséges intelligencia DEMOKRATIZÁLJA A TUDÁST. Mert a zimbabwei gyerek ugyanúgy hozzáfér majd a tudáshoz, mint aki a Szilícium völgybe született bele. Meg szó volt még rengeteg biotechnológiai csodáról, hogy a mesterséges intelligencia tanít meg majd minket fenntartható módon élni, stb.

Az én kérdésem az, hogy MILYEN TUDÁSRÓL beszélnek?!

A mesterséges intelligencia a meglévő EMBERI tudásból, annak is a DIGITALIZÁLT lenyomatából dolgozik.

A mesterséges intelligenciának nincs KÜLÖN ABLAKA, se a biológiai, se a fizikai VALÓSÁGRA. Semmilyenre sem.

Elismerem, hogy az előfordulhat, hogy - nem úgy, mint most Texasban, vagy Valenciában- a mesterséges intelligencia előre jelzi majd a villámárvizeket. Hiszen lesz már elegendő adat, az addig sajnálatos módon megtörtént, számos villámárvíz ismertető jegyeiről.

De kérdezem én: a mesterséges intelligencia meg is építi a lezúduló vizet elvezető pufferrendszereket? Jó gazda módjára?

Vagy csak kiszól a hűtött szobából, hogy bocs, de úgy látom, hogy mindjárt jön az árvíz?

Esetleg a mesterséges intelligencia begyógyítja a MEGSKALPOLT FÖLD sebeit, amivel vissza lehetne állítani a - az emberi civilizációnak életteret adó- RENDet?

Az MI majd együtt gondolkodik és CSELEKSZIK a természettel?

Ha erre maga az Ember sem képes?

...........................................

És a kérdés.

Amin kérnék szépen picit elgondolkodni.

Látom, hallom, hogy nagyon sokan tiltakoznak az akkumulátorgyárak ellen. Nem értik, hogy miért kell azokat megépíteni. Jogos a felvetésük, valóban.

Viszont azt is látom, hogy ugyanezek az emberek boldogan nyugtázzák mindenféle fórumon, meg a munkahelyükön, üzleti és közéleti vezetőként leginkább, hogy 2030-ra a globális gazdaság 13 000 milliárd dollárral nőhet, a mesterséges intelligenciának és a robotikának köszönhetően. Hűha! (Már az is tudvalévő, hogy a mezőgazdaság is megújul végre: öntözés koordináció, önvezető gépek, gyomirtó és betakarító robotok, szenzoros növénymonitorozás, precíziós gazdálkodás,... Nekünk sem kell majd többé egyenként, kíméletesen, kézzel a bogyókat szedni. Persze ha lesz még bogyó, mert ez éven a termés a Patikakertben sajnos elmaradt.)

De kérdezem én: vajon mivel fognak a gyomirtó robotok működni, ha nem akkumulátorokkal? Talán vezetékes villanyra kötve fognak szálldosni a precíziós drónok, vagy a gyümölcsszedő automaták, esetleg a beporzó gép-rovarkák?

Ha zavar minket az akkumulátorgyár, akkor miért nem tiltakozunk az egyre több robot-technológia miatt, ami majd azt használni kívánja?

(Ami technológia majd még tovább fűti a bolygónkat és növeli a soha vissza nem bomló hulladék mennyiségét. Majd tényleg az óceánokba rakjuk az MI számára szükséges hűtőrendszereket? Hogy már a nagy vizeinket is direktben melegítsük, ne csak a szárazföldekből csináljunk egyre nagyobb kiterjedésű beton- és élő talaj helyett homoksivatagot?)

Vagy esetleg azt gondoljuk, hogy gyártsák csak az akkumulátorokat a perifériális országokban, lehetőleg minél messzebb tőlünk?

Hová tűnt a híres együttérzésünk: a gyarmatosító szerep rendben lenne, csak a gyarmati szerephez nem fáj a fogunk?

Vagy hogy van ez?

Ezeket a kérdéseket miért nem teszik fel a sokat kérdezett jövőkutatóink? Tulajdonképpen kinek a jövőjével foglalkoznak?

EGYETLENEGY BOLYGÓNK VAN.

Minden mindennel összefügg.

Jó lenne ezt már elfogadni végre.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

A Diagnózis #1 és a Diagnózis #2 írásokban odáig jutottam, hogy:

1. Mindent gyártani akarunk, mert ebben éljük ki magunkat. A gyártás előfeltétele pedig az egyszerűsítés. Beltartalmilag jelentősen leegyszerűsített világot hozunk létre. (Tudom, ez így nehezen hihető, hiszen jelenleg éppenhogy átláthatatlannak és túl bonyolultnak látjuk az ember által létrehozott világot. De szerintem az ember alkotta világ, a nem emberi világhoz képest nem összetett, csak rosszul szervezett. Erről az állításomról majd a következő írásomban írok, ami majd érintőlegesen bemutat egy most születő tudományt, a komplexitáselméletet…is…)

2. Emellett olyan messzire engedtük magunktól ezeket a gyártási folyamatokat, hogy tulajdonképpen nem is látjuk, így nem is tudatosítjuk, hogy a gyártási mániánkkal mennyire lecsupaszítottuk és elszegényítettük a világunkat.

De van egy mindezzel egy nem is kicsi probléma.

Az ember -akár elismeri, akár nem, mégiscsak természeti lény. Ebből kifolyólag, zsigerileg igényli a sokszínűséget és a változatosságot.

Ugyanis az ilyesfajta közeg adja meg a biztonságérzetét. Mélyen bele van ágyazódva a génjeibe. Ez van a kulturánkban, amennyiben a kultúrát tágabban értelmezzük.

A szabadságérzetünket is az adja, hogy úgy hisszük, és el is várjuk, hogy mindig kell legyen választási lehetőségünk. (Megjegyzés: van is, de nem ott, ahol keresni szoktuk.)

Ezért aztán a mindenféle ipar, de már nem csak az, hanem jelenleg az életünket meghatározó összes kiszolgáló terület megtanult ínycsiklandóan, vágyakat ébresztve, változatosságot mímelve CSOMAGOLNI.

A színes-szagos csomagolás hivatott eltakarni, hogy - csak néhány példa-:

• Az élelmiSZER igazából valódi beltartalom nélküli hamisítvány, mégpedig vegyészek és csomagolás-designerek által megtervezve, többségében mindössze 12 kultúrnövényből, egyre több szintetikus anyag hozzáadásával.

• Az élelem alapját képező növény műtrágyát kap valódi élő környezet helyett, és mára csupán növénynek kinéző tárggyá, üres, beteg héjjá vált.

• A probiotikum jól hangzó segítség, de egyrészt változatosságban kimondottan szegényes, másrészt a laboratóriumban legyártott mikróba - a saját immunrendszerének hiányában-, a valós mikrobiomban azonnali halálra ítélt, üzleti termékké korcsosul, persze a fél gyógyszertárat megtöltő, tudományosan kinéző csomagolásokban.

• A gazdaságot pörgetni kívánó banki hitel- és egyéb termékek is minden szolgáltatónál teljesen ugyanazok, bár a marketing próbál egyediséget kreálni nekik, hogy ez annyira azért ne látszódjon.

• Szinte minden gyártott termékre ugyanez igaz: az optimalizált és kiszervezett gyártás miatt szinte semmilyen különbség sincs az ipari termékek között, legyen az botmixer, napelem, vagy autó… mind ugyanabból az egy alkatrészcsomagból van összerakva.

• Kevés az egyedi, kevés a sokféle, bár a színeket nagyon szívesen használjuk, akár megkülönböztető identitásképzőnek is…

Csupán a külcsínben van különbség. Abban azért van, mégpedig komoly adagolásban. A tartalom maga pedig “nyomokban előfordul”, mára már az lett a nem kívánt, felesleges gondokat okozó “felesleges”.

Sok a dolga a kommersz formatervező designereknek, a kommersz csomagolástervezőknek és a kommersz marketingeseknek, már jó ideje sok.

Hamis csillogás, valódi tartalom nélküli utánzatok ömlenek ránk mindenünnen.

Mi több, hazugságok.

Még sok minden más is játszik hamis szerepet a mai világunkban. Szinte minden.

• Nem bízhatunk abban, amit a másik ember mond vagy állít. Az életünket, a jelentős kiszervezés miatt rengeteg olyan ember határozza meg, akivel nincs szoros kapcsolatunk. “A hazug embert hamarabb utolérik mint a sánta kutyát” közmondás értelmét veszítette.

• A pénz, amire ma használják, tényleg valódi értéket teremt, vagy csak imitálja azt?

• A technológia megoldásokat ad a jelen problémáinkra, vagy a technológiai innováció gyakran csak elfed egy elhibázott régit és létrehoz egy újat? Boldogabbak leszünk ezektől az innovációktól?

• Mit teremt a virtuális gazdaság? Valóban szükségünk van mindarra, amit elad nekünk?

• A valódi emberi kapcsolatokat helyettesíti a sokfélének tűnő, de igazából hasonszőrű virtuális kapcsolódási lehetőség?

• A valódi -bár természetszerűen nem problémamentes- emberi közösségeket pótolja az ezerféle virtuális közösség?

• Az “instant spiri” - ahogyan én hívom a a mikrohullámú sütőben, mindössze két perc alatt megképződött spiritualitást-, mélyen megélt kapcsolatot jelent a transzcendenssel, vagy csak jó áron eladható termék és szolgáltatás, az időközben kiüresedett lelkek számára?

• A bár korlátos, de mégis sokszínű -még nem is ismert-, emberi intelligencia helyett tényleg jobb lesz a mesterséges intelligencia? Vagy az is csupán hasznosabb?

• A gépekkel ötvözött, feljavított transzhumán ember boldogabb, tartalmasabb életet él majd, vagy csak “okosabbat” (és kontroláltabbat), esetleg időben hosszabbat?

A sokszínűség, amit az ember világában találunk, a felszín alatt gyakran valami nagyon más. A csomagolás eltünteti az őszinteséget. Ez a dolga.

A nyúlbőr alatt róka van.

A bárány farkast takar.

Vagy esetleg fordítva. Ki tudhatja?

Az ember, mint természeti lény evolúciósan rendelkezik egy nagy adag veleszületett bizalmatlansággal az ismeretlennel szemben, legyen az embertárs, élőlénytárs, tárgy, jövő vagy bármi, amivel találkozunk. Ez természetes, hiszen az önvédelmet szolgálja ez a bizalmatlanság.

Renegeteg ismeretlennel találkozunk, és a sokféle csomagolás alatt bármi lehet.

De nekünk minden pillanatban tudnunk kell, hogy ki kicsoda, hogy mi micsoda, azért, hogy elkerüljük az életünkre veszélyes helyzeteket.

A nyúl felismeri a rókát. Nem töri a fejét feleslegesen, az energiáját a gyors cselekvésre használja. Azonnal elfut.

Ma az ember nem tudja, hogy ki a róka. Vagy ki a nyúl.

Nem tudni, nehéz felismerni, hogy mi/ki a valós és mi/ki a hamisítvány; mi/ki a barát, és mi/ki az ellenség.

Így aztán minden és mindenki GYANÚSSÁ válik.

A HAMISÍTVÁNYOK, az UTÁNZATOK mára minden területen BIZALMATLANSÁGOT és ZAVARODOTTSÁGOT okoznak.

Rengeteg energiát von el a mai embertől ez az állandósult bizalmatlansági állapot és védekezési stressz.

A figyelmünk, a szervezetünk minden pillanatban feszültségi állapotban van. Mégpedig “sejt”, azaz alapszinten. Nincs idő regenerációra, pihenésre, gyógyulásra. A civilizációban élő ember nem tud elmenekülni, ugyanis az egész világ ilyen hamisítványokkal és utánzatokkal van teli, ami ráadásul óriási adagokban ömlik rá. Talán kikapcsolhat egy-egy hétre, valahol az őserdőben, de ugyanoda fog visszajönni…

Ez az állandó feszültség rejtett vagy akár már látható gyulladásokat okoz.

És az összezavarodott, gyulladásban lévő szervezet végül önmaga ellen fordul.

Mert már nem tud különbséget tenni az egészséges és a beteg között, a saját és az idegen sejt között.

Az önvédelmi mechanizmusa betolakodó, ellenséges sejteket fog látni mindenhol.

ÁLTALÁNOS AUTOIMMUN ÁLLAPOTBA KERÜLTÜNK.

Egyéni és társadalmi szinten is.

Az autoimmun betegségeket ma leggyakrabban az immunredszer elnyomásával, azaz az immunrendszer túlzott aktivitásának mérséklésével próbálják “gyógyítani”.

A küzdelmet akarjuk mindenáron kiiktatni. Csillapítani, elnyomni.

Pedig az értelmet kell megtalálni a küzdelemhez.

Vagy az okát.

(A következő írásban - hacsak be nem előz valami akut történés, mert igencsak zajlik az életünk a Patikakertben :-) -, a szerveződésekről és a komplexitásról tervezek írni. Az emberi és nem emberi szerveződésekről és összetettségről. Ezek azok a témák, amik leginkább foglalkoztatnak, egy ideje, és biztosan nem véletlenül :-) )

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

A beszélgetés más műfaj, mint az előadás. Jóval nehezebb követni annak, aki nincs jelen. Képernyőre vinni még nehezebb, és persze nagy kiszolgáltatottsággal is jár a vágatlan, szabad stílusú beszélgetés.

De ebben az instant világban óriási szükség van a hosszú, “kibeszélős” műsorokra, és erre Gergő és Robi igencsak ráéreztek. Jól is csinálják, érdemes hallgatni a műsoraikat.

Szabadon éreztem magam, az egész beszélgetés alatt.

Nem is észleltem az időt.

Még sok minden kimaradt, amire fel kellett volna hívnom a figyelmet. De ez a téma összetett, nem is lehet más, hiszen maga a Természet az. Az Ember-Természet viszonyáról nem is beszélve.

Hálás vagyok a srácoknak, köszönöm a megtisztelő meghívást, a felkészültségüket, a barátságos, őszinte érdeklődésüket, a hangulatot, az idejüket…

Nekem továbbra is meggyőződésem, hogy lehetne ezt jól is csinálni.

A Természet a segítségünkre sietne.

Szeretettel, Márti

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!