Billentyűzetet ragadtam egy rövid időre, tényleg rövidre, mert szinte megállás nélkül dolgozom végig ezt az évet is… Idő hiányában megint elmarad a születésnapom, de nem is baj, mert így legalább nem öregszem :-)). A gazda ne szülessen augusztusban, ajánlatos, hogy valamikor január 5 és 6 között legyen a születésnapja, bár én akkortájt is már nagyban sakkozgatok az ágyásaim vetésforgójával, komoly excel táblázatokba elmerülve, napokra.

Nem, még nem kaptam napszúrást, de való igaz, hogy rettenetesen fáradt vagyok, és ahogy már eddig is így volt: a mostani kimerültségemet sem a Patikakertben élő flóra és fauna okozza…

Komolyra fordítva a szót: a Patikakert állapotáról, jelenéről és jövőjéről esetleg majd később írok. Sajnos van mit.

Ami miatt a képernyő előtt ülök épp: úgy tűnik, hogy a rettenetes aszály és a tornyosuló energiaproblémák miatt végre elindult hazánkban a megoldáskeresés. Legfőbb ideje, örülök neki!

Azt hittem, hogy már tanultunk a múlt hibáiból (hibás folyószabályzások, lecsapolások, kisvizeink tönkretétele,…), de nem: máris jönnek, szépen sorban, a nagyszabású mérnöki megoldások... A közgazdászoknak is nagyon szimpatikus a betonból való építkezés: minden tonna cement és minden százezer munkaóra jót tesz a GDP-nek. Komoly (vagy annak tűnő) számításokkal igyekeznek meggyőzni a nagyérdeműt, hogy a problémák megoldása a további építkezés. (Az ember gyártási mániájáról már írtam, többször is, pl. itt: “Legyen gyártósor az egész világ!” )

Még az is lehet, hogy online szavazásra bocsátják, hogy mit kellene a jelen helyzetben csinálnia az országnak, ezért úgy éreztem, hogy jobb, ha én is megteszem, amit a haza kíván: megszólalok az ügyben. Nem először teszem, szerintem ugyanarról beszélek és írok már sok éve, persze mindig valamilyen más aspektusból. (Elnézést kérek a kiújuló szarkazmusomért, csak sajnos nem tudom, hogy a világunk jelenlegi tragikomikus helyzetében milyen arányban van a tragédia és a komédia… döntsétek el magatok. Szoktam könyveket is ajánlani: most leírások és idézetek nélkül ajánlok, hirtelen. Ide illik például Yosé Ortega Y Gasset majdnem 100 éve írt könyve, “A tömegek lázadása”, de azonnal eszembe jut a kortárs filozófus, Byung Chul Han két könyve is, “Az infokrácia”, és “A transzparencia társadalma”, utóbbiról biztosan nem írtam még, hiszen friss, de nagyon ajánlom).

Még komolyabban: talán az alábbiakban bemutatott, “testhez álló”, konkrétan a kertemből hozott, egyszerű példák megmutatják azt, hogy milyen nagy a különbség:

a) AZ EMBER ÁLTAL, AKÁR JÓINDULATÚ SZÁNDÉKKAL, DE MÉGIS MŰVI MÓDON KIKÍNLÓDOTT MEGOLDÁSOK

és

b) A TERMÉSZET ADOTTSÁGAIT KIHASZNÁLÓ, AZZAL EGYÜTTMŰKÖDÉSBEN KIALAKÍTOTT MEGOLDÁSOK

között.

Ezek a hétköznapi fotók talán a nem kertészkedő, nem gazdálkodó ember számára is érthetőbbek, hiszen amikor a médiában “művelési ág váltásról”, “tájhasználatról”, a “természet ökológiai szolgáltatásairól” beszélnek, az nagyon távoli lehet a városi életet élő ember számára,

így nem csoda, ha nem érzi magáénak a témát, vagy esetleg összezavarodik ebben az őrült információ zuhatagban.

Nézzétek meg nagyításban a csatolt képeket.

Mindegyik tegnap reggel készült, a kertemből szedtem a termést, de KÉT KÜLÖNBÖZŐ HELYSZÍNI ADOTTSÁGOKKAL RENDELKEZŐ TERÜLETRŐL.

A két terület alig 20 méterre van egymástól.

Az első láda paprikát és paradicsomot a nagy kiterjedésű, új, divatos, biointenzív termesztésre használt komposztágyásaimból szedtem. Mint látható, szinte minden termés beteg: tele van aszalvánnyal és csúcsrothadással, utóbbi egy kalcium- hiánybetegség: a talajban ugyan ott van a kalcium, de a növény nem tudja felvenni, a magas hőmérséklet miatt lelassult és nem egyenletes nedvkeringése miatt.

A komposztágyások közelében ugyan van vagy 10-12 régi gyümölcsfa, de az ágyások óriási méretéhez (12,5mx2,5m) képest ezek a fák kevés árnyékot adnak. Így a hőkupola elejétől raschel hálóval védjük a növényeket. Az utóbbi hetekben két-, háromnaponta az összes növényt megöntözöm. Ugyanis nálunk március elejétől máig, de most már kijelenthetjük, hogy augusztus közepéig, azaz 5,5 hónap alatt összesen 83,5 mm csapadék esett le, és ebből csupán egyetlen egy volt, ami meghaladta a 10 mm-t, az is csak 1 mm-el… Minden 0,5 mm-es csapadékot is beleszámolva! Ez alig másfél havi csapadék és a milliméteres adagok igazából be sem jutottak a talajba :-( . Jelenleg rosszabbul állunk, mint Dél-Kelet Magyarország… de erről is írtam már, itt: “Üzenet egy agglomerációban élő gazdálkodótól”.

A komposzt sajnos idegen anyag, mert minden igyekezetünk ellenére még mindig nincs elég saját biomasszánk, és nagyon sok mulcsra van szükségünk az öt hektár növényeinek vízmegtartást javító védelmére. Amúgy a komposzt az elvégzett kromatográf vizsgálatok alapján biológiailag már nem is olyan rossz, hiszen tavasszal többször kapott komposzt-teát, ezen kívül szerves trágyát, sőt a gilisztafarmunkról betelepített giliszták is sokat javítottak a talajélet kialakulásában.

Mellékelek még pár fotót, hogy jobban lássátok a problémát.

A fenti képen lévő, második láda paradicsomot a 17 éve kialakított magaságyásokból szedtem.

Azért azt érdemes tudni, hogy a magaságyások sem igazán az ökologikus gazdálkodás magasiskolája, de a természetes környezet nagy mértékben javítja a hely mikroklímáját. Ezt a 20 nagy ágyást nyírt, magas gyertyánsövény veszi körül és a közepében 4 díszfa van. Az ültetés/vetés tervezésénél mindig számításba veszem a Nap mozgását és az árnyékok, félárnyékok, direkt napsütések idejét (nem számolok pontosan :-)). Ezek az ágyások egész nyáron még fele annyi vizet sem kaptak, mint a komposztágyások!!! Mérem a páratartalmat, ami ezen a helyen sem kielégítő, de legalább 8-10%-al mindig magasabb, mint a komposztágyásokban (ott alig 20-25%, akármit is csinálok... ez az alacsony páratartalom életellenes… és mondom, hogy ilyen körülmények között mi is jóval gyorsabban öregszünk…). De ez a pár százalék plusz, ilyen válságos időben sokat jelent, sőt életmentő lehet a növények számára!

Két nagy különbség van a két élettér között, és én mindkettőt kimondottan fontosnak tartom:

1. A TERMÉSZETES ÁRNYÉKOLÁS

2. A MEGFELELŐ TALAJSZERKEZET, KÜLÖNÖSEN ANNAK VÍZMEGTARTÓ KÉPESSÉGE

Mindkettőhöz ÉLŐ NÖVÉNYZET kell. Mind a talaj felszíne felett, mind a talaj felszín alatt.

Vegyszert nem használok: minden, képen látható növény egyformán kap erjesztett csalánlevet erősítésként, Bacillus thuringiensis bacikat és fürkészdarazsakat a gyapottok bagolylepke ellen, faecetet a poloskák ellen, és a hőkupolák miatt, pár hete, levéltrágya formájában kalciumot is. (Ez a rész szólt a kertészkedő társaimnak).

Ha hiszel annak, amit a képeken látsz, akkor NEM A MŰVI MEGOLDÁSOK (szántóföldi öntözés ész nélküli használata, vízlépcsők, duzzasztók, csatornázások, a beton- és mindenféle más okos építmények,..) mellett teszed majd le a voksod, hanem azokat a megoldásokat támogatod, amit A TERMÉSZET ÖNMAGÁTÓL, VELÜNK EGYÜTTMŰKÖDÉSBEN TUD ADNI.

Ilyenek (jusson majd eszetekbe, ha szembe jönnek veletek a médiában ezek a kifejezések):

• A regeneratív, talajmegújító, talajtakaró gazdálkodás, a legelő állatok integrálása a szántóföldi és gyepgazdálkodásba,a talajszerkezet és talajélet javítása miatt, mind-mind a jobb vízmegtartásért,

• Minden csepp csapadék helybentartása (erről már írtam, de annyira fontos, hogy sokat kell ismételni, egészen addig, amíg nem csináljuk végre…)

• A természetes kis vizeink (patakok, vízfolyások,…) természetes módon való visszaállítása -ezek többnyire hazánk területén képződtek, a nálunk leesett csapadékból, csak sajnos szinte már mindegyiket tönkretettük, kibetonoztuk, lezártuk, beépítettük,…

• A kis vízkörforgások visszaállítása, a lehető legtöbb növény és növénytársítás ültetésével. A növény a víz negyedik halmazállapota (Michal Kravcik, kassai hidrológus), óriási jelentőségük van a hőmérsékletszabályzásban, mégpedig a nagyon-nagyon fontos, lassú és fokozatos párologtatásukkal! Növényeket a beton helyett! Nincs más megoldás, neki kell állni: közös erővel fel kell bontani a településeken belül és környékükön a betont, mindenütt, ahol ez csak megoldható. És rengeteg helyen megoldható, még a városokban is! Csak akarat kell hozzá. És egy átgondolt, de nem halogatott, megvalósítási terv.

Ezen kívül ma még lenne egy kérésem:

Kérem szépen a nagyon híres és a kevésbé híres ismerőseimet, és azokat is, akiket egyáltalán nem is ismerek, hogy NE FÁKAT, HANEM A TÁJNAK MEGFELELŐ NÖVÉNYTÁRSÍTÁSOKAT ÜLTESSENEK! Mindenütt, a városokban is!

Szoliter fákat lehet ugyan ültetni, de ők is társas lények, sokkal jobban fogják magukat érezni egy jól megválogatott társaságban. A vízmegtartás miatt is így kellene eljárni...

Ha mindezt megtesszük, akkor mi is jobban fogjuk érzeni magunkat.

Pontosabban van esélyünk megmaradni.

Nem lehetetlen a mentés/visszaállítás, de most már tényleg lépni kell. Azt a vizet (ami most ugyan nincs, de majd azért még jön), szóval a víznek minden cseppjét már csakis a jövő érdekében szabad felhasználni!!!

Mi a Patikakertben 5 éve ültetünk ezerszámra “haszontalan” fákat és “félig hasznos” növénytársításokat. De még mindig nincs elég, és a mostoha körülmények között most már sokkal lassabban is nőnek. Sajnos ezzel is számolni kell. Ha elveszítünk egy idősebb fát, egyáltalán nem biztos, hogy még újra nő majd ugyanott.

A most őszi tervünk még sok száz, de inkább sok ezer új kis növény és növénytársítás kiültetése, ezen a saját hatáskörbe tartozó, mindössze 5 hektáron. Mi az, hogy saját hatáskör? Rálátás és ráhatás? Erről is írtam már: “A minden(re)ható kiszervezés” írásban.

A “makro” sok kicsike “mikro”-ból áll össze.

A “makro-klímát” sok kicsi “mikro-klíma” tönkretételével sikerült eljuttatnunk a mai helyzetig.

Így az az egyetlen esélyünk, ha a sok kicsi mikroklímát rendberakjuk.

Azaz a természet léptékei és megoldásai mentén teszünk, és nem az ember-alkotta szintetikus világ elképzelt léptékei és megoldásai szerint öntjük továbbra is a betont.

A végére még ideteszek egy fotót, amit épp tegnap mutatott meg nekem a közösségi média jeles platformja. 11 évvel ezelőtt, ugyanezen a napon ennyi paradicsomot szedtem le. Rá se fért a fotóra, ahogy látom, és ezek bizony nem koktélparadicsomok! Nagyságrendileg kevesebb ráfordítással és jóval kevesebb input anyaggal (beleértve a vizet is) értem el ezt a nagyságrendileg méretesebb eredményt.

Annak nincs értelme, hogy visszasírjuk a régi szép időket. De annak van, hogy mindent megtegyünk, hogy megállítsuk ezt a most már életveszélyes tendenciát.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ma kaptunk végre esőt.

63 nap után, értékelhetőt.

Locsoltam éppen - a növényeim között érzem magam otthon, és ez nem most kezdődött, hanem már kislánykoromban, bár akkor nem locsoltam, csak megfigyeltem-, amikor jött egy nem várt, meglepetés eső.

Pedig már szinte idegroncs vagyok egy ideje attól, hogy a radar-előrejelzéseket bújom. Azt hiszem, nekem is szükségem lenne pár netes szűrőre... be is állítom, hiszen az élet nem szólhat az előrejelzésekről.

Semmilyen adatról nem szólhat az Élet. Hagyjuk már ezt el, végre!

Hirtelen csöpörögni kezdett.

Maradtam.

Esni kezdett.

Maradtam.

Zuhogni kezdett.

Locsoltam kitartóan tovább.

Nem mertem abbahagyni.

Közben persze beszélgettem a fentiekkel, hogy “Ugyan már, most éppen miért??? És eddig miért nem???”

Pedig tudtam, hogy ez nem így működik. Én nem kérdezhetek.

Az én dolgom a locsolás.

Így aztán locsoltam tovább. Lassan bőrig áztam, de nem mertem bemenni. Talán már fáztam is kicsit.

5 (öt) milliméter volt a szépséges eső hozadéka.

63 nap siralomház után.

Az egész gyönyörűség nem tartott fél óráig.

Kezdek mindent teljesen másképp megélni.

Pedig azt gondoltam, hogy már megéltem, talán meg is értettem valamit a világ működéséből. De még mindig nem.

Úgy vélem, hogy a Hamvas (Guénon) féle alapállásig nem lehet nagy ugrásokban visszatérni. Már túl messze kerültünk el onnan.

Szomjazó növénynek kell lenned ahhoz, hogy ember lehess újra.

(Nem tudok igazán kifejező fotót most ide tenni. Eszembe se jutott fényképezni a mai áldást. Így aztán egy ősnövény fotóját teszem föl, talán éppen 10 éve fotóztam az óriáspáfrány méteres nagyságú kicsinyét. Nem itt, hanem ahol sok a csapadék. Vagy akkor még sok volt. Mutatja az utat. Vissza, az alapálláshoz. Erős. Van tartása. Van gerince.)

Ebben a felhígult világban, a nem messzi távolban, szintén kapaszkodókat kereső, fix lelki társam, Bányász Jóska ezt írta ma este a bejegyzésemhez:

“Verset írtál, “éltél”, az eső múzsa bűvöletében…”

Én pedig ezt választoltam neki:

“Érdekes, amit írsz. Talán így van, nem tudom.

Talán túl kevés ma a “másállapot”.

Amikor valami “másnak az állapotában vagy”.

Úgy tényleg, úgy igazán.”

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ennek az írásnak az előző, rövidebb változatát már kiküldtem a Patikakert Hírlevelében. Most kicsit kiegeszítettem, de a lényeg az előző verzióban is benne volt.

Igazából egy beszélgetést szeretnék indítani. Vagy ha azt nem, akkor gondolkodást.

Amiről lentebb írok, az ugyan a Patikakert számain alapszik, de hasonló kalkulációkkal elő tudnának rukkolni más, életvédő termékeket, életvédő módon előteremtő kisgazdaságok is.

Kik ők?

A még megmaradt kisebb tehenészetek/sertés- és baromfitartók, a szabadon legeltető nagy- és kiskérődző állattartók, az élő talajban, bio-zöldségeket és gyümölcsöket termesztők, vagy a regeneratív, talajmegújító szántóföldi gazdák.

A kisgazdaságok valahogy szégyenlősek, ha a pénzügyekről van szó. Nem csoda, hiszen mi nem vagyunk olyan sikeresek, mint a nagyok (nagyon nem, sőt!), és ezt a tényt még magunknak is nehéz bevallani, nemhogy másoknak megmutatni. Rengeteg lelki erő és hit kell ahhoz, hogy ennek ellenére valaki még mindig így gazdálkodjon. Talán a hit mellett még a tudás az, ami mégis megtart. Ez az, ami nem enged minket másképpen csinálni, amit csinálunk, akármerre is ment el a világ nagy része…

Lehet, hogy a fogyasztó szempontjából az agrárium strukturális diverzitása (nagy-, közepes- és kistermelők) nem tűnik annyira fontos kérdésnek. Mondhatnánk: elég, ha a “nagyok” megmaradnak, azok majd ellátják élelmiSZER-rel a boltokat.

Most nem hoznám be az ország élelmezésbiztonságának vagy a klímaadaptációs képességnek a kérdéskörét, kizárólag az élet- és egészségvédelem és az ár kapcsolatát vizsgálom.

Ugyanis más a fent említett, különböző piaci szereplők “output”-ja.

Egyrészt más, amit mi megtermelünk a mának (azaz a mai fogyasztónak) és más az is, amit magunk után hagyunk a jövőnek. Például a jövő évnek. Nem csupán a távoli jövőnek, hanem a közeljövő éveinek. Az életnek.

A különbség sajnos nem látszik elsőre.

A fő kérdés, amit fogyasztóként (jaj, de nem szeretem ezt a szót, hiszen leginkább élő emberek vagyunk, nem?!) érdemes feltennünk, hogy minek lehet nevezni azt, amit nem valódi élelemként, ember- és ökoszisztémavédő módon állítanak elő? Tudjuk-e, hogy mit eszünk, mire költünk pénzt?

Nem bicskákat, hanem szemeket szeretnék nyitogatni.

Nem lesz könnyű, hiszen emberileg teljesen jogos és érthető a védekező álláspont: “Nincs nekem se erőm, se időm ezzel foglalkozni!”

Már nagyon kevesen maradtak, akiknek saját tapasztalatuk van azzal kapcsolatban, hogy valójában mennyiért terem meg a valódi élelem, és hogy ha valami nem ennyibe kerül, hanem kevesebbe, akkor az vajon micsoda? Nevezhető-e az tápláléknak? Ha igen, akkor milyen korlátok mellett? Amúgy nem maga az ár a lényeg, hanem ami belül van. Amit viszont az előállítási mód határoz meg: a ráfordított idő és energia. Nem a küllem és biztosan nem a marketing.

Ennyi bevezető után jöjjön az írás.

Ezt az írást már régebben meg kellett volna írnom.

Egyrészt valamilyen oknál fogva – talán mert saját magamból indultam ki- abban reménykedtem, hogy a tudás, az összefüggések megismerése iránti vágy, az egészségünkről való öngondoskodás nélkülözhetetlensége egyszer csak „átmegy a falakon”. Másrészt, mert általánosságban hiszek az emberben - talán naivan. Elfogadom, ha így van.

Hogy a sok munka mellett most mégis leültem megírni ezt az írást, azt az egyik ismerősöm múlt heti mondata provokálta ki: „Sokféle hasonló termék van a piacon, mint a tiétek, ugye tudod? És olcsóbbak, mint a Patikakertes termékek...”

Mondott is cégneveket, de nem írom le, mert nem szeretnék a nyakamba semilyen pert - úgyis elbuknám, hiszen nincs meg a pereskedéshez szükséges piaci erőm. Elég legyen annyi, hogy polifenolok, antocianinok vannak az említett termékekben, és több ilyen cég is említve lett.

Utánagondoltam, és kicsit számolgattam is.

Megpróbálom nagyon tömören összefoglalni. Nem fog menni, már most látom. Van, amihez idő kell. Mégpedig sok idő.

1. „A polifenolok a növényekben természetes módon előforduló antioxidáns vegyületek, amelyek kulcsszerepet játszanak a szervezet oxidatív stressz elleni védelmében, a gyulladások csökkentésében és az immunrendszer támogatásában”. A fekete bogyósokban található antocianinok, ellagsavak, a kvercetin, stb., lényegében az összes bioflavonoid ide tartozik.

2. Azaz nem gyárthatóak: gyümölcs kell hozzá, akármilyen por alakban, vagy kapszulában is adják végül.

3. A Patikakertben pontosan tudom, hogy mennyi idő leszedni 1 kg aprócska bogyóst (például a fekete málna, ami bogyónként nem több 1 grammnál, vagy égerlevelű fanyarka és piros málna). Nekem 1 óra, van, akinek több. Legtöbb szedőnek több. A fekete szeder és fekete berkenye azért ettől némileg szaporább (pontosabban volt eddig, amikor volt gyümölcs), ezért maradjunk az átlagos 1 óra/1 kg szedési időnél.

4. Lehetséges, hogy az említett gyártó cégek drónnal szedetik az apró gyümölcsöt? Nem, biztosan nem. Nem tartunk ott, és remélem, soha nem is fogunk. A drónok ugyanis annyira megzavarnák a repülő/beporzó rovarok életterét, hogy onnan már nem lesz visszaút az Életbe...

5. Lehetséges, hogy az említett gyártó cégek robotokkal szedetik a gyümölcsöt? Nem, biztosan nem. Belegondolt valaki ennek a költségeibe? Energia-, nyersanyag-, ritkaföldfém igényébe?

6. Lehet, hogy az említett gyártó cégek olcsó munkaerővel szedetik a gyümölcsöket? Nem hinném, hogy Kanadában, az USA-ban vagy Lengyelországban -vagy bárhol, a bogyósok termesztéséhez alkalmas égövön- olcsóbb lenne a munkaerő, mint nálunk az idénymunka... Észak-Afrikában, Közép-Ázsiában vagy a Távol-Keleten, ahol még talán olcsóbb a munkaerő (bár már nem biztos) nem terem ilyen bogyós.

7. Amúgy látta valaki azokat az ültetvényeket, ahonnan származnak az adott vállalatok termékeiben lévő bogyósok? Kérjétek meg a cégeket, hogy mutassák meg Nektek. Nem, nem fotón. A valóságban. Én meg tudom mutatni a miénket.

8. Na már most: a szedés egy dolog, de kell a metszéshez is emberi erőforrás. Gondolkodós műfaj, egyelőre embert kíván. Van, amit 3-szor kell évente metszeni, van, amit csak egyszer. Ez legyen átlagosan 0,5 óra/1 kg (ettől kicsit több, mert én tudom, hogy hány bokorról jön le ma az 1 kg, de maradjunk továbbra is nagyvonalúak).

9. Mi kizárólag szerves trágyával tápláljuk a növényeket, amit ki kell hordani. Nem, nem a drónok hordják ki. Igen, van ettől sokkal hatékonyabb trágyázási lehetőség, mégpedig a műtrágyákkal, de nekem nem fér bele a gyógyító növény kategóriájába a műtrágya, de semmilyen más vegyszer sem. Főleg nem a gyakran használt gépi szedéshez, az ún. deszikkáláshoz használt glifozát nem! Nem csupáán a glifozát a probléma, hanem az is, hogy a gyümölcs így nem az érett, beltartalmilag legjobb állapotában van leszedve. A deszikkálás tulajdonképpen egy “öregítő” folyamat” a növény szmpontjából, bármivel is csinálják…(Biztosak vagytok abban, hogy a gyógyító termékeket gyártó cégek vegyszermentes gyümölcsökkel dolgoznak? Legalább bio-minősítettek?) Amúgy is csak a kicsi szárakon növő bogyósokat lehet szedni a deszikkálás utáni gépi rázással (ilyenek az áfonya, a berkenye, a fanyarka, a bodza), de a málnák és a szeder gépi szedését felejtsük el, azokat deszikkálni sem lehet. Ami meg ezek közül lerázható, azt én már nem nevezném gyümölcsnek. Persze a „velőben”, „porban” nem látszik mindez... Aki már életében szedett málnát, fekete málnát, szedret, érteni fogja, hogy miért nem alkalmasak a deszikkálásos gépi szedésre... Vajon miért van mégis a legtöbb ilyen termékben pont áfonya és bodza? Mikor a Patikakert fekete málna antioxidáns tartalma a 12-15-szöröse az ipari áfonyáénak? (Tudom, hogy ennyi, mert bemérték!) Megnéztétek a polifenol/antocianin/bioflavonoid gyártó alapanyag termesztési és szedési technológiáit? Vagy a beszállítók technológiáit? A valóságban, nem képeken!

10. Apropó: tavaly nem termett szinte semmi a Patikakertben. Körül kellett néznem a piacon, hogy milyen aróniával tudom pótolni a kiesett termést. Lengyelországból aránylag jó áron vehettem volna arónia-velőt. De nem volt vegyszermentes. Végül egy szlovák biogazdától vásároltam, aki a kislánya veleszületett autoimmun betegsége miatt kezdett az Alacsony-Tátrában fekete berkenyét termeszteni. Mivel betegség miatt termeszt, nem vegyszerez. Saját autóval hozta, saját maga a berkenyét, amit a családja szed le. Sajnos mi még napokig száraztuk, mert ők szárral együtt szednek, mert leveket préselnek. Én a levekkel nem értek egyet, mert szintén tudományosan bizonyított, hogy nagyon is szükség van a teljes bogyóra, a gyümölcs héjára is, ami tulajdonképpen egy vivőanyag, a vastagbélben történő valós biológiai hasznosuláshoz! Ha nincs héj, akkor csupán elmélet marad a beltartalom!

11. Vissza a szerves trágyához és a mulcsozáshoz, utóbbi elengedhetetlen ma már a vízmegtartáshoz, még Kanadában és Lengyelországban is, esetleg nézzetek utána, hogy ott mi történik a klímával. A két munka ráfordítása együtt évente újabb 0,5 óra/kg.

12. Ma már csak raschel hálóval tudjuk megvédeni a gyümölcsöket az erős napsugárzástól. A melegtől nem véd, és a mostanában rendkívül alacsony páratartalmat sem oldja meg a háló. Amit az öntözés sem, egyébként. Kiszámoltam: 4 nm/1 kg gyümölcs a hálószükséglet.

13. A hálót fel kell rakni és le is kell venni. Minden éven, ez két munkamenet. Nincsenek robotok, vagy drónok, amik felrakják. Az csak mind mese. Higgyetek nekem, az AI és a robotok a sokkal jövedelmezőbb iparágakba összpontosulnak majd, mint pl. a gépgyártás, a virtuális szolgáltatóipar vagy éppen a háború...

14. Kiszámoltam: a háló felrakása és leszedése: 0,5 óra/1 kg gyümölcs.

15. Nem sokat kaszálunk, néha viszont kell gyomlálni a cserjék mellett. Ha szeretnétek, kiszámolom ezt is, de biztosan nem nulla a ráfordítás.

16. Locsolunk, csepegtetős módszerrel. Egyre többet. Nem számoltam ki a szivattyúk áramszükségletét, a csepegtető rendszer 1 kg gyümölcsre eső díját. Ki tudnám, persze. Ezeket sem adják ingyen.

17. Nagyon sok áramot fogyasztanak a mélyhűtők. Én ragaszkodom ahhoz, hogy mind az összes gyümölcs benne legyen a Patikakert termékeiben, ennek is tudományosan bizonyított okai vannak, de ebbe most nem megyek bele.

18. Attól, hogy valami jó ízű, kék vagy fekete és sűrű, vagy esetleg por alakú, egyáltalán nem biztos, hogy kizárólag az adott gyümölcsből készült! Láttátok a saját szemetekkel, hogy ténylegesen mennyi gyümölcsöt tartalmaz az adott termék?

19. Hozzánk be tudtok ugrani egy termék készítésre, már az előtérben érezni fogjátok a kézzel szedett gyümölcsök fantasztikus beltartalmát, az illatukon keresztül!

20. Szóval számoljunk: 2,5 emberóra/1 kg gyümölcs.

21. És ebben még nincs benne:

• sem a szerves trágya

• sem a mulcs

• sem az áram

• sem a víz

• sem a feldolgozás

• sem a beruházás (ültetvény, csepegtető rendszer, támrendszerek, kerítések, stb.)

• sem mindezek amortizációja (ültetvény felújítása, cserjecserék, gépek, stb.)

• sem a csomagolás (üveg, címke, doboz, stb.).

Most szorozzátok be a saját bruttó-bruttó óradíjotokkal a 2,5 órát. És lazán dobjatok hozzá még valamennyit (nem is keveset!) a 21-es pontban felsoroltak miatt. Meg persze végül még a 27%-os ÁFA-t is rakjátok rá! A bruttó-bruttó (amennyibe kerültök az alkalmazótoknak) itt is ugyanolyan bruttó, hiszen a Patikakertben ugyanúgy kell fizetni minden járulékot és adót, mint mindenkinek, egyénenként és cégként is.

Persze mondhatjátok, hogy a Ti óradíjotok nem jó, hiszen túl magas, ugyanis nagyon fontos hozzáadott értéket képvisel a munkátok. Nem vonom kétségbe. Viszont, mindenki, aki a Patikakertben dolgozik, minden körülmények között kell dolgozzon, legyen az akár 38-40 fok, mint amennyi például most volt a fekete és a piros málna szüretekor. De nem csak akkor. Mindig.

Nekem 14 éve nulla forint az óradíjam, bármit is csinálok, azt teljesen ingyen teszem, és nem keveset dolgozom. Bevállaltam, saját döntés. Hála Istennek és a sok munkának, no, meg persze a bogyósoknak is, még bírom.

Mire jó ez a számítás? Semmire, ha úgy vesszük. Talán nekem lehet hasznos, hogy elgondolkodjam, vajon miért is csinálom, még mindig.

Mondhatjátok azt is, hogy Nektek nincs szükségetek semmilyen polifenolra, vagy antocianinra, esetleg más bioflavonoidra.

De van. Mutatják ezt az ezernél is több, dokumentált, hazai, Patikakert termék fogyasztása „előtte-után” mikrobiom vizsgálatok pozitív eredményei, amit nagy meglepetésemre, minden jutalék kérése nélkül, sőt, a tudomásunk nélkül, tisztán kutatási anyagokra alapozva kezdett el végezni évekkel ezelőtt egy hazai labor! De erről majd később írok, lesz meglepetés, ígérem, mert engem is nagyon meglepett!

Lehet, hogy Te továbbra is azt gondolod, hogy Neked nincs szükséged polifenolokra, bioflavonoidokra. De ha mégis, akkor arra kérlek, ellenőrizd alaposan, hogy mire adsz ki pénzt!

Még egyszer: gyümölcs nélkül csupán elméleti a bioflavonoid tartalom. Ezek az anyagok nem gyárthatóak. A vegyszeresen termesztett, szedett gyümölcsöket lehet fogyasztani, természetesen. De az én lelkivilágomba nem fér bele, hogy az ezekből készült termékeket gyógyítónak nevezze bárki!

„Messziről jött ember bármit állíthat”. Még ha hazai, akkor is. Nézd meg, menj el oda, akitől vásárolsz. És kérdezz. Mutassák meg az ültetvényt, a gyümölcsöket, a gyártási technológiát.

(És még nem is írtam arról, hogy milyen óriási különbségek vannak az élő talajban -mint amilyen a Patikakert környezete-, növekedett növények beltartalmában!)

A fenti számítások jól jöhetnek még. Más zöldség- vagy gyümölcs készítmények esetében is. Mások lesznek az óraszámok, de az elv ugyanaz.

A világ nagy része önbecsapásban él. Sok területen, nem csupán az élelmezés terén.

Nem az én dolgom abból kihozni.

Mindenki saját maga dönt.

Én is, a Patikakert jövőjét illetően. Nincs kivétel, én sem vagyok az.

Ha nincs igény a Patikakert termékeire, mert „azok drágák”, akkor egyszerű a helyzet: nem lesznek Patikakert termékek.

Nem tudok szembeszállni a sok-tízmilliós marketing büdzsékkel. Nekünk annyi az összműködési költségünk, mint ezeknek a cégeknek az éves marketing büdzséje!

Fotókat pedig ma már mindenki generálhat, egyetlen pillanat műve az ilyesmi.

Hozzánk kijöhetsz, és ha nem is tudunk egyenként fogadni mindenkit, mert dolgoznunk kell, egyértelműen ellenőrizhető minden, amit leírtam. Itt nincsenek AI fotók, itt kemény munka folyik, ami egyre nehezebb, a rettenetessé váló klimatikus körülmények között.

Nálunk nem csak bogyósok vannak, van bőven, sokéves tapasztalatom más zöldségekkel, gyümölcsökkel. Nem mediterráneum leszünk, hiába mondom ezt évek óta, értelmes emberek sem veszik a fáradtságot, hogy ránézzenek a térképre.

Nekünk nincs Földközi tengerünk, ami kiegyenlítheti az óriási hőmérsékletküldönbségeket. Itt kemény fagyok és nagyon forró nyarak várhatóak.

A 416 mandulafánkon, amit 2017-ben telepítettünk, egyetlen egyszer volt termés. Lefagy a virágzáskor és/vagy nem jön ki az egyre erősebb, jeges szelekben a kis beporzó rovar. Mint ahogyan az ez éven történt, hiába virágzott az egész ültetvény gyönyörűen és bőven. A nagy, erős poszméhek túl kevesen vannak. Nekünk az elejétől vannak telepítve ún. rovar-szállók. Nem, nem a háziméh a fő beporzó, hiába hoznám azt ide. Kora tavasszal még pihennek a háziméhek, és egyébként is túl kicsik a mostani erősödő szelekhez.

A huzamosabb idejű, azaz az egy hetet meghaladó, 35 fok feletti nappali és 20 fok feletti éjjeli hőmérséklet felett nem köt a növény. Lehullik a virág, még a szerencsés beporzás után is. A növény tudja, hogy nem lesz energiája kihordani a termést. Most ilyen a paradicsom és a paprika (40-féle paradicsomot és 30 féle paprikát termesztek), sok-sok száz palántát nevelek évente, saját magam, január első napjaiban kezdem, nincs megállás. Több, mint 300 nettó nm-en vannak zöldséges magaságyásaim, magasított ágyásaim, bio-intenzív komposztágyásaim, dombágyásaim, mélymulcsos ágyásaim. Szerintem többféle megoldás és növényem van itt a Patikakertben, mint a MATE-nak az összes tangazdaságával együtt ;-).

Meleg- és szárazságtűrő növényekkel kísérletezem, mint pl. a malabár spenót, perilla, amaránt, laboda, rózsaszín kínai szárzeller, homoki baba, porcsin, stb., persze a sokféle klasszikus kiskerti növény mellett. Agrárerdészeti megoldások alkalmazásával egyetemben.

Csak annyit tudok mondani tanácsként, hogy ideje megtanulni számolni, hogy mi mennyi. És javasolnám átcsoportosítani az élet különböző szükségleteit illetően, hogy mi igazán fontos, és mi nem annyira.

Nem fenyegetek, nem ijesztgetek, aki ismer, tudja, hogy minden tudásomat és tapasztalatomat azonnal, rengeteg energiát belefektetve, bárkinek átadok.

Ez is egy jóindulatú tanács a részemről.

Szükségetek van a Patikakert termékeire. Vásároljátok, fogyasszátok. Mint ahogyan más kisgazdaság, általatok személyesen ellenőrzött termékeit is.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Az alábbi írásomat a Facebook oldalamra írtam, 2026.6.11-én este.

Mostanáig 363 000-e olvasták el (vagy olvastak bele, nem tudom, hogy pontosan mit számol az algoritmus), ami így vagy úgy, de elképesztően nagy szám. Hiszen én nem vagyok közszereplő, és nem is szeretnék az lenni.

Nagyon sok értékes hozzászólás érkezett: sokféle igyekezetről, hasonló keserves tapasztalatról, és kérdéssel, hogy akkor ebben a helyzetben mit tehet a hétköznapi ember. (Az is tanulságos, hogy a bejegyzéshez fűzött ellenvetétes hozzászólások száma elenyésző).

Mindezekből - a mai “like” világunkban- ugyan nem lehet semmilyen érdemleges következtetést levonni, de talán mégis van némi ok a bizakodásra. Nekem főleg a hozzászólások adnak reményt.

Reményt, hogy még létezik a józan ész, és nem tűnt el a józan belátás.

Azt, hogy milyen módon lehet mindezt cselekvéssé transzformálni, sajnos nem tudom. De talán a megmaradt realitásérzék megteszi azt maga is.

A szöveget egy az egyben másolom ide, minden aznapi spontaneitásával együtt. A végére beillesztek egy nagyon rövid magyarázatot a CO2-vel kapcsolatban, amit az egyik (egyben az egyetlen negatív) hozzászólói véleményre írtam válaszul.

Íme az írás:

Most, hogy egy kis lélegzetvételhez jutottam, a növényeimmel együtt, csokorba szednék pár információt.

Budapestről és az agglomerációról lesz benne szó. Hosszú, jelzem.

Hátha tudás lesz belőle. És cselekedet.

Miután a Homokhátságot - jelenleg úgy tűnik, hogy véglegesen - kiszárítottuk, felkészül ugyanerre Budapest és a budapesti agglomeráció.

• Nem, nem csak Budapest dél-keleti régiója, de a nyugati, észak-nyugati is.

• Ez 2,6 millió ember, hazánk lakosságának 27%-a. Nekik szól ez az írás.

• Csatolok két térképet, ugyanarról a napról, amik mutatják a talaj kumulált vízhiányát, egyik egyszerű adatként és a másik a mezőgazdasági növénytermesztés szempontjából.

• Csatolok egy 10 napos csapadékösszeges térképet is, ami már a tegnapi esőt is tartalmazza. Budapest nyugati (!) agglomerációja - már megint- szinte egyáltalán nem kapott esőt.

• Bardóczi Sándor (Megjegyzés: Budapest jelenlegi főtájépítésze) és a Zöld Budapest Alapítvány az óbudai sziget öntözéséhez szükséges kutak fúrására mikroadományokat kezdett gyűjteni a napokban. Már 107 000 Ft összegyűlt. (hmmmm...). Ez ebben a speciális esetben megoldás lehet, de általánosságban nem: egyrészt a kutak ki fognak merülni (ez már történik az agglomerációban), másrészt nem ismerjük a rétegvizek hálózatát, de mint mindenbe, ebbe is erősen beleavatkozunk, a következményeket nem ismerve. A rétegvizek összetétele más, mint az esővízé. A kutakból való öntözés csak átmeneti megoldásként üzemelhet, biztosan nem állandó megoldás. Tudom, mégpedig saját tapasztalatból.

• Tegnap nálunk (Budajenő) mindössze 8 mm csapadék esett (amiért én hálát adtam). Budapesten ugyanannyi.

• Az elmúlt 3,5 hónapban a Patikakertben összesen 67,5mm csapadék esett, és ebbe mi beleszámoltunk minden mért, akárcsak 0,5-1 mm-es csapadékot is.

• Ez alig több, mint a térségre jellemző sokéves májusi (1 havi!) átlag.

• 3,5 hónap alatt! A legkritikusabb hónapokban!

• Érdemes tudatosítani, hogy a térségünkben (de hazánkban általában igaz), hogy a május és június voltak hosszú ideig a legcsapadékosabb hónapok (62, illetve 70 mm átlagban), ami kitűnő/elégséges volt az ilyenkor legaktívabb vegetáció szempontjából.

• Tavaly júniusban az átlagos 70 mm helyett 7 mm csapadék esett le, és borzasztó volt a légaszály is (alig 20-25%), ami ellen a locsolás nem használ!

A történet nem most kezdődött.

Én 2010 óta élek itt. 2015-től először a már eleve mélyen lévő rétegvizek kezdtek eltűnni: a geológus szerint nem csoda, hiszen az agglomeráció agyon van lyuggatva. Még 2022-ig aránylag rendszeres időközönként jött a csapadék. Viszont mi már éreztük, hogy az irány egyértelműen rossz.

• 2022-ban kapták az első komoly sokkot a növények. Abban az évben még az előző sokéves átlagot szüreteltük, hiszen a június még rendben volt, a “század aszálya” júliusban, augusztusban tetőzött, nulla csapadékkal.

• Azóta minden egyes évben lefeleződött a termésmennyiségünk, míg el nem jutottunk a tavalyi mindössze 10%-os termésig. Egytizede termett a sokéves átlagnak.

• A növények átálltak túlélő üzemmódba, csupán annyit teremnek, hogy a genetikai kódjuknak megfelelő kötelező átörökítésnek megfeleljenek.

• 2022 óta minden évben kb. egy hónappal korábban jön az aszály: tavaly júniusban, ez éven már áprilisban! (Nálunk áprilisban összesen 4 mm eső esett). A növények nem tudnak ezzel mit kezdeni.

• Fontos megjegyezni, hogy a Patikakert öt hektárján nincs csupaszon hagyott talaj, sosem volt, már az ültetvény telepítésekor sem volt szántás. Nem nyírunk füvet, csak a szüret idéjén vágjuk le valamennyire a sorközöket.

• Nem számoltam össze, hogy mennyi mulcsot hoztunk már, készítünk magunk és hordanak szét a munkatársaink, sőt hordanak szét minden évben, hiszen azt pótolni kell. Sok ezer fa és még több ezer cserje kap egyenként (!) mulcsot, az élő talajtakarás mellé, pluszban!

• Tőlünk nem folyik el egyetlen csepp esővíz sem, a tavaly július 8-i, 2 nap alatt lezúduló 80 mm minden cseppje a területünkön maradt, a több mint 19 méteres szintkülönbség ellenére. Ez az élő felszínborítottságnak köszönhető.

• Minden tetőfelületről gyűjtjük a vizet, felszín alatti és felszín föltötti tartályokban. Mindig is gyűjtöttük.

• Vannak élővizek, esőkert és agroerdészeti megoldások, sok ezer védő funkciót ellátó (nap, szél) fácska kiültetésével. Az már más kérdés, hogy ők sem fejlődnek: annyit érünk el a kézzel történő locsolásukkal, hogy nem pusztulnak ki.

• Sajnos versenyt futunk az idővel, az elmúlt 6 év már nem segít minket abban, hogy az egész egy sűrű erdőkertté alakulhasson át. Bár minden magról, helyben nőtt fácskát megtartunk, ápolunk.

Jöhetne a kézenfekvő válasz: a bogyósok -már- nem erre a térségre valók. Egyrészt 8 évig gyönyörűen teremtek (bár nálunk sosem a hozam, hanem a valós beltartalom volt fontos), másrészt sok másféle növényünk is van: évelők, egyévesek, zöldségek, gyümölcsök, nem hasznot hozó növények. Azaz sokrétű tapasztalattal rendelkezünk: mi mindent figyelünk, igyekszünk reagálni, együtt dolgozni a környezetünkkel.

A Patikakert egyébként még kiváltságos is: észak-keleti oldalról védett erdő határolja. Tizenéve komoly fakitermelés folyt még errefelé, most már nem látok faszállító autókat az Öregtölgy tanösvényen és a hozzánk vezető úton.

Viszont a mellettünk épülő lakóparkban fél éve állandóan mennek a láncfűrészek, sőt kisgépekkel is dolgoznak: egyszerűen derékbe törik a méretes fákat. Ennyit a kitelepülők tudatosságáról. (Még szerencse, hogy van egy árok közöttem és a lakópark között, de lehet, hogy majd arra is rákapnak a géppel gyilkolók...)

A Patikakertben mindent tesztelünk, a több ezer bogyós, csonthéjas, almatermésű cserje mellett és a 416 mandulafa, sok tíz gyümölcsfa melett van mindenféle veteményes is: mélymulcs, magaságyás, a kettő kombinációja, dombágyások, biointenzív művelésre szolgáló új komposztágyások. Mindez nagyon jó összehasonlítási alapot ad arra, hogy mi működik és mi nem. Végzünk kromatográfiai méréseket, komposztteával gazdagítjuk az új komposzt ágyások talajéletét, van saját gilisztafarmunk... Kitűnő munkatársaim vannak, és most az emberi kollégákra gondolok (bár vannak integrált állat-munkatársaink is).

Az új, 3 hónapja kialakított komposztágyások az egyedüli olyan terület nálunk, ami -most még- nem fedett valamilyen élőmulccsal vagy legalább vastag szalmamulccsal. Már nem sokáig: az ehető talajtakarók szépen növögetnek, és ahová nem kerülnek, oda jön a szalmamulcs.

A csatolt földfelszín hőmérsékleti mérését két hete végeztük a komposztágyásokban, egy újonnan alakult, kis szakmai csapat tagjaként. A mérés magáért beszél: a növények, a növényekkel borított talajfelszín hőmérséklete 33 Celsius fok, míg a csupasz komposzt 63 Celsius. Amint írtam, az ágyások már ma sem így néznek ki, én eleve a kialakításuknál tudtam, hogy csakis tesztelési célokra maradnak egy ideig csupaszon.

Miért adom közre ezeket az adatokat? Főleg ezt az utolsó, tanulságokkal teli talajfelszín hőmérséklet mérést?

Mert szeretnék rávilágítani a lényegre: az agglomeráció is ugyanazt a három hibát követi el, mint amit mindenhol, mindenki, csak ebben a térségben FOKOZOTTAN, a lakosság és iparosodás sűrűsége miatt.

Jelezném, hogy nem magam siratom.

Bármit tesz valaki, szigetként nem fog eredményt elérni. Sok összeérő szigetnek viszont lehet esélye. Az élet egy sűrű hálózat, vissza kell azt szőni.

Miért nincs eső Budapesten és az agglomerációban?

Mi vezet egy ördögi körhöz, amiben nincs csapadék, ami végül a kiszáradáshoz vezet?

Budapest és az agglomerációja pontosan olyan, mint az én élő felszínborítás nélküli teszt komposztágyásaim.

Mik azok a hibák, amik egy térség kiszáradásához vezetnek - előbb vagy utóbb-, de biztosan?

1. Az egyén/település elvezeti a csapadékvizet. Jelenleg is épül minden település nagy büszkeségére - és igencsak sok pénzért - az egyre láthatatlanabb csatornahálózat. Az életet adó csapadékvíz elvezetése helyett NAGYON SÜRGŐSEN ÉLŐ VIZEKET kell létesíteni minden településben/település mellé. Ebből Budapest sem lehet kivétel, mert egyébként nemsokára élhetetlenné válik a város (a betonfelületeken mindenütt 63C fok van, mint az én fedetlen teszt-komposztágyásaimban...)

2. Az ember betonnal, aszfalttal fed le mindent (városban ez kimondottan jellemző, de az agglomeráció is szépen halad) vagy állandó talajbolygatással óriási területeket szánt, élettelen, felszínborítottság nélküli sok milliós hektár nagyságrendben (ez pedig a magyar vidék). AZ ÉLETTELEN FELSZÍNBORÍTÁS MINDENÜTT HŐMÉRSÉKLETNÖVELŐ HATÁSSAL VAN.

3. Úgy általában az ember minden életet irt, amivel csak találkozik. MONOKULTÚRÁKAT, HOLT TERÜLETEKET KÉPEZ. A saját kertjében. A saját országában.

Nem a CO2 kvóták fogják megmenteni a felmelegedéstől a Földünket.

Hanem a helyes, jó arányú felszínborítottság, az újra életgazdag környezet: az élő növényekkel (zöld víz) és a csapadék megtartásával (kék víz).

Mindenütt. A városban, a te kertedben, a mezőgazdaságban, az erdészetben.

Van mit tenni, de talán még nem lehetetlen a feladat.

Azt nem tudom, hogy megszólít-e bárkit az írásom: városlakót vagy nem városlakót. De ha már idáig elolvastad, azt köszönöm.

Eddig tartott az eredeti írás.

Ide teszem azt a nagyon rövid hozzászólásomat is, ami arra a kérdésre volt magyarázat, hogy én miért gondolom, hogy nem a CO2 kvóták fogják megmenteni a világot. Ez nem egy részletes szakmai elemzés, kérem, hogy így olvassátok. A lényeg benne van.

• A növényzet a legjobb CO2 megkötő. Ingyen teszi ezt, ha hagyjuk.

• A növényzet a legjobb vízmegkötő. Ingyen teszi ezt, ha hagyjuk.

• A lebetonozott vagy élő növényzet nélküli talaj melegíti a légkört (lásd utolsó kép). Nincs, ami hűtse a talaj felszínét, így az állandóan ontja magából a hőt.

• Az akárcsak 0,5-1 fokkal melegebb légkör sokkal több vízgőzt tud megtartani, ami így nem tud lecsapódni, eső formájában. Ott sem, ahol még akad növényzet.

• A növényzet így kiszárad, és elindul egy visszafordíthatlan ördögi kör… Amiben egyre kevesebb az eső és így egyre kevesebb a növényzet, a CO2-t már nincs mi megkösse a talajban, stb. Sok hely a világban így lett sivataggá.

• A CO2 kvótákkal az a baj, hogy csakis, vagy leginkább a kibocsátási oldalt regulázza. A CO2 megkötéssel nem foglalkozik (Izlandon épült már CO2 megkötő üzem: drágán és újabb CO2 kibocsátás által…)

• Állítom: nem a további technológiák fogják megoldani a mai súlyos helyzetet.

A természetnek kell visszaadni a teret, hogy ingyen(!) tegye a dolgát.

Ért hozzá.

Ez a valódi zöld átállás.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Először jöjjön a recept, ha valaki csak arra lenne kíváncsi.

Az olasz stílusú pesztót a retek leveléből, az éppen felmagzani készülő spenótból, a tavaly ősszel elduggatott fokhagymából készítettem, szűretlen olivaolaj és kézzel aprított, szárazon pörkölt dió hozzáadásával, végül mindezt rusztikusra őrölt sokszínű borssal és sóval fűszereztem. A mangalicazsíros kovászos kenyeret a helyi pékségből hoztam, a burrata sajtot a másik falu kisboltja árusítja. Utóbbit helyettesítheti (és nálam szokta is) a félbevágott lágytojás, és az olivaolajat is bátran le lehet cserélni: hidegen sajtolt tökmagolajjal szerintem még finomabb lenne. Legközelebb azzal készítem.

Az egész folyamatból a zöldek mosása tartott a legtovább.

Ez az eredetileg mozsárban zúzott zöld szósz (pestare=zúzni) hasonlít a „salsa verde”-hez, ami igazából csak a savasságában különbözik a pesztótól: olajos magvak helyett inkább savanyú uborka vagy citromlé kerül bele. A salsa verde a német nyelvterületen Grünne Sosse, és úgy tudni, hogy Goethe kedvencei közé tartozott. Erről írtam már a Patikakert Tudástárában, évekkel ezelőtt. Arról is biztosan írtam valahol, hogy Goethe áldott tehetség volt, nem csupán a történelem egyik legnagyobb költője, de író, grafikus, kiváló természettudós, művészetteoretikus, jogász és politikus is volt - egyetlen fizikai személy megtestesülésében.

Egy ilyen reggelit semmilyen pénzért nem lehet megvenni. Talán egy Michelin csillagos étteremben felszolgálják neked, olyanban, aminek saját veteményeskertje van és frissen szedik hozzá a zöldeket. Ebben az esetben a te történeted a rendeléssel kezdődik, és egy udvarias ceremónia végén a számla kifizetésével be is fejeződik. Nagy büszkeség lehet kifizetni a magas számlát: bizonyíték, hogy megállod a helyed a világban.

De sokat veszítesz is, mert a történet legjobb részei a kertészé és a séfé, higgy nekem.

Tudom, mert én vagyok a kertész és a séf, egy személyben.

A reteknek, fokhagymának, spenótnak és nekem van KÖZÖS IDŐNK. Van közös múltunk, jelenünk és jövőnk is. Vetés, ültetés, locsolás, gondoskodás, betakarítás, az élelem kitalálása és elkészítése, aztán pedig a „vérré válás” bennem, a sok idegenlégiós aprólény barátom segítségével - ez mind, mind önmagában egy külön történet, amelyben benne vagyok.

Mind egy-egy külön tapasztalás.

Az én saját tapasztalásom.

Nekünk, ebben a kicsi, de nagyon színes csapatban van KÖZÖS TERÜNK is. Amiben együtt mozgunk, együtt fejlődünk - egy ideig biztosan.

Próbálom mindezt magyarázni a városi életet élőknek. Igyekszem.

De a megélés, a tapasztalás hiányában, csupán szavakkal ezt nehéz, sőt, talán lehetetlen átadni.

A városi embernek ma rengeteg tudása van. Látom, mennyire fárasztja a sok okos embert a felhalmozott tudás, adat és információ. Végtelen, egyre nehezedő zsákokban csak gyűlik, de az eredmény azt mutatja, hogy végül a rengeteg tudás mégsem visz eredményre. Persze van, aki ki tudja fizetni a számlát a menő étteremben, ahol friss reteklevél pesztót szolgálnak fel, talán jobban átgondolt, művészibb tányérkreációban, mint a mi mai reggelink volt.

Hiányzik a tudás élővé tétele: ami a tapasztalás lenne.

Nincs hol életet lehelni belé. Már igény sincs rá: az is elfelejtődött.

A városi életet élő ember ilyenkor azt gondolja, hogy a még több tudás, a még több iskola, kurzus és konferencia, esetleg tisztázó beszélgetés majd segít megoldani a növekvő feszültséget. Sajnos úgy tűnik, hogy nem: egyre tovább nő a teher, jön a kiégés, a krónikus kedvetlenség, az enerváltság.

Ma pünkösd első napja van. Ezért is az ünnepi reggeli. Bár nálam végül is minden nap pünkösd van.

A kereszténység három nagy ünnepe közül ez a legkevésbé megértett.

Túl elvont. Sokféle kifejezés kapcsolódik hozzá, olyanok, mint „a Szentlélek cselekvő munkája, ami átélhető”, de ide tartozó fogalom például a karizma is. Szerintem ugyanebbe a kategóriába tartozhat az intuíció és a tehetség is, talán még a bölcsesség is, bár a teológusok ezeket valószínűleg vitatnák.

Édesanyám 12 éve, pünkösd előtt egy nappal hagyta itt a fizikai létet. Ez év augusztusában lenne 100 éves.

Én a halálakor sejtettem meg valamicskét abból, hogy mit is üzenhet valójában a pünkösd. A Spiritus Sanctus.

Anyukám bármibe kezdett, azt meg is csinálta, mégpedig jól és szépen.

Mindent szívvel és lélekkel csinált. Örömét lelte az emberi léptékű, apró alkotásokban.

Úgy gondolom, hogy anyukám ereje a kérésben volt: sosem félt kérni, és el is tudta fogadni a felülről jött segítséget.

Mindennapi cselekvésre tudta váltani a veleszületett tálentumot, a kért útmutatásokat, és a kapott üzeneteket.

Mindezt tapasztalásokká konvertálta.

Szükség van a tudásra, de a tudás vég nélküli gyűjtése a könyvtárak és a múzeumok feladata.

Mi a különbség a tudás és a bölcsesség közt?

A tapasztalás.

Ez utóbbi ma hiánycikk.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Fotó: Horváth Péter Gyula/MTVA

Mostanában úgy érzem, hogy már felesleges szót emelni, beszélni ebben az agyonterhelt, túl zajos világban.

Főleg akkor, ha csupán egymondatos kinyilatkoztatásokra van ereje és ideje a potenciális hallgatóságnak. Meglepetten látom, hogy sok százezren nézik meg az egyperces média megjelenéseket (ezeket nem én készítem, hanem a média - valószínűleg ebben a világban az ilyesmi már kötelező), de jelentős túltermelés van mindenből: előadások, beszélgetések százai jönnek ki, naponta.

Elterjedt hiedelemmé, tévhitté vált az is, hogy “amit nem tudsz elmondani egyetlen mondatban, akkor azt te sem érted igazán”. Ez is csupán a materiális, dataista, redukcionista modern emberi világ mondása, “vívmánya”.

Most mégis megpróbálkozom egy beszélgetés és egy új előadásom javaslatával. Én egyébként egyáltalán nem panaszkodom, annak ellenére, hogy a mondandóm se nem könnyű, se nem tartozik a fősodorba, mégis a Telkiben megtartott előadásomra olyan sokan voltak kíváncsiak, hogy a “regisztráció megtelt” jelzés ellenére is jöttek. Végül egy másik teremben élőben kivetítették az előadásomat, hála az ügyes szervezőknek. Szinte hetente adok elő vagy beszélek valahol, ás ahová csak tudok, megyek, hiszen tudom, hogy szívvel és érdeklődéssel hívnak.

Szeretek személyesen előadni, mert élőben érzem a hallgatóság figyelmét (vagy nem figyelmét ;-) ), de Telkiben most különösen éreztem a felelősséget. Nem is volt életem legobb előadása, bár tartalmilag vállalom.

Persze beszélgetni is szeretek, néha nem is igazán érzékelem, hogy van egy mikrofon és egy kamera is a közelben. De ez nagyban függ a beszélgetőtárs személyiségétől is.

Ölvedi Réka azért hívott a Ridikül Sikersztorik c. beszélgetős műsorába, hogy a sikerről beszéljek.

Végülis valamennyire érintettem a siker természetét, de igazából másról igyekeztem átadni gondolatokat. Bár Réka a beszélgetést utólag úgy értékelte, hogy “Végig a sikerről beszéltem. Az élet sikeréről”. Megtisztelő és szép megfogalmazás, köszönöm! Én ebbe eddig sosem gondoltam bele. Majd egyszer meghallgatom, hogy miket is mondtam :-).

Emlékszem, hogy beszéltem például arról, hogy az ember nem élhet emberhez méltó életet, ha csupán önmagába fordul. Pedig egyre inkább ezt teszi. Saját világokat teremt, így vagy úgy. És ottragad.

Ha nem érzékeli a valóságában a környező – nem ember alkotta – világot, akkor egyrészt üres lesz belül, másrészt pedig félni fog a külső világtól. Még a másik embertől is félni fog, nem beszélve a többi élőlénytársáról, növényekről, állatokról, paránylényekről, akiktől pedig függ a létezése.

Továbbra is azt gondolom, hogy a külső világot leginkább a kétkezi és a szívmunkákkal tudjuk ténylegesen érzékelni, befogadni, és ezzel elfogadni a saját helyünket benne. Nem a véletlenszerű vagy hobbi tevékenységekkel.

Ezeket a munkákat kellene visszaemelni az életünkbe, hogy ne légüres térben csapódjunk egyszer ide, másszor meg oda.

Ezeket biztosan mondtam, de ötven perc alatt talán mást is :-) !

A beszélgetés linkje itt található: Ridikül Sikersztorik beszélgetés.

A Telki Öko hét 2026-on előadást, “Regeneratív életstratégiák és szerveződések” címmel itt nézhetitek, hallhatjátok: Regeneratív életstratégiák előadás.

Hab a tortán, hogy néha felvehetem a két pöttyös ruhám egyikét az előadásaimra vagy felvételekre. A sok pötty is kifejező tud lenni.

Kellenek a szimbólumok.

Fotó: Cieleszky Nóra

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

A világ egyre növekvő sebességgel változik. Már nem “valahol máshol” és “valaki mással” történnek a tektonikus mozgások, hanem a mi saját, mindennapi életünkben.

"Ma nem akarok ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, talán majd, ha kicsit több időm lesz."

"Nem az én dolgom ez az egész, csinálja meg más: intézmények, kormányok, világ urai, ..."

"Túl kicsi vagyok én ehhez, úgyse számít, hogy mit gondolok vagy csinálok."

"Hiába látom át, semmin se tudok változtatni, még a saját életemben sem."

"Úgysincs más megoldás, mint amiben ma élünk. Esetleg csak még rosszabb."

"Tele van a padlás jó tanácsokkal, hagyjuk..."

Ismerős?

Fáradtak vagyunk, túltelítettek, mégis valahogy üresek.

Talán dermedtek is. Ami mostanában a világban körülöttünk és velünk zajlik, nem csoda, ha így érzünk.

Közben elszalad mellettünk az életünk, úgy, hogy szinte közünk sincs már hozzá.

Ha nem értjük meg, miben vagyunk, akkor nem tudunk cselekedni, nem tudunk változtatni és/vagy alkalmazkodni.

A Telki Öko hét 2026 keretén belüli előadásomban nem -a mai értelemben használt- életviteli tanácsokat szeretnék adni, bár lesz jó pár gyakorlati javaslatom is. Aki ismer, tudja, hogy nem szoktam megállni a diagnózisnál.

Tévhitekről fogok beszélni, amik alapjaiban határozzák meg az életünket.

A legtöbbjük nem újkeletű, pár száz éve "égett be" a köztudatba, és jelenleg megmásíthatatlannak tűnik.

És arról is fogok beszélni, hogy mik egy öngyógyító rendszer ismérvei. Legyen az egyén, gazdaság vagy társadalom.

Szükségünk lesz erre a tudásra.

Azt nem állítom, hogy a nagy gazdasági és társadalmi szerveződéseken egyénként tudunk változtatni, de a saját testi/szellemi/mentális állapotunkon, -ami valljuk be, egyre csak gyengülő tendenciát mutat-, igenis lehet változtatni. Amúgy ezzel az egyéni változtatással mozgatjuk a nagy rendszereket is.

Nem ígérek katartikus élményt. Az élmény kifejezéssel amúgy is sok bajom van.

De ahhoz, hogy ráhatásom legyen a saját életemre, szükség van a rálátásra.

Várlak Titeket szeretettel, és szívemből ajánlom a többi előadást is!

Minden előadás ingyenes, de regisztrációhoz kötött.
Pár kitűnő ember, rengeteg, szabad idejében végzett munkája van benne, amiért jár nekik a köszönet.

Az élet nem lesz egyszerűbb, és a dolgok nagy része nem fog magától megoldódni.

És mások sem fogják helyettünk megoldani.

A részletes program és regisztráció linkjei itt: www.okohet.hu

Én 2026.3.28-án, 16.00-tól adok elő (regisztráció itt), és részt veszek egy panelbeszélgetésen 18.00-tól (regisztráció itt), kitűnő beszélgetőtársakkal.

Szombat este, az előadások és panelbeszélgetés után Ökokocsma is lesz, ami jó alkalom a beszélgetésre.

Gyertek! Nagy szükség(etek) van és lesz rá.

Szeretettel, Márti

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Az elkövetkező hetekben, hónapokban többet fogok foglalkozni a “Mi lehet a megoldás?” kérdésekkel.

A diagnózis puszta megállapítása nem segít a betegen. Szükséges a látlelet, de önmagában nem elég: csupán megijeszti, sokkolja és esetleg blokkolja őt.

Legyen ez a beteg egy egyén, egy nemzet, egy társadalom, vagy egy teljes civilizáció.

Eddig is voltak már javaslataim, több írásomban is próbáltam megmutatni valamit abból a változtatási potenciálból, amiről sajnos túlságosan keveset beszélnek. Nem vagyok naiv, ez a folyamat nem most kezdődött el, csak mostanra kritikus helyzetet teremtett. Volt már ilyen kritikus helyzet az emberi történelemben, és a megoldások is megszülettek. Nem vártak, és mindenek ellenére.

Fáj a szívem, és nem tudom felfogni, hogy miért nem keresi mindenki, mindenhol a megoldási lehetőségeket?! Nem tudom elhinni, hogy az ember (az emberiség?!) feladta és hagyja, hogy sodródjon az árral, sőt elsodorja az! Nem méltó viselkedés ez!

A fenntarthatóságból egy kilúgozott, redukált, kontextusból kiragadott, túlhasznált, elértéktelenedett szó lett. Nincs tartalma többé, bár lehetett volna.

A “fenntartható” nem az egyetlen kifejezésünk a világban, amit tönkretettünk.

Ez a helyzet. Elég az önbecsapásból, a sok mellébeszélésből és relativizálásból.

Én reménykedem, hogy a regeneratív kifejezés nem jut a fenntartható sorsára, már csak azért sem, mert más mintázatokat követ, más elvekre épül.

Ezt nehezebb lesz erodálni, bár negligálni nagyon könnyű lesz.

Ugyanis komplex, és emiatt kényelmetlen.

Ugyanis, míg a fenntartható paradigmát a jelen világ szerveződésein belül határozták meg, a regeneratív nagyobb rendek mintázatait veszi alapul.

Amiben benne van az ember (méltó) helyének, (méltó) feladatának és (méltó) viselkedésének is a boncolgatása.

Kopernikusznak sem volt könnyű, főleg, hogy ő még nem tudta bizonyítani az állítását. Kellett hozzá Galilei. De az ő élete még nehezebb volt. Nehéz a Ptolemaioszok és hatalommal rendelkező támogatóik ellenében dolgozni ;-) !

Az előző írásomban is örömködtem a magyar nyelv fantasztikus logikáján, most újra megismétlem, mert kulcsfontosságúnak tartom: valaki vagy valami akkor viselkedik helytelenül (azaz hibásan), ha nincs a helyén. Rossz a szervezés.

Aki hallotta már a Patikakert Nyílt napjain az előadásomban -amiben az emberi egészség és élő természet elméleti és gyakorlati összefüggéseiről mesélek- én azt állítom, hogy nem a gluténnal (vagy más, utóbbi időben hasonlóan rosszhírűvé vált anyaggal) van önmagában baj, hanem azzal, hogy a gyulladt, lyukas, áteresztő, táplálatlan, legyengült beleken és bélhámsejtrétegen keresztül a glutén (és tsai) olyan helyekre kerül a szervezetben, ahol neki nincs semmi keresnivalója! És ha odakerül, akkor persze hogy helytelenül viselkedik! Hogyan is viselkedhetne jól, ha nincs a helyén?!

Talán ezzel a profán, bár húsba (azaz egészségbe) vágó példával érzékeltetni tudom, miről is igyekszem évek óta beszélni…

Az elkövetkező előadásaimban, a beszélgetéseken, podcastokon és az írásaimon keresztül ezt a másfajta megközelítést próbálom majd körbejárni, elemezgetni, értelmezni és főleg közel hozni. Az első ilyen előadásom a Telki Ökohét 2026 keretében lesz, ahol nem leszek egyedül a kopernikuszi világnézetemmel ;-). Érdemes eljönni, sok kitűnő, gondolatébresztő előadásban lehet részetek!

A programot itt találhatjátok!

Azaz a regeneratív életfelfogást járom körbe. Egyéni és társadalmi, és ha elég bátor vagyok, akkor civilizációs szinten is.

A végesen értelmezett világunban, végtelen, és egyáltalán nem naiv szépséggel.

Íme az első, talán a bevezető a témában, amit a HVG Zcast beszélgetésen folytattunk Zsolnay- Fait Federikával.

Mindenféle platformon elérhető.

• Youtube

• SoundCloud

• Spotify

• Apple Podcast

• Cikk

Gyertek velem! Hallgassátok, gondolkodjatok! Beszélgessünk, vitatkozzunk!

Ugyanis ha nem lett volna Kopernikusz vagy Galilei, az igazság akkor is kiderült volna! :-)

Szeretettel, Márti

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Azt hiszem, hogy a jelenkor emberének életéből leginkább a misztérium, a titkok és a csodák hiányoznak.

Én is, mint minden rendes nagyszülő, elvittem az unokáimat a Csodák palotájába pár éve, de a tapasztaltak alapján helyénvalóbb elnevezés lenne a Racionalitás-, esetleg a Tudomány palotája. A zsúfolt térben egymást érte a rengeteg látogató és az elhelyezett tárgyak. Kötelességtudatból és udvariasságból végigmentünk ugyan a termeken, mindent elolvastunk és ki is próbáltunk, de az egész látogatás inkább megterhelő volt, mint felemelő. A gyerekeknek is, nem csak nekem. Nehéz ürességet éreztünk a végén, nem könnyed szárnyalást.

Túl sok van ma mindenből, mindenütt. Színes, szagos, zajos és okos minden körülöttünk.

Nincs fájdalmas várakozás. Nincs epekedés. Talán ez utóbbi szót már nem is használja senki, bekerült sok társával együtt az ódivatú, szentimentális kifejezések kukájába.

A rengeteg villódzó zaj ellenére mégsincs fény, és egyre megterhelőbb a minket körülvevő, dermedt sötétség.

Kétféle sötétség van: az üres és a teli.

Az üres megöl. Mert nincs benne semmi remény.

A teli sötétség végén viszont biztosan ott van valahol a világosság. Bár nem látjuk, mégis tudjuk, hogy eljön.

Ugyanez érvényes a csöndre, mert abból is kétféle van.

“A fizikai világ csöndje kongó üresség - az örök Nyugalom csöndje élettel teli” (C.S.Lewis: Csodák)

Balgán azt gondolja az ember magáról, hogy intelligensebb minden élőlénytársánál.

Mivel csupán a saját okosságában bízik, így nem hisz a csodák létezésében. Mert amit ő nem ért, az nincs is. Sőt: “Amiról nincs strukturált adat a 21. században, az nem létezik.” (Idézet egy, a magyar kultúra jövőjét elemző aktuális írásból).

Ha ilyesmit olvasok, inkább járok egyet a kertben. A kertem lakóiról sehol sincs strukturált adat. De ők majd akkor is maradnak, ha netán engem maga alá temetne a strukturált adathalmazokra ráülő szintetikus hatalom.

A kertben azonnal apró csodákat látok. Intelligenciát, emlékezetet, reményt, igyekezetet, erőfeszítést.

Megnyugszom. Pár perc elég a társaim között.

A növények hozzánk hasonlóan a térben mozognak, ám ők ezt a maguk módján, a növekedéssel teszik.

A növénynek folyton döntéseket kell hoznia, hogy finoman hozzáigazítsa a benne keringő nedvek nyomását a szervezetében végbemenő anatómiai változásokhoz.

A növények is rendelkeznek emlékezettel. “Talán egyelőre nem tudjuk, hogy hol tárolják a növények az emlékeiket -csak annyit mondhatunk, hogy valahol az agytól eltérő felépítésű elméjükben-, de annak a puszta tudata, hogy nyilvánvalóan rendelkeznek velük, elegendő világunk megváltoztatásához!” (Zoe Schlanger: Fényevők)

Bár még nem volt elég fény az elmúlt hetekben, a növények már akkor is remélték, tudták, vagy talán emlékeztek arra, hogy majd egyszer lesz. És elindultak.

Szó szerint. Ezután már elég volt pár órányi napsütés, és máris beindították a természet legnagyobb csodáját, a fotoszintézist. A növényeket zöldnek látjuk, mert elnyelik a kék és vörös hullámhosszt, és csupán a zöldet engedik visszaverődni a szemünkbe. A növények klorofillja a vörös színt nyeldekli mohón, hogy a felvett szén-dioxidot és vizet cukortartalmú tápanyagokká alakítsa át. Ez a fény szintézise, ami életet teremt.

A növények látják is egymást. Mégpedig úgy, hogy a zöld levélen áthaladó vörös spektrum egy részét a növény elnyeli, így abból a levél túloldalán kevesebb van.

“2020-ban a kutatók megállapították, hogy egyes parazita növények érzékelik ezt a megváltozott arányt, és ennek alapján meg tudják állpítani, hogy milyen növény van a közelükben. Laboratóriumi körülmények között az aranka növény csemetéi a jelek szerint észlelték a szomszédos növények méretét, alakját és távolságát, és ebből kiindulva döntötték el, hogy merre induljanak el élősdi hajtásvégeikkel. Ez természetes, hiszen az aranka nem fotoszintetizál.” (A konkrét kutatás elérhetősége megtalálható Zoe Schlanger: Fényevők c. könyvében). Én már találkoztam az arankával, egyszer egy teljes ágyás körömvirágot kellett kiszednem miatta. Nem estem kétségbe, hiszen a komposztnak jót tett a rengeteg körömvirág. A természetben egyáltalán nem keletkezik szemét.

Szóval ma körülnéztem a kertben.

Ebéd lett belőle.

Ez az étel valódi. Jobban táplál, mint bármely 3 Michelin csillagos étterem akármilyen világhírű kreációja.

Tavalyról áttelelt növények, egyévesek, kétévesek, évelők. A mángold még adni fog pár hétig friss, ropogós leveleket, a tarlórépa minden mínuszt kibírt, egy eltévedt zeller is kihajtott, ízletes, tartalmas leveleket adva, hasonlóan a zsenge sóskalevelekhez. Pár otthagyott hagyma is életre kelt.

A tyúkhúr szezon is beindult. Számomra nagy boldogság, hiszen a tyúkhúr a mostani, vitaminhányos időszak bajnok növénye, jó pár hétig. A második képen az útszéli borbolyát mutatom, de vigyázat, mert hasonlít a foltos bürökre, aminek főzetét használta Szókratész, amikor istentelenség vádja miatt halálra ítélték. Tanítványai és ellenségei szeme láttára itta ki a méregpoharat. Amúgy nem nehéz megkülönböztetni a két növényt, mert a bürök vastagabb szárú, és az ujjaink között szétmorzsolva a borbolyának ánizsos illata van. Persze ehhez ismerni kell az ánizsos illatot. Mi lesz veled, világ?!

Végül a nagy, csípős csalán is kibújt már. Ezekből, és a kert különböző részeiben becsben tartott társaiból már biztosan meglesz a húsvét vasárnapi csalánkrémleves, az unokáim kedvence. A receptet a Patikakert Tudástárában megtalálhatod.

Ha én esetleg nem emlékeznék rá, a csalán figyelmeztet: nemsokára itt a fény.

A feltámadás fénye.

Az élet úrrá lesz a sötétségen.

(Egyetek, igyatok csalánt! A húsvéti csalánkrémleves receptjét itt találjátok. De van ott még pitypangos, csalános citromos torta, vagy babsaláta csalánrügyekkel. Keressétek, készítsétek, erősödjetek.)

Szeretettel, Márti

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!

Agatha filmje (lásd írásom itt) ugyan nem kapott fődíjat a BIDF2026-on, de a saját kategóriájában (“Kezedben a tudás jövője”) különdíjat kapott. A külön jobb is, mert “külön(b)”.

Nagyon boldoggá tett, hogy mindhárom előadás szinte teltházas volt, ami ritkaságszámba megy a dokumentumfilmek kategóriájában, különösen, ha a film nem politikáról, háborúról, válságokról vagy más emberi borzalmakról szól. Nagyon szép, megható üzeneteket kaptam, sokaknál valóban mélyre ment a történet.

Agathának nem volt könnyű élete. Négy testvérét még gyerek- és fiatalkorában elveszítette. Keresztény, német bevándorló családból származott, egyszerű, kispénzű munkás szülők gyermekeként nőtt fel Kanadában. Jó ideje a szüleitől örökölt 24 hektáros birtokon kertészkedik, mégpedig egyedül. Persze nem a teljes területet műveli, van ott erdős rész, meg valami folyó is. Lakhatna Saskatoon városában, de ott nem szeret. Mert azt szereti enni, amit ő maga megtermel. A kertjét szereti. A sok hajlongást. A növényekkel való bíbelődést és a fizikai munkát. Megjavít mindent a rozoga házban és ház körül. Azt is mind egyedül.

Bátor asszony. Kilencven évesen sincs rászorulva senkire, sőt, ő látja el a szélesebb családot, mindenféle finomággal. A karácsonyi időszak náluk márciusig tart, mert addig járnak az általa, kézzel, már-már ipari mennyiségben készített túrós pirogra. Ez a magyar derelyének felel meg, de sós, nem édes. Nem is a szláv népeknél szokásos főtt krumplis tésztából készül, aminek a tésztája könnyebb és általában juhtúróval töltenek meg, az övé inkább hasonlít a mi lekvárral töltött derelyénkre.

Agatha bölcs asszony és határozott jellem. Van tartása: a kert, az értelmes kétkezi munka mindenkit ilyenné tesz. Nyílttá és egyértelművé.

Agatha szája sarkában ott az állandó, huncut mosoly. Agatha derűs. Nem szorong, nem fél semmitől. A haláltól sem, hisz az is az élet része.

Nem akar többet az élettől, mint amit kaphat. De azt megbecsüli és tesz is érte, minden áldott nap.

Agatha a természeti és az isteni rendekkel teljes harmóniában él.

Büszke és méltó része azoknak.

Én az elmúlt évben sajnos túlhajtottam magam. Túl sokat foglalkoztam az ember alkotta világgal és annak bajaival. Nem a butaság fáj, mert az talán vele született adottság (és egyébként is hozzátartozik a diverzitáshoz, mint mondta nekem valaki a múltkor, megnyugtatásul :-) ), hanem az érzéketlenség. Előbbiről nem tehetünk, utóbbit kifejlesztjük. Azt hiszem.

Úgy érzem, hogy a múlt heti, balatonfüredi Huray villában tartott előadásom, mintha lezárása lett volna ennek a nehéz időszaknak. A tavalyi évben sok helyen megtartott “Egy egészség: Ember, Állat, Növény, Talaj, Táj, Kultúra, Társadalom” előadásom nem a kertészkedésről szólt, hanem arról, hogy miért kell kertészkedni. A modern, civilizált emberi világ különböző dimenzióiról beszéltem, általában másfél-két órát egyfolytában, de senki sem állt fel, sőt, utána még jöttek a kérdések.

Ugyanis az íróasztalon talán működő-képes, de a valóságban élet-képtelen világról szólt az előadás.

Élet. Képtelen.

Nincs valódi képünk az életről.

Minden mással intenzíven foglalkozunk, pedig ez kellene legyen a legfontosabb téma, különösen mostanság, amikor szétesni látszik az emberi világ. Pont egy éve írtam erről egy tanmesét.

A nem-emberi világ nem tud szétesni, mert az rendben van. Nem rendszer alkotja, ami csak egy “szer”. A rend legfeljebb változik. Újra-rend-ezi-magát.

Ha a “-szer” gyökszó a szavak elején van, akkor egyesítő erővel bír. “A szer eredeti jelentése: „eggyé válik, egyesült, keveredik, összekeveredik, egységes lesz, szoros barátság vagy egyesülés, összejövetel, csoportosulás, közösség.” (Svetlik Ottó: 1. A SZER ősgyök a magyar nyelvben).

Szer-elem, szer-etet, szer-tartás, szer-szám, szer-ény,… Mind-mind valóban egyesítő, közösségalkotó kifejezések.

De én vitatom azt, hogy ugyanilyen pozitív lenne a “szer” használata azokban az esetekben is, amikor a -szer a szavak végéhez kapcsolódik: gyógy-szer, táp-szer, élelmi-szer, mód-szer, rend-szer,… Ezek szerintem csak helyettesítések, utánzatok.

Persze nem tudhatom, hiszen nem vagyok se etimológus, se nyelvész. Én csupán megfigyelgetem a magyar nyelv elképesztő logikai felépítését, hihetetlen kifejező erejét. Szüleim mindig mondták: a matematikát magyarul érdemes tanulni. Vagy legalább az anyanyelveden. Ha az éppen a magyar, akkor nagyon szerencsés vagy.

Azaz szerintem nem mindegy, milyen helyen van a szer.

Hely. Telen.

Az ember nem tudja, hol a helye. Ezért aztán helytelenül viselkedik. Kiszakadt a rendekből, és szerré vált. Játékszerré.

Én inkább készülök a tavaszra. Már érzem az illatát, akkor is, ha hideg van. Mások a fények.

Most jobban vigyázok az egész-ségemre.

A testem szólt év végén, hogy a lelkem lemaradt. Így uralkodnak ők hárman énbennem, már régóta: test/szellem/lélek. Egy egészet alkotva, vigyázva egymásra.

Az eddigi 120 nm nettó ágyásokhoz most 150 nm további készült. Az ágyások tervezése nagy munka, figyelembe kell venni sok mindent.

Csak a legfontosabbak:

• egymást szerető szomszéd növények

• egymást neutrálisan toleráló szomszéd növények

• egymást nem szerető szomszéd növények

• mindezt nem csak egy éven belül, hanem éveken átnyúlóan, vetésforgóban gondolkodva (16 év excel táblái segítenek emlékezni)

• fény, félárnyék igény (kelet, dél, délnyugati, nyugati kitettség)

• árnyékolási egymásra hatások

• vetési időszakok

• szakaszos vetések

• korai és másodvetések, őszi vetések, tél alá vetések

• vízigény szerinti kombinációk

• szélhez való viszony

• támaszték szükséglet

• talajtakarási módok

• az egyes ágyások (20 nagy és 6 nagyon nagy) képességei, tápanyag ellátottság, és egyéb üzemeltetési specialitások

• …és persze a család igényei, preferenciái, mennyiségek.

Izgalmas időszak ez.

A tervezésen túl már elkezdtem a palántázást is, azt is szakaszosan, a növények felkészülési- és tenyészideje szerint. A hét végén már vetni is készülök, kint.

A kertészkedés intenzív műfaj. Kell hozzá sok figyelem, megfigyelés, törődés, elköteleződés, türelem, elfogadás, elengedés.

De sem a test, sem a szellem, sem a lélek nem a semmitevéstől regenerálódik. Hanem a helyes használattól. Mindenféle idegen -szer nélkül rend-be tud jönni.

Feltéve, ha a rend(ek) részének tekinti magát.

Ha esetleg érdekelnek a palántázás apró trükkjei, akkor hétfőn indul egy ötrészes videó sorozat, amiben mutatok pár hasznos tanácsot, tippet, főleg a melegkedvelő növényekre vonatkozóan (paprika, paradicsom,…). Hírlevélben küldöm majd, itt lehet feliratkozni.

Szeretettel, Márti

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!

2026. január 24- és február 1. között immár tizenkettedik alkalommal kerül megrendezésre a BIDF (Budapest International Documentary Festival), a legnagyobb hazai nemzetközi filmfesztivál.

Megtisztelő felkérésnek teszek eleget azzal, hogy a 33 versenyfilm közül az egyiknek én lehetek a civil nagykövete. Ismert közszereplők vállalták a nagykövetségét a BIDF 2026 Fesztivál, 33 versenyben és 7 versenyen kívüli dokumentumfilmjéneknek.

Amiket Ti is megnézhettek, mind, egytől-egyig! Sőt, szavazhattok is rájuk! (Link a Fesztivál programjára itt)

A film, aminek boldogan vagyok én a szószólója, egy kanadai alkotó filmje, „A kezedben a tudás jövője” szekcióban kapott helyett. Alkotója Amalie Atkins, multidiszciplináris művész, aki Saskatoonban, Saskatchewanban él, Kanadában.

A film címe: Agatha’s Almanac (Agatha virágzó almanachja), egy 90 éves tanárnő egyszerű napjairól szól.

Ne várjatok kalandokat, ez a film más miatt különleges.

Megdöbbentő volt számomra, hogy mennyire közel áll hozzám a film minden egyes porcikája. Most csak egy párat említek belőlük.

• A film a -szintén tanár-, szüleimet hozta vissza, sokféleképpen. Az egyik ilyen filmszereplő a dinnye, amit édesapám szülei termesztettek, száz éve is van annak lassan. Kiskoromban édesapám arról mesélt, hogy nőtt olyan óriási dinnyéjük is, aminek az ügyesen kivájt héjában, ő, kisfiúként el tudott bújni. Kiskorában hetekig őrizte a dinnyét, kint a mezőn, egyedül, és az édesanyja minden nap friss lecsót, hozzá kovászos kenyeret hozott neki. A felelősségteljes feladat, a jó levegő, a tiszta, egyszerű, de tápláló étel teljesen meggyógyította a kisfiút, aki még az iskolában kapott el, egy akkor gyógyíthatatlannak vélt betegséget.

Hittem édesapámnak. És azóta tudom, hogy a világban igenis vannak csodák és vannak hősök.

• Ilyen filmbéli elem a rézvirág is, ami szintén a szüleimhez köt. Mindketten szerették ezt a sokszínű, vidám, de határozott karakterrel rendelkező virágot, ezzel volt tele a házunk előtti előkert, és a szüleim mindketten, többször, többféleképpen megfestették. A Bodrogközben, ahol mi csutorának hívtuk a zinniát, legalább 8-10 ilyen különböző kép lóghat, valahol a falakon. És legalább ugyanennyi különböző elnevezése van a rézvirágnak hazánkban: hívják legényvirágnak, bírópálcának, menyecskevirágnak, katonavirágnak, kalaprózsának, debreceni rózsának, törökkontynak, dámakonytnak, vaskalapnak sőt, még ennél is többféle néven ismerik, ismerték, Szabolcs-Szatmártó Erdélyig.

Igazi színes egyéniség. Valódi túlélő.

• És ilyen közös elem maga a helyszín, Saskatoon. Akkor találkoztam először az Amelanchier alnifolia-val, azaz a „saskatoon gyümölccsel” (magyar nevén égerlevelű fanyarkával), amikor tizenpár éve a Patikakertbe válogattam össze a bogyósokat, sok-sok tudományos cikkből merítve. Meggyőzött ennek gyümölcsnek a hatóanyag sűrűsége, az egészségünk védelmét szolgáló sokféle mikro-tápanyaga (vitaminok, antioxidánsok, antociánok, csersavak). Akkor olvastam, hogy kanadai őslakos indiánok csodanövénynek tartották az égerlevelű fanyarkát, amiből így aztán több száz bokor lett és van ma is a Patikakertben. (Megj.: 1) Hazánkban inkább a rokon mézalmácska terjedt el (A. lamarckii), ami szintén gyógyhatású, ezért abból is van a Patikakertben. Megj.: 2) Igazából az amelanchier nem is bogyós, hiszen a rózsafélék családjába tartozik, de a népnyelv bogyósként ismeri (“kanadai áfonya”), így mi is ezt használjuk inkább). Amúgy nem a növényt nevezték el Saskatoon városáról, hanem ez pont fordítva történt. Ebből is látszik, milyen fontosságot tulajdonítottak neki az ottlakók. Nem volt az olyan régen, amikor a világ nagy része még ismerte a növények gyógyító hatásait…

  2025 őszén is kiültettünk újabb 420 picurka égerlevelű fanyarkát a Patikakertbe, megintcsak több fajtáját, mert ők ezt így, bandában szeretik. Ún. agroerdészeti módszerek szerint dolgoztunk, azaz a terület adottságait figyelembe véve, keresve nekik a legjobb helyeket a többi növényünk kapcsolatában, a fény/árnyék arány és a vízmegtartás szempontjából.

Itt, a Patikakertben megpróbálunk tárgyalóképesekké felnőni, és így megtalálni a gyorsan változó Természettel a lehetséges közös utat.

Semmi, de semmi garancia nincs rá, hogy kapunk esélyt.

De mi legalább megpróbáljuk.

Talán, ha sokan lennénk, ha sokkal többen lennénk, akik partnerként és nem ellenségként tekintenek a Természetre, akkor még adna nekünk egy lehetőséget. De amíg mi csupán csak győzni akarunk, addig hiába várjuk a békét és a nyugalmat.

Vissza filmhez.

Agatha nem őslakos kanadai indián, neki más a története.

De Agatha valami olyan ŐSI ÉS ÖRÖK TUDÁST hordoz magában, hogy bevallom, potyogtak a könnyeim, amikor a civil nagyköveti kiválasztás folyamatában megnézhettem a filmet.

Tanítás ez a film. Kevés szóval.

Ez a film kiválasztott engem, pedig először azt hittem, hogy fordítva történt.

Ez a film messze nem csupán a kertészkedésről szól.

Mint ahogyan a kertészkedés sem csupán a materiális értelemben vett kertről szól.

Ez a film nem a múltba réved, hanem a jelennek és a jövőnek üzen.

Nekünk.

Finoman állít tükröt.

Érezni, tudni fogjátok, hogy miről beszélek.

Nagyon sok mindent írnék még, de inkább gyertek el, és nézzük meg együtt a filmet!

Én a 2026.1.25-e és a 2026.1.28-i vetítéseken biztosan ott leszek.

Annál is inkább, mivel sajnos az alkotó nem jöhetett el a fesztiválra, így a filmvetítés után én vállaltam a beszélgetést a moderátorral. És Veletek! Nem csak szorosan a filmről, hanem bármiről, ami a film kapcsán eszetekbe jut. (Nem kötelező ott maradni a beszélgetésre! :-) )

Minden korosztálynak szívemből ajánlom!

Persze az összes fesztiválfilm értékes, de én tiszta szívből javaslom ezt a filmet.

Agatharól. AZ ÉLET PRIVILÉGIUMÁRÓL.

Osszátok az információt, kérlek. Szerintem megéri, ha megnézitek, és remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy Ti is így gondoljátok majd.

Köszönöm.

Agatha, az alkotó és mindannyiunk nevében is.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Mostanában nagyon gyakran használt kifejezés lett a Tudat, az emberi élet egyik legnagyobb rejtélye. Sokan sokat tudnak róla, de bevallom, én nem tartozom azok közé, akik ezt a témát minden lehetséges, materiális vagy immateriális dimenzióból vesézgetik.

Engem leginkább a lehetséges kapcsolódások érdekelnek. Az ember és tudata lehetséges kapcsolódásai.

• Létezhet-e Öntudat Természet-Tudat nélkül?

• Létezhet-e Természettudat Föld-Tudat nélkül?

• Létezhet-e Földtudat Isten-Tudat nélkül?

Biztosan nem teljes és nem is egyenszilárdságú a fenti “készlet”. De én idáig jutottam.

Miután és amennyiben elfogadjuk ezen tudati “elemek” létezését, és esetleg azt is, hogy akárhány is van belőlük, azoknak okvetlenül hatásuk van egymásra, akkor a tanult (azaz a tanított) embernek a legkönnyebb megoldás az, ha mindezt valamiféle koncentrikus körök formájában képzeli el és fogja fel.

Ahol persze legbelül az Ön, az Én van. (Mi más lenne ;-) ?)

De az én elképzelésem szerint ez az egész nem így épül fel. (Már maga a szó -felépül- is azonnal valamiféle hierarchiát feltételez ezen tudati “rétegek” között.)

Persze az lehetséges, hogy a szembesülés (megértés? megfogalmazás?) pillanatában, elsőre így képzelhetnénk el. Hiszen elménk munkára fogható működésétől kezdve rajzolható és elhatároló geometriákban, elkülönítésekben, magyarázó logikákban tanultunk meg gondolkodni. Preferáltan kristálytisztán, amennyiben sikerül.

Minél okosabb valaki, annál pontosabban meg tudja “határozni”(!) az egyes rétegeket. Nem csupán szavakban kifejezve, hanem -a civilizációs idő haladtával- egyre több és egyre cizelláltabb mérésekkel is, bármi is legyen az, amit mérünk. Lehet akár a mérendő maga a tudat, hisz a mesterséges intelligencia “tudatának” fizikai működését biztosan lehet mérésekkel érzékelni. Még ha érteni nem is.

Az adatok, a számok mindig elhatárolnak. Ez ide tartozik, az meg nem.

Már önmagában az is érdekes, hogy a sok egyéb lehetséges közül éppen a 10-es és később még a 2-es számrendszereket választottuk ki közös civilizációs nevezőként. (Mi lett volna, ha egy kicsit kacifántosabb számrendszereket választunk megértési alapként? )

Csak az a baj, hogy szerintem mi, eredendően, egyáltalán nem így éljük meg a világot.

Nem ilyen elhatárolt geometriákban és nem aritmetikákban.

A kisbaba sokáig egyáltalán nem érzékeli, hogy mi “ő” és mi a “külvilág”. Számára nincs Ő és nincs Külvilág, ez a kettő egy és ugyanaz, az Ő erős szimbiózisban él az Egésszel.

Ilyenkor persze jön az, hogy mindez azért van így, mert a kisbabának még nincs kifejlődött tudata. Vagy legalábbis nem eléggé fejlett. De miért is gondoljuk, hogy neki nincs fejlett tudata? Csupán azért, mert nem tudja szavakban kifejezni azt, amire esetleg nincs is szavunk, még felnőttként sem? Csupán azért, mert számolni és egyenes vonalakat húzni csak később tanul meg?

Túl sok jelentőséget tulajdonítunk a “kizárólag az emberre jellemző” képességeknek. Például a szónak, a beszédnek. Vagy az ábrázoló geometriának. Vagy a logikának.

Talán túl sok teret adunk nekik.

Értem én, hogy a szó, a beszéd alapú kommunikáció tett minket emberré. De nem veszítettünk el ezáltal valami mást, valami nagyon fontosat?

Azt is pontosan tudom, hogy a szónak nagy hatalma van. Principio erat verbum - mondják, akik tudnak latinul.

• “Kezdetben van a szó; a szónak tetté kell lennie. A szó és a tett között áll a gondolat, amelyben a szónak elhatározássá kell válnia.” (Hamvas Béla: Mágia Szutra)

• „Kezdetben vala az beszíd, es az beszíd az istennél vala, es isten vala az beszíd” (Sylvester János 16. századi bibliafordítása)

• Katolikusok, protestánsok János evangéliumának első sorát így fordítják, latinból: “Kezdetben volt az Ige”.

• De a János evangéliumának eredeti görög szövegében olvasható logosz szó nem csak így fordítható latinra. A logosz azt is jelenti: ratio (értelem, bölcsesség), és akkor az evangélium első mondata így kellene hangozzék magyarul: “Kezdetben volt az Értelem.” Vagy akár így: “Kezdetben volt a Bölcsesség”.

Érezzük mindebben az ember jóravaló, de kicsit okoskodó bukdácsolását?

A “szó” jelentését még jól meg tudjuk határozni, de a “bölcsesség” tartalmával már nagyon is bajban vagyunk. Az is belátható, hogy a “szó” és a “bölcsesség” nagyon messze vannak egymástól, és nem csak lineárisan.

Tizenéves koromban, órák hosszat üldögélve a fűben, keresve a szerencsét hozó négylevelű lóheréket, rágcsálva a papsajtot, kiötlöttem magamnak a “Nagy Nulla Elméletet”. (Emlékszem, hogy harcias lelkesedéssel meséltem a szüliemnek erről a korszakalkotó felfedezésemről, de ők csak megértően mosolyogtak, rám hagyták, gondolom, “majd elmúlik” alapon. De sosem döngöltek a földbe az ilyesmikért. A rendetlen szobámat jobban sérelmezték. Annak kapcsán sokkal gyakrabban hallottam édesanyámtól, hogy “Mi lesz így belőled, lányom?” )

Ez a Nagy Nulla Elmélet egyáltalán nem a semmiről szól. Sőt, ellenkezőleg! Megfigyeltem, hogy ha valamiből valahol túl sok van, akkor valami másból ugyanott kevesebb, mint kellene. Ha a pozitívumokat és a negatívumokat összeadjuk, nullát kapunk. Ami nem a semmi, nem a hiány, hanem minden létezőnek az összege. Azaz, hogy lényegében mindig egyensúlyi állapot van, még akkor is, ha mi ezt esetleg nem látjuk, mert épp nem jó koordinátarendszerből figyelünk. Túl kicsi a rét, ahonnan szemlélődünk.

Engem ez az elmélet valahogy megnyugtatott. Ez is a “Minden rendben van, Márti!” csokorba illő gondolatmenetek közé tartozott, és tartozik ma is. Visszamenőleg ránézve akár nevezhetném az életstratégiám egyik alapkövének is, fellengzősen.

Ezen gyerekes elmélet szerint nagyon is lehetséges, hogy az ábrázoló geometriákkal, a határhúzásokkal, a definíciós és mérési képességekkel, de magával a beszéddel is sokat nyertünk ugyan, de sokat veszíthettünk.

Talán a tudati rétegek közötti átjárhatóságot veszítettük el. Az egységet.

Így kaptunk szétesett rendszereket az elveszített Rend helyett.

És egyre csak pontosítjuk a kifejezéseinket. Egy valamire való embernek ugyanis illik jól érthetően, egy-értelműen fogalmazni.

De az egy-értelműségben nincs benne a titok varázsa, kizárja azt.

Megértéssel cseréltük le a Megélést.

Pont az elmúlt napokban a hétéves Mira unokámnak magyaráztam, hogy azért kell olvasni, mert a könyvekben olyan szavak vannak, amiket olvasás nélkül nem ismerhetnénk meg. És, ha nem ismerjük ezeket a szavakat, akkor nem tudunk elég jó saját világképet alkotni, mert ugye az a legjobb, ha a világképet mi magunk rakjuk össze kis darabokból, mint a puzzle-t. Az nem ér, - mondtam neki-, ha másokra hagyatkozunk ebben a fontos témában.

Most, hogy belegondolok, lehetséges, sőt nagyon valószínű, hogy ezzel én magam is ölöm ki a gyermekből az eredendő képességet a szavak nélküli megélésre. Arra buzdítom, hogy a világot érdemes megérteni, persze, már, amennyire ez lehetséges. Szavakkal, fogalmakkal. Elhatárolással. Kizárással és elidegenítéssel.

A szavak könyvtára mára már jól szervezett rendszerré áll össze.

Nagy Nyelvi Modellekké transzformálódik, amiket percek alatt lehet elemzéseknek alávetni. Minden szó kap egy számszerűsített értéket.

A Tudat leképezése megtörtént: szorosan összezárt a Szó és a Szám.

Minden mást kiszorít.

De mi nem vagyunk könyvtár.

Se palatáblás, se nyomtatott, se digitalizált, se indexált, se kvantumizált.

Még jó, hogy a szülő/nagyszülő a gyermekét/unokáját nem csupán okítja.

Hanem meg is tudja ölelni.

Vagy csak egyszerűen hagyja megélni az életét.

Szavak és számon-kérés nélkül.

Mi, felnőttek, már alig vagyunk képesek a valódi, őszinte ölelésre, a felolvadásra, az átadásra, a befogadásra. Legyen az önmagam, vagy egy mellettem lévő másik ember, a környezetemben lévő növény- vagy állat, a Földbolygó vagy az Isten.

Pedig a tudat elemei közti átjárás csakis valami ilyen “egyszerű” módokon lehetséges.

Valami ilyesmi rémlik fel, egyre erőteljesebben.

Még egy ideig azért én is próbálkozom a szavakkal. Aztán meglátjuk.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Igazán megtisztelő meghívást kaptam Stamler Ábeltől, a Magyar Szemle főszerkesztőjétől, egy baráti beszélgetésre.

Már az elején leszögeztük, hogy legszívesebben “csak úgy” beszélgetnénk. Nem kaptam előre se kérdéseket, se témákat. Vicceltünk is, hogy egyáltalán szükség van-e a felvételre.

Az apropót a beszélgetésre épp az ezen a platformon megjelent írásaim adták.

Egy olyan felkészült vallás-, művészet- és eszmetörténész számára, mint amilyen Ábel, akár fura is lehetne az én intuitív és spontán életfelfogásom.

Mégsem éreztem ezt rajta, egyáltalán nem.

De mihez képest intuitív és spontán az én életfelfogásom? Rengeteg tervezés és tudatosság van benne, mindig is volt. Csak valaki más itt a rendező, nem én. Vagy nem csupán én. Mert nem én vagyok az origo.

Való igaz, hogy nálam napi szinten keveredik a gondolat és cselekedet, méghozzá sok különböző dimenzióban.

Számomra egy finom, tápláló étel elkészítése a családom számára ugyanazon az intellektuális szinten van, mint egy komolyabb tematikájú könyv értelmező olvasása. Vagy akár maga az írás.

Sőt! Valahogy egyik a másikból következik!

Nem irányítottan, hanem szükségszerűen.

Megtervezni a jövő évi magaságyásokat a helyes vetésforgó mentén, ahol figyelembe veszem az egymást elviselő, szerető, vagy épp nem szerető növények éven belüli és éveken átívelő együttélését, az eddig összegyűlt gyakorlati tapasztalataim beépítésével, pont olyan feladat számomra, mint az unokáimmal együtt rajzolni. Vagy épp kötni -kitartásra és türelemre-, tanítani a hétévest.

Amúgy nem valami ilyesféle életet élhettek akkor, amikor még nem volt ennyire specializált és kiszervezett a világ? Amikor mindenki sokféle dolgot művelt egyszerre?

Mert neki volt dolga mindezt megcsinálni? Mert szükség volt rá, csupáncsak azért?

Mert egyszerre volt háziasszony/gazda, kertész, művész, kézműves, gazdálkodó, gondolkodó, szülő, szomszéd, gyógyító, tanító és tanuló, … és még ki tudja, mi minden más?

Értelmezni a Patikakert bogyós gyümölcseinek sokszínű tápanyagsűrűségét, behúzva a külföldi tudományos cikkeket, azok biológiai hasznosulásáról az emberi mikrobiom által, megsejtve a hasonlóságot az élő talaj biodiverzitásával és működésével, ez számomra mind-mind ugyanaz a feladat.

Nem teszek minőségi különbséget sem az egyes gondolatok, sem az egyes cselekedetek között.

Minden egyes ebbéli igyekezetet igazán emberhez méltónak találok.

Nem tudok szebb életet elképzelni, minthogy semmiben se legyek kiemelkedően jó, de valahogy összeálljon a számomra egy tágasabb, elfogadhatóan konzisztens, kerek kép. Persze tele meg nem válaszolt kérdéssel.

Legalább az életem végére jó lenne, ha ez valamennyire sikerülne.

De ha nem, az sem tragédia.

Mert addig is gyönyörűen színes a világ.

Pont olyan, mint a -még, az iskolarendszer által nem elrontott-, gyermeki világlátás.

Fogadjátok ilyen megközelítéssel a beszélgetésünket, amit köszönök.

És ami itt hallható és nézhető:

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ennek az írásnak nincs semmilyen tudományos alapja, csupán az én intuitív élet-megértésem van benne. Annak is csak egy része, amit szavakkal próbálok kifejezni.

Amikor, hozzávetőlegesen 13 éve úgy döntöttem, hogy teljesen otthagyom a digitális világ építését, úgy fogalmaztam, hogy ezentúl kizárólagosan az Élettel szeretnék foglalkozni. Közben azért a képzőművészetek megmaradtak, tanultam némi rajzot, grafikát, sőt művészi fotózást is. Pár évig tagja voltam egy nemzetközi művésztelepnek (Artcolony Cered) , aminek keretén belül három év alatt (2020, 2021 és 2022), három különböző módon írtuk át az Utolsó vacsora/Agapé/Utolsó zabálás témáit, három, filmre vett, vizuális performance keretében. Azt hiszem, ez a manapság a helyes stílus-meghatározás.

Az első alkotáshoz én legalább kétféleképpen járultam hozzá. Olasz történészek, számomra hozzáférhető anyagaiból beszereztem a feltételezett korabeli ételrecepteket, még pontosabban olyan leírásokat, hogy amennyiben valóban volt utolsó vacsora Jézus életében, akkor nagy valószínűséggel ott és akkor mit ehettek a résztvevők. Most nem írom le a négyfogásos vacsora részletes receptjeit, amit a művészek segítségével egy ipari konyhában főztem meg, de annyit elárulhatok, hogy a menüt főtt babos, kakukkfüves, hagymás, oliva olajos előétel; lassan sült, tűzdelt, rozmaringos báránycomb; erdei-mezei keserűfüvekből készült ecetes zöldsaláta; és édességként mézes-boros aszalványok alkották, utóbbi olajos magvakkal dúsítva. (Sajnálom, hogy az ételeket külön nem fotóztuk le, de akkor valamiért ezt nem tartottuk fontosnak. Kár. Finomak voltak és fotogének.)

A másik inspiráló hozzájárulásom az az ökológiai témájú, szám szerint 55, általam megfogalmazott állítás volt, ami a gyönyörűen megterített asztal terítőjére lett sorban kivetítve, mintegy csipkeszegélyként. Ezek ma is érvényesek, de ma talán még szigorúbban fogalmaznék.

Hozzávetőlegesen 20 perces film készült a közösen, egyetlen szó nélkül elfogyasztott vacsorából, amin a Művésztelep alkotói és véletlenszerűen meghívott vendégek vettek részt. Senkinek nem volt kedve beszélgetni, miután elolvasták a 55 komoly öko-állítást, még az ajtóban. A film később különböző művészeti fesztiválokra is eljutott, Rómába, Prágába és Varsóba.

Megrázó és egyben felemelő élmény volt, ez így együtt.

A rá következő években másik két alkotás is készült: az egyik egy ugyanilyen ételekkel megterített asztal fizikai temetése volt. Nem volt erőm a feladatul kapott, első marék földet rádobni, érthető okokból. Az utolsó a sorban egy szintén abszurd Utolsó Zabálás, amit már a szigligeti alkotótáborban készítettünk elő és vettünk filmre.

Mi a dolga a művészeteknek? Vajon dolga-e reflektálni a világ történéseire, vagy inkább jobb, ha szemérmesen elfordul és bezárkózik az elefántcsonttornyába? Az biztos, hogy az utóbbi esetben könnyebb makulátlannak maradnia, míg az elsőben könnyen válik támadhatóvá, a szigorú esztéták vagy más területek szakemberei által.

Nem az én dolgom ezt a kérdést eldönteni, hiszen a pro-kontra érvek felsorakoztatására tőlem jóval műveltebb eszme-, kultúr- és művészettörténészek állnak rendelkezésre.

Hogyan értelmezem én az Életet?

Az Élet számomra végtelenül játékos és szertelenül változó.

Mégis RENDbe szervezve, ami az ember számára átláthatatlan és megismerhetetlen.

• Semmiképpen sem fejezhető ki absztrakt tudományokkal.

  Egy rendes matematikus nem is próbálkozik ilyesmivel, és ezt a helyzetértékelést önmagával szemben is elnéző mosollyal nyugtázza.

• A kitartó megfigyelés segíthet némileg átlátni az Élet működését, de a végső megértés az Ember számára örökre elérhetetlen cél marad.

• A szó, mint kifejezőeszköz szintén nem elég az Élet meghatározásához, tartozzon az bármilyen nyelvhez, vagy legyen az akármilyen -nagy- nyelvi modell.

• A mesterséges intelligencia biztosan nem segít, hiszen annak nincs saját ablaka a világra, az élőre meg még kevésbé. Az intelligenciáról meg ugye úgysem tudjuk, miféle fán vagy fákon is terem igazából.

Ahol egyszer megjelenik az Élet, azt ott már elpusztítani nem tudja semmi. Sem az élettelen: a nap- vagy vulkáni kitörés, a meteor becsapódás, de még az ember szorgalmasan romboló tevékenysége sem. Bármilyen pusztulás is jöjjön, az Élet valamilyen formában megmarad, legyen az elsőre akármilyen egyszerű és aprócska megnyilvánulás. Az Élet újrakezdi végtelen és megtörhetetlen burjánzását.

Amíg az élettelennek nem okvetlen tulajdonsága az egymásba ágyazódás, a végtelen dimenziókban való kapcsolódás és regeneratív újrahasznosulás, addig az Életnek ezek alapvető jellemzői. Ezek biztosítják az Élet alkalmazkodóképességét és egyben ellenállóképességét is.

Nekem olybá tűnik mostanság, hogy mintha az élettelen felé igyekezne az Ember. Az emberek között is előfordulnak élettelenek. Hiába dobog a szívük, vagy pulzál a vér az ereikben. Hiába van mindenre okos gondolatuk, még okosabb könyvekből idézetük, vagy innovatív probléma-megoldásuk.

Számomra olyan, mintha erre az újfajta embertípusra egyre inkább az élettelen világ jellemzői lennének igazak.

• A játékosság és véletlen helyett inkább adatok és tények. Keménység.

• Ezerféle kapcsolódás helyett elszigeteltség.

• Autonómia helyett a felelősség áthárítása.

• Alkalmazkodóképesség helyett inkább a feltételek kierőszakolása. Rugalmatlanság.

• Az elfogadás helyett rengeteg magyarázat. Új-beszéd. A valóság új-magyarázata.

Mindezek csak megérzések.

Valamiféle érintések.

A két különböző világ érintése.

• Az Élő, ami szigorú. Én mégis elfogadom, mert érzem a jóindulatát.

• A másik: az Élettelen, ami kiszámítható. De valamiért mégis kegyetlen.

Ilyen gondolatok járnak a fejemben Advent idején.

Sok gyertyát gyújtok ilyentájt.

Vágyom és várom a meleget.

Nemsokára eljön. Újra eljön.

Már csak pár hét.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Egyre többet találkozom nem jól működő szoftverekkel a mindennapi életemben.

Feltételezem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hiszen az életünk minden részét automatizálják, akár akarjuk, akár nem. A valóságos embert már lassan mindenütt lecseréli valamilyen algoritmus. Erre a legjobb példa a különböző szolgáltatók digitális ügyfélszolgálati referense, ami ugyan a nevünkön szólít, hiszen “személyre szabott”, de ebben ki is merül kettőnk barátsága, mert az átlagostól akár csak kicsivel is eltérő, -amúgy a való élet kreálta-, ügyeinket az algoritmus már nem tudja megoldani. Hús-vér, komplexen értő ember, vagy legalább egy telefonszám, ami mögött lehetne ilyen, meg sehol. A következő, szoftver által javasolt lépés általában az email, amit szintén a mesterséges intelligencia olvas el, dolgoz fel és válaszol meg, és teszi ezt nagyon hatékonyan és főleg olcsón. Az ügy persze ekkor is megoldatlan marad, mert a maroknyi ember, aki sejthetően, de nem láthatóan ott dolgozik valahol az irodákban, egy egyre vastagodó, áthatolhatatlan digitális fallal védi magát. Az ügyeinktől. Meg tőlünk. Nem is csodálom amúgy, hiszen az esetleges találkozásunkkor ők már nem kapnának semmit se a bennünk lakozó, kedves és jó emberből, csupán az elkeseredett, felháborodott énünkkel szembesülnének, nagy valószínűséggel egy türelmetlen és hangos bemutatkozás és számonkérés keretében. A folyamat nem megfelelő pontján kezdenénk az ismerkedést, és innen már csak rossz irányba vezet az összes lehetséges elágazás. Frusztráció, stressz, düh, tehetetlenség, mindkét félnél. Ez marad az embernek, a mesterségesen intelligens szoftver-referens meg esténként nyugodtan hajthatja álomra az érző fejét, hiszen ő mindent megtett. A nevemen szólított.

Egy nagy telephely automata sorompónyitója ötből kétszer nem működik, pedig van alkalma gyakorolni ezt a rendszám-leolvasós, valóban „nagyon bonyolult” mutatványt. Működik is, persze. Kivéve azokat az eseteket, amikor esik az eső, vagy süt a nap, ha túl gyorsan érkezem a sorompóhoz, vagy ha túl lassan, vagy nem a megfelelő szögben állok, vagy az autónak nem a közepén van a rendszáma, esetleg, ha köd van, vagy épp valamilyen egyéb megmagyarázhatatlan lelki problémája adódik. Ilyenkor ki kell szállnom az autóból, zavartan feltartva az utánam következőket (“biztosan az én hibám”), fel kell hívnom a messzi távolban lévő portást, aki mindig ugyanazt mondja, szegény: „Hát igen, nem jó a program”. A napi háromezer, itt rendszeresen közlekedő, adatbázisban tárolt autó rendszámának az egyharmadát, véletlenszerűen, számunkra és számára is ismeretlen okok miatt, az érzékelő hardver és szoftver nem képes felismerni.

Gombaszámra nőnek az új szoftver platformok. Mindenki “migrál”, vagy azért, mert megszűnik az informatikai támogatása az előző, valaki által már elavulttá nyilvánított alkalmazásnak, ezért egy újba kell átemelni a folyamati logikákat és adatokat, vagy mert éppen 5 különböző cég informatikáját kell egyesíteni a cégfelvásárlásoknak köszönhetően. A migráció a digitális világ egyik legnehezebb, legdrágább és mára leggyakoribb tevékenysége, ami a digitális takarítással kell vagy kellene, hogy együtt járjon. Valami olyasmi ez, mintha vaksötétben, egy-egy gyertyával a kezünkben költöztetnénk át egy óriási családot, mindenestül, az évek alatt összegyűlt összes, sok tonnányi hasznos és haszontalan kacatjával és cókmókjával együtt, az egyik lakásból egy másikba, aminek az alaprajza alapvetően különbözik a régitől. Néha nem is csak egyetlenegy óriási család költözik, hanem egész “néptömegek”, különböző kontinensekről, különböző kultúrát cipelve magukkal az új világba. Ezek a globális cégfelvásárlások. Hát igen: nehéz a stelázsit és a robotok által vezérelt nagyraktár berendezéseit ugyanazon helyiségbe beszuszakolni. Általában a stelázsi bánja a költöztetést, merthogy az elavultat már nem visszük magunkkal az új világba, pedig igencsak melengető érzés nézegetni a belepakolt, nagyi kézírásával jelölt befőtteket.

Fő az állandó változás és innováció, mert jó ideje kizárólag ezek jelentik a fejlődést.

Nagyon sok új “ház”, azaz szoftver vagy alkalmazás pont olyan, mint amikor a tömeg készít el valamit, mégpedig a tömegnek. Szó szerint sokan írják, elosztott és kiszervezett módon. Felületesen és sietve készített, alapos tervezés és koncepció nélküli, és az összefüggések - és így a felelősségek- teljes hiánya jellemzik.

Kívülről egészen jól néz ki, - például a nevemen szólít, mert az valamiért mostanában nagyon fontos-, csillog-villog. De belül, a háttérben recseg-ropog minden része.

Számomra mindezt különösen fájdalmas látni, hiszen ez volt valamikor a szakmám: komplex, megbízhatóan működő informatikai rendszerek tervezése és megvalósítása.

Ma nincs olyan része az életünknek, ahol ne kapna egyre fontosabb szerepet valamilyen szoftver. Terjed a használatuk, mint valami vírus. Észre sem vesszük a lopakodását, hiszen kényelmet nyújt, feltéve, ha éppen működik, mert egyébként nagyon idegesítő tud lenni.

Jövedelmező üzlet az informatikai fejlesztés és automatizálás, és a szoftverek, robotok használata jóval olcsóbb, mint az ember-portás.

Olcsóság és kényelem. Ó, igen, jelen világunk két vezérelve.

A ma tömegszerűen használt szoftverekre, programokra mi sem jellemzőbb, mint a „plugin” kifejezés, ami magyarul bővítményt jelent, mármint az informatikában. Keresve sem találhattak volna jobb kifejezést arra, hogy a gyakran mindennemű informatikusi képzés és átlátás nélküli emberek tömkelege hogyan ragasztgatja, „dugdossa össze”, a mindenféle egymással nem kommunikáló, semmilyen komoly logikai kapcsolatban nem lévő kódhalmazokat. Nincs architektúra, nincs tervrajz, mert az drága és felesleges, „majd lesz valahogy” alapon építünk ezer felépítményt a biztos alapot nélkülöző házakra.

Nincs alapos szoftver tesztelés, mert az túl munkás és drága lenne.

A 80% az új 100%. Ez azt jelenti, hogy ha egy-egy alkalmazás 80%-osra le van jelentve, akkor már mehet is éles működésbe: „majd a felhasználó úgyis leteszteli”. Nincsenek szerteágazó hibaág-kezelések, gyakran csak az alapműködést fejlesztik le. (A köd vagy az eső olyan hibaágak, amik a virtuális világban nincsenek, hiszen ott minden ideális. Azaz ezekre az esetekre nem szükséges megoldást fejleszteni. Egyszer csak kisüt a nap, és pont jó szögben.)

Harminc éve, pontosabban a személyi számítógépek és okos eszközök megjelenése óta digitális szemetet gyártunk.
Nagyon nagy mennyiségben és sokkal gyorsabban, mint a fizikai szemetet.
Láthatatlanul. De egyre érezhetőbben.

És ezt a szemetet használjuk, nap mint nap, egyre fontosabb és egyre kritikusabb élethelyzetekben.

Az online térben, a közösségi médiában is csak gyűlik és gyűlik a digitális szemét, mára egész komoly szemétdombokat alkotva. „Felhőnek” hívjuk: micsoda romantikus elnevezés egy széteső, rohadó valaminek, amit igazából már senki sem lát át, még az sem, aki pénzért adja mindezt nekünk.

És ez alól nem kivételek ma már a nagyvállalati informatikai rendszerek sem, nehogy azt gondoljuk, hogy ott mindig minden tökéletesen és alaposan átgondolt és letesztelt. A nagyok is egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb digitális szemétkupacokon ülnek, mert nincs idő az átfogó tervezésre, sem a rendrakásra, az adatok tisztítására, mert rohanni kell, mert új funkciókat kell dobni a piacra, teszteletlenül, hibásan, a lehetségesen előforduló esetek megfelelő kezelése nélkül. Mert ha nincs új funkciód, terméked vagy szolgáltatásod minden héten, akkor nem vagy piacképes, lemaradsz. Mi, végfelhasználók ugyan jobb szeretnénk stabilan és megbízhatóan működő szoftvereket, de minket nem kérdez senki. Mert a piac nem mi vagyunk, bár ránk és az igényeinkre szoktak hivatkozni ebben - is-, a már-már vesszőfutáshoz hasonlító rohanásban.

Olyan ez, mintha egy alap és tartószerkezet nélküli háznak kinéző tákolmányra színes, tetszetős mázolmányokat aggatnánk, hogy az gyönyörű kastélynak tűnjön. De az első komolyabb szél szerteszét rombolja az egészet.

És

erre fog ráülni a mesterséges intelligencia. Erre a digitális szemétdombra. Ebből fog dolgozni az MI, mert ugye tudod, hogy neki nincs valósága, amihez esetleg mérhetne, hasonlíthatna és visszacsatolhatna?

Már ráült.

Persze, a szemétdombon lesznek értékes digitális tartalmak is. Shakespeare és Beethoven összes, digitalizálva. Viszont gyakran jogtalanul eltulajdonítva, mint ahogy most erre hirtelen rájöttek a brit írók. (Ezt a kérdést én már régen feltettem magamnak, hogy vajon fizetnek-e jogdíjakat az MI-t betanító cégek az alkotóknak. Jól sejtettem, hogy nem. Kell a pénz a chipek millióira, az óriási adatközpontokra.)

Ezekből a digitalizált és ellopott művekből lehet aztán szép giccseket készíteni, „olyan, mintha” utánzatokat. Észrevettétek, hogy mennyire rondák az MI által készített és a netet most már elárasztó „képzőművészeti alkotások”? Túlzóak, „tökéletesek”. Semmi közük a való világhoz, de a művészetekhez sem. A permakultúrát, a biodiverzitást tanítani kívánó, de nem valóságos mintakerteket úgy mutatják be, mintha minden növény gyártósoron készült volna.

A valódi már unalmas és szegényes lesz annak, aki majd már ezen a csillogó szemétdombon nő fel.

“Nehéz elmagyarázni egy vakon született embernek, hogy miről szól a piros szín”.

De ezt is mondtam már, sokszor.

A digitális gyártósor is egy gyártósor. Csak gyorsabb. Így aztán több szemetet tud gyártani.

Ennek a valótlan világnak az egyedüli visszacsatolása a valósághoz mi vagyunk, emberek. Mi teszteljük a szoftvereket, lassan a saját életünkkel. Mert már egyre kritikusabb helyzetekben is átadtuk a vezérlést a szuper-intelligensnek hazudott, de valójában recsegő-ropogó szoftvereknek.

A döntés náluk van. Még mindig. De a józan észt lassan teljesen betemeti a haladással járó rengeteg mikro-csillám-por, ha ezt nem vesszük észre és nem szólunk időben. Nem kiabálunk, hogy nekünk nincs szükségünk összerogyni készülő ál-palotákra. Pont megfelel és pont elég a jelenlegi, ismerős, kipróbált, stabilan működő kéglink. Nyugalmat szeretnénk, stabilitást.

Annyi minden miatt pusztulhat ki a mai modern civilizáció. Az éltető víz- és élelemhiány, az energiahiány, a gazdaság szétesése, a legyengült emberi monokultúrán végigsöprő tömegbetegségek, vagy a kiprovokált háborúk. Sok oka lehet az összeomlásnak.

De az is megeshet, hogy sokkal hamarabb elpusztít minket a saját magunk által legyártott időzített bomba: az exponenciálisan növekvő, láthatatlan digitális szemét, amin már most is üldögélünk.

Egy kritikus élethelyzetben, - mondjuk egy kijáratnál, tűz esetén-, majd nem nyílik ki az a sorompó. És nem lesz egyetlen ember sem arrafelé, aki meghallaná a segélykérő kiáltásunkat.

A tűz, a tűzvész pedig egyre gyakoribb lesz, mert kezdünk magunk alatt jócskán és sokféleképpen befűteni, itt a Földön.

Bár a decemberi ködben ez most épp nem látszik.

Félreértés ne essék: nem vagyok teljességgel innováció ellenes, igenis el tudok képzelni egy olyan világot, ahol egyensúlyban van a technológia, az ember és a természet. De a technológiák átgondolatlan és mértéktelen használatát életellenesnek tartom, mégpedig többféle síkon.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Az ősz a sűrűsödés ideje, nem az elmúlásé. Hogy ezt elhiggyük, elég eltölteni a kertben pár órát. Vagy a pincében, kamrában, ha van. Ha az nincs, akkor a konyhában, az ősz terményeivel dolgozgatva.

A fák levele ilyenkorra már nagyrészt lehullott. Megdöbbentően gyors a változás, a levelek színeváltozása alig pár nap alatt történik meg. Az avar ilyenkor hirtelen összeesik, az egykor dús lombozatnak tűnő térfogat elképesztően lecsökken. Az avar azonnal korhadásnak indul, nem csoda, hiszen már ott várják a feldolgozó munkások. Nem rothadás ez, mert az más. Olyan is van, de a kettő között óriási a különbség!

Ez a komposztálás lényege is. Aerob, anaerob. Érdemes tudni.

Az avar tápanyaggá válik. Mások által és a legtöbbször mások számára. Bár az avar a fa tulajdona, mint ahogy azt Gyulai Iván mondja. Hozzáteszem, hogy egyedül a fa sem menne vele semmire, tulajdon ide vagy oda.

Szinte szemmel látható a folyamat. Majdnem ugyanolyan gyors, mint tavasszal az élet zöld berobbanása. De azt valahogy jobban észrevesszük. Az őszi átalakulást nem annyira. Azt valamiért nem szeretjük, talán mert az elmúlásra emlékeztet minket, de csakis azért, mert már nem értjük az elmúlás fogalmát. Nem tudjuk megélni, hiszen régóta kerüljük a vele való szembesülést. Könnyebb lenne a lét, ha ezt nem tennénk.

A betakarított gyümölcsökben a cukortartalom olyan magas, hogy - természetesen nem csak úgy magától, hanem a már lesben álló milliárdnyi aprócska élőlénytársaink segítségével- a betakarított puha héjú, vegyszeres védelem nélküli gyümölcs azonnal erjedni kezd. Pár óra alatt beindul az alkoholos és/vagy ecetes erjedés, de ha nem figyelünk eléggé, akkor épphogy a penészgombák jutnak élelemhez. Nekik is joguk van az élethez. Bármi is történik, minden elképzelhetetlen intenzitással megy végbe. Igyekezniük kell az apróságoknak, hiszen nemsokára beüt a hideg.

A hibernáló hideget a paránylények sem kedvelik, ezért még gyorsan meg kell tölteniük az aprócska pocakokat. Szaporodni kell, túlélni, túlélni, átadni a géneket.

Megmaradni kötelesség.

Ez alapvető törvény. Érdemes nekünk is tanulni belőle.

Az anyagsűrűség ilyenkor exponenciálisan nő. Szinte láthatóan.

Csak szagolj bele ilyenkor a levegőbe. Hajolj le a talajhoz.

A konyhapulton, a nyári zöldségek habkönnyű, gyors erjesztését felváltja a nehéz, rostos káposztafélék és gyökérzöldségek, esetleg száraz hüvelyesek hosszas fermentálási folyamata.

Ebben az időszakban minden valahogy töménnyé válik.

Az érzések is.

És persze a gondolatok.

Ilyenkor jön el a kinyilatkoztatások időszaka.

Amikor elemi erővel törnek elő az emberből, vagy ember lányából ;-) az esszenciális kijelentések és felismerések. Amiket nem kell magyarázni, vagy hosszú bizonyítási eljárásoknak alávetni. Nem szükséges felesleges adatokkal vagy statisztikákkal, elemzésekkel alátámasztani.

Az állítások egyszerűen úgy igazak, ahogy vannak.

Intuitívek: mélyről jönnek és ezért mélyre mennek.

Önmagukban, egyszerűen, pőrén.

Már mondtam, és valószínűleg még sokszor előhozom, hogy az Élet egyáltalán nem olyan bonyolult, mint amilyenné mi alakítjuk.

…egy ember mindig történetek elbeszélője, tulajdon történeteitől és mások történetein keresztül lát mindent, ami megesik vele, és úgy próbálja élni az életét, mintha elmondaná. A modernitás egzisztenciális válsága, mint a narráció válsága, azon alapul, hogy az élet és az elbeszélés elszakadnak egymástól.

…A bármi áron “egészségesnek” megőrzendő vagy “optimalizálandó” élet nem más, mint túlélés.

Elbeszélés formájában észlelni boldogító. Minden egy jól formált rendbe illeszkedik.

(Byung-Chul Han: A narráció válsága)

A minap nem volt nálunk áram, egy hosszabb karbantartás miatt.

Izgulás helyett -a 15 darab, 500 literes fagyasztó tartalmáért, amiben a Patikakert következő egy évi jövője van, fekete bogyós gyöngyök formájában-, inkább rendezkedtem a kertben.

Nem csak én, de a hajnali mínusz négy fok is döntéseket hozott aznap. A paradicsomoknak a fagy adta meg a kegyelemdöfést, és én épp erre vártam. Így már nem volt lelkileg nehéz begyűjteni az utánfutóba. A tyúkok több napig boldogan kapirgálnak rajtuk.

Ez az én pasztinák-terítékem olyasmi, mint amit a vadászok csinálnak az apróvad vadászat után. Tisztelettel adóznak az elejtett állatokért, szép rendre, kötött szabályok szerint kirakják őket, és évtizedes, évszázados hagyományokat betartva hálát adnak az életükért.

Az életben fontosak a szertartások, mert keretet adnak a élet történéseinek. Nem adatsorokra és idősorokra bontják az életet, hanem elbeszéléssé dicsőítik. Minden lehet szertartás.

Az én pasztinákom nem szabályos, és van benne hízott kukac is rendesen. Tudom, mert ami már nem fért be a homokágyba, és amúgy is kukac-gyanús volt, lila káposztával keverve, köménymaggal fűszerezve már erjed az üvegekben.

Mindig egyfajta életerőt ad nekem a tapasztalás, hogy alig pár órával az üvegekbe zárás után elindul egy zajos folyamat, ami nem más, mint a kezemről, a zöldségekről és a konyha levegőjéből bekerülő százmilliónyi paránylény lakmározása az eltett zöldségekből. “Semmi más” nincs odabent, csak zöldség, só és víz, no meg a láthatatlanok. Forrong az élet odabent, és nekünk nincs eléggé élénk fantáziánk ahhoz, hogy elképzeljük, milyen buli is folyhat az oxigénmentes, zárt világban. Pedig bennünk is ugyanez történik, végig, amíg élünk. A bennünk és rajtunk élő mikrobák számossága 3-10 szerese a mi sejtjeink számának, a genetikai állományuk pedig a 100-szorosa a miénknek. Jó esetben.

Fel is teszem mindig a kérdést az előadásaimon, többször is megismételve: “Ki is vagyok akkor én tulajdonképpen? Mi végre is van az ember végtelen elbizakodottsága?”

A kövér kukacok fehérjéi jót tesznek majd a tojás beltartalmának, de nem csupán a tudományos magyarázat miatt, hanem csak úgy, egyszerű baromfi-nyalánkságként.

Ez a regeneratív gazdálkodás kvintesszenciája. Az egyszerűség és a rend gyönyörűsége.

A pasztinákom alakja egyértelműen mutatja, hogy hol ért véget az almos trágya, és hol kezdődött az agyagos, sűrű, kötött talaj. De az biztos, hogy nem híg, vegyszeres, tudományosan megalapozott, rendre díjakkal jutalmazott hidropóniában nevelkedett, hanem az élő talajon osztozott milliárdnyi élőlénytársával.

Bátran kijelenthetem, hogy több volt a pasztinák életében az együttműködés, mint a versengés.

Persze, néha együtt, egymással, máskor egymás ellen megküzdöttek a végül minket -is- tápláló beltartalomért.

Mindenkinek meg kell küzdenie az értékekért, hiszen még a pasztinák is ezt teszi.

Hogy olyan megéléseim legyenek, mint most a pasztinákkal, még a tavasz elején felelősséget vállaltam. Elvetettem a magot, és egész nyáron igyekeztem jó gazdája lenni az először aprócska csírázó, később már hatalmasra nőtt növényeknek. Pont ugyanaz történik a kertben is, mint amit a szülő tesz a gyermekével: először szinte minden lépését támogatóan figyelnie kell, de később nyugodtan útjára engedheti, néha-néha odapillantva azért, hogy minden rendben van-e.

Felelősségvállalás nélkül nincs szabadság.

Felelősségvállalás nélkül csak kiszolgáltatottság van.

A kert elköteleződés. Minden előadásomban elmondom. A héten kétszer is sikerült.

De mivel az elköteleződés hiánycikk, ezért igazán értékes.

Gyakorolni, tanulni kell. Ezt is.

“Az elkötelezettség azért nehéz, mert az élet valós lesz tőle és nem csupán terv.”

(Bányász József)

Tele van a világ nagy tervekkel. A mérnöki asztalokon ugyanúgy, mint az egyéni életekben.

A mérnöki tervek gyakran megvalósulnak, mert ott az elköteleződés csupán pénz kérdése. És pénzt hoz. A pénz sosem hiánycikk, mert ha esetleg nem lenne, lehet nyomtatni tonnaszámra. Nem létező valami.

Az egyéni életben az elköteleződés nem kerül semmilyen pénzbe. Csupán döntés kérdése. Persze komolyan vett, felelős döntésé.

“Az ember csak egészen kicsiny feladatot kap, és bajunk az, hogy túl sokat akarunk megoldani, ahelyett, hogy a kicsinyt észrevennénk.” (Hamvas Béla)

Ahhoz, hogy az élet egy elbeszélés legyen, és nem darabokra szétesett adat- vagy idősor, nincs is olyan sok mindenre szükség. Mondom én, most, a besűrűsödött ősz idején.

Nincs sok idő mélázni, mert gyorsan jöhet a tél.

Már mutogatja is magát.

És ez az élet körforgásának kárpát-medencei rendje. Maradjon is így.

“A nagy útban nincsen semmi rejtély. Az ég hatása: jónak lenni, a föld hatása a bőség, az ember hatása a rend. Mindenkinek csak egyetlen dologra van szüksége, igazán élni.” (Hamvas Béla)

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ma egész nap a kertben dolgoztam.

Sűrű illatokkal teli, nedves volt a levegő, már reggel. Olyan, mint egy igazi novemberi napon lennie kell.

Csend volt. Egész nap. A szarkák és a mátyásmadarak is elhallgattak már, pedig egész nyáron randalíroztak a veteményesben.

Az árkon túl épülő lakóparkban sem ordított ma a láncfűrész. Nekem fizikai fájdalmat okoz a hetek óta tartó pusztítás. Egyszerűen ép ésszel nem tudom felfogni, hogy az ide majdan kiköltöző építtetők milyen megfontolásból vágatják ki a 20-40 cm törzsátmérőjű, árnyékot adó fákat a kertjeik sarkából. Óriási kupacok gyűltek már össze a túloldalon. Ugyanolyan borzalmas látvány, mint a környékünkön szélesítés alatt álló utak mentén kivágott rengeteg fa. Mi százával ültetjük és dédelgetjük a magról kelt picinyke fákat, reménykedve, hogy egyszer majd árnyékolnak és megtartják a vizet a tájban.

Nem siettem. Tudtam, hogy úgysem fogok végezni a 3 kg, 10-14 milliméteres picike dughagymák “tél alá vetésével”, különösen, hogy az ágyásokat is el kellett készítenem hozzá. Aki dolgozott már dughagymával, tudja, hogy mit jelent a három kiló.

Ma még nem szóltam egy szót sem.

Csak az érzi magát egyedül, aki nem veszi észre az élőlénytársait maga körül. A láthatóakat sem látja, és nem érzi a milliárdnyi láthatatlant. A földdel dolgozni kell, mégpedig együttműködve. Ma nagyon finom, porhanyós volt a talaj. A mulcsot csak félrehúztam, ültetés után meg vissza. Védjen minden élőt.

Ebédelni sem jöttem be. Azt ettem, amit még mindig ad a kert: sóska-, sarkantyúka- és rukkolalevél, paradicsom, bennfelejtett sárgarépa, amit csak a csobogóba mártva “mostam meg”. Tudom, zoonózis. Hiszen ugyanebből a csobogóból isznak a madarak és a kutyáim. Nem baj, nem félek.

A földi bolhákkal egész nyáron komoly harcot vívó tarlórépa belül vajpuha. Mindenkinek jutott belőle, a bolháknak is, nekem is.

Ülni is csak akkor ültem le pár percre, amikor a fokhagymát szedtem gerezdjeire.

Délben beszaladtam a már elpakolt fürdőruhámért és kétszer is úsztam a tóban.

6 fokos volt a teteje, lejjebb nincs hőmérő. Kint 13 fok volt, de sütött a nap, így az úszás után nem öltöztem át azonnal.

Egyre jobb viszonyban vagyunk mi ketten, a tó meg én.

A tavaly őszi utolsó úszás október 30-ára esett, akkor 11 fokos volt a vize.

Még nem teszem el a fürdőruhát, úgyis kell még legalább egy fél nap, hogy befejezzem a hagymaduggatást, meg végre elszánjam magam a paradicsomok letakarítására, és hogy a bazsalikom-erdőmtől is elbúcsúzzak ez évre. A paszternák és zeller még a földben, előbbit biztosan ki kell szedni a fagyok előtt. A zeller kicsit tovább bírja.

Ettem a tegnap este sütött birsalmából is. Kevesebb ez éven a termés, az egyik fa, pont a legjobb gyümölcsű birskörte egyáltalán nem hozott semmit. Valószínűleg a fagyok alatt virágzott. De ami termés van, az nagyon finom és még egészségesebb is, mint általában. A birs érzékeny a gombásodásra, de mi nem szórunk semmilyen vegyszert. Sehová sem.

A kivi még a fákon. A héten ez is feladat, de ebben már lesz segítségem.

Egész ősszel érik a földi eper. Hetek óta eszegetem, ma megint jutott “ebéd” utáni desszertnek. Nem olyan sötétpiros, mint a forró időszakok alatt, de sokkal aromásabb. A földi epernek szüksége van a hideg éjjelekre, nyáron is hiányzik neki a 20 fok alatti hűvös éjszaka.

A paradicsomot azért nem volt szívem kivágni, mert még mindig érik. Kint. Virágot is hoz. Élete utolsó pillanatáig aktív. Hogy vehetném el tőle az életet éppen én?! Kizárt. Megvárom, míg a nagyobb hatalmak úgy döntenek, hogy egyelőre nincs tovább.

Tegnap ebédre a zöldekből - volt benne vagy 6-7-féle frissen szedett, a kertemből-, és az ajándékba kapott Kukutyin Műhely tésztából rakott tésztát készítettem. A lisztet hagyományosan, kövön őrölik hozzá, ízletes cirokból és bánkúti búzából, regeneratív gazdálkodásban. Fotó nem készült a kész ételről :-). Még van belőle, talán holnap :-).

A nap már lemenőben volt, mire bejöttem.

De még készítettem magamnak egy gyors estebédet. A sajton kívül minden a kertből van. A fotózás több időt vett igénybe, mint az elkészítés, a leszedéssel együtt. Pedig a karácsonyi termék- és recept fotózás miatt van egy rögtönzött stúdióm: egy szék, rajta egy tábla, amin egy fekete A1-es rajzpapír. Elég. Régebben rengeteg időt töltöttem a DSLR gépemmel, de most elég így. (A Substack amúgy is katasztrofálisra butítja a fotókat, látom.)

Fizikailag ma elfáradtam, de a lelkem feltöltődött.

El kell fáradni testileg, hogy a szellem és a lélek felszabadulhasson. Hogy azok is teret nyerjenek a hármas egységben.

A mai nappal véget ért egy időszak az életemben. Már egy ideje érlelődött bennem a döntés. Biztosan írok majd még az általam látott világról, hiszen “vétkesek közt cinkos, aki néma”, de a -számomra is nehezen viselt- diagnosztikai elemzéseket most egy időre abbahagyom.

Hamvas Béla írja a Mágia Szutrában:

“A fontos nem a tanítás hirdetése, hanem a sors átalakítása. A sorrendet ezúttal tehát a következőképpen kell felállítani: az első a szó, a második a gondolat, a harmadik tett. A szót azért is az első helyre kell venni, mert tudvalevően gondolat szó nélkül nincs. De főként azért, mert a szó (kinyilatkoztatás) van, még mielőtt én vagyok. A szót minden esetben a kinyilatkoztatás adja meg. Afelől, hogy mi az, amit megad, nem lehet kétség. De ha a gondolat a szót csupán befogadja és megtartja, csak gond és gondolkozás. A szót, hogy tett legyen, be kell váltani (válság, átváltás). Itt van a nehézség. Azt, hogy mit kell tenni, tudjuk, de a beváltás ereje fölött nem rendelkezünk.”

Én mindig is az építők közé tartoztam, akármit is csináltam.

Az megy nekem aránylag jól, és én amúgy sem bírom túl sokáig “csupán” a szót. Még a sajátomat sem, pedig amúgy szeretek beszélni. De sokkal inkább beszélgetni.

Új feladat vár rám. Persze csak a kertészkedés mellett, mert az marad. Az tart életben, energiában.

Tíz éve érlelődik a gondolat, és most majd igyekszem tetté át- és beváltani. Kiderül, mire jutok.

“A beváltás ereje fölött nem rendelkezünk.”

Nem mi rendelkezünk.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Hazánk aszályosodása, sivatagosodása nem 2022-ben kezdődött, mert mi már hamarabb éreztük az akkor még csak átmenetinek tűnő vízproblémákat. 2022 tavaszán, még “az évszázad aszálya” előtt kezdtük el az erdőkertek telepítését a Patikakertben, és azóta ezernyi védő, “haszon nélküli” fácskát ültettünk ki. A napokban éppen 900 apró gyümölcstermő cserjét ültet a kis csapatunk, a mára már neve is van: agrárerdészeti módszerekkel. A jövő évre is vannak terveink, kísérletezünk, ezen a kicsiny földdarabkán próbálunk együtt változni a klímával.

A legtöbb ezekből az ültetésekből csak jó pár év után fog teremni, már ha a Természet és a Jóisten is úgy akarja. Sok száz pedig csak 10 vagy akár 20 év múlva fog árnyékot adni, vagy az erősödő szelektől védeni az élőlénytársaikat.

Feltették már nekem a kérdést, hogy “A te korodban ezt miért csinálod? Miért nem inkább élsz végre? Hiszen úgysem fogod megélni ezeknek az ültetéseknek a hasznát!”

Én nem igazán foglalkozom a korommal, azon kívül, hogy még legalább ugyanennyi évre tudnék feladatot találni magamnak. Azzal sem töltöm az időt, hogy azon töprengjek, vajon hány óra/nap/hónap/év fog még ténylegesen jutni nekem.

De úgy tűnik, hogy mostanság az élethossz kérdése nagyon is forró téma lett. (A témához lazán kapcsolódó könyvajánlóm: Simone de Beauvoir fantasztikus-filozófikus kalandregénye, a “Minden ember halandó”).

Világszerte egyre több konferenciát szerveznek az ún. kék zónákról, amiken a szép számmal összegyűlt különböző szakértő és a közönségük együtt keresik a hosszú, egészséges élet titkát. Filmsorozatok készülnek, cikkeket, könyveket írnak a “titokról”.

Mindezt úgy, hogy egyébként tudományosan erősen megkérdőjelezhető a valóságtartalma ezeknek a kék zónáknak.

A világ öt kék zónája: Okinawa (Japán), Szardínia (Olaszország), Nicoya (Costa Rica), Ikaria (Görögország) és Loma Linda (Kalifornia, USA). Az az állítás, hogy ezen területeken az átlagnál jóval több százéves ember él, akik ráadásul krónikus betegségek nélkül, aktívan élik le életüket.

De tegyük fel, hogy a hiányos és téves születési és egyéb adatok ellenére mégiscsak létezik ilyen jelenség. (Szerintem amúgy létezik.)

De biztos, hogy tényleg úgy szeretne élni a modern ember, mint ahogyan a kék zónákban élők élnek?

Én erre nem vennék mérget. Én inkább azt látom, hogy a modern ember a “titkokból” csupán egy kis részt importálna a saját életébe. Mégpedig azt, amit termékesíteni lehet. Legyen az étel vagy szolgáltatás. És kizárólag azt, ami nem írja át alapjaiban a jelenlegi életét.

Merthogy egyik kék zóna sem tartozik a fejlett világ gazdag részéhez. Sőt, mindegyik kimondottan perifériás.

Egyik sincs nagyvárosban, sőt városban is alig. (Szingapúrt nemrégiben a világ hatodik kék zónájává nyilvánították. Ám, míg a szingapúriak átlagosan 83 évig élnek, addig számos más ország lakói átlagosan tovább élnek, köztük Monaco (87 év), Hongkong (85), Makaó (85), Liechtenstein (84) és Svájc (84). Szóval ez tényleg kicsit sántít. “ Szingapúr egészen olyan, mint Disneyland, csak itt van halálbüntetés” - írta W.Gibson 1993-ban a Wired-ben. De itt egy frissebb és talán kiegyensúlyozottabb cikk, amit 2023-ban, azaz 30 évvel később írtak Szingapúrról. Ezt a cikket akkor is ajánlom elolvasni, ha amúgy egyáltalán nem érdekel Téged a kék zóna jelenség. Izgalmas kérdéseket feszeget ugyanis.)

Vajon mit mondana el a hosszú élet titkáról egy száz éven felüli, “kék zónából” érkezett előadó, egy ilyen konferencián? Vélhetően elnézően mosolyogna, és alig tudna válaszokkal szolgálni. Nem azért, mert százévesen már demens, hanem mert értelmetlennek, sőt igazából gyerekesnek tartaná magát a kérdést.

Először is, szerintem egyikük sem tűzte ki életcélul, hogy száz éven felül fog élni. Elfogadta azt, amit adott neki az élet.

Csinálta végig, amit kellett. Mindig volt feladata, nem kutatta, kereste, nem igyekezett nagy erőkkel azt megfejteni, átírni, esetleg mindehhez életrendeltetési tanácsadót hívni segítségül.

Egyszerű, dolgos életet élt. Használta a saját testét. Minden munkát elvégzett maga körül, amit kellett. Ezekből volt mindig szép számmal, hiszen nem kényeztette el őt egy jól kiszervezett, kényelmes világ.

Azt ette, amit a lakóhelye adott. Egyszer ezt, másszor azt. Nem azért volt vegán, mert az orvosai azt tanácsolták neki. De amit evett, az valódi volt.

Azokkal tartotta a kapcsolatot, akikkel egy helyen lakott. Nem vizsgálgatta a mobilitási kérdést, ki kellett egyeznie a családjával, a szomszédokkal, a falu lakosaival. Nem biztos, hogy mindenkivel egyetértett vagy mindenkit szeretett, de ez nem is volt kötelező. Azért volt elfogadó, mert ezt látta a többiektől, és mert egyébként nem sokáig maradt volna életben. Nem holmi ideológiák vezérelték, és az érzékenyítésről sem hallott. Az érzékenység benne volt a szívében, de az érzékenyítés kifejezés biztosan hiányzott a szótárából, akármilyen nyelven is beszélt.

Kiegyensúlyozottan használta minden testrészét. A fejét, a két kezét és a szívét is. Lehet, hogy használat közben mindegyik megkérgesedett, de ez már csak ilyen. A szerves immunitás része. A kéreg alatt ott maradt a puhaság. De biztosan nem a felelőtlen infantilizmus.

Nem törekedett sikerre, viszont a stabilitás fontos része volt a túlélő csomagjának.

A kettő nem ugyanaz.

Előbbi egyetlenegy vagy kevés “nagy” dolog vég nélküli hajhászása, utóbbi pedig rengeteg, ismétlődő “apróság” rendszeres elvégzése. Persze utóbbi nagyon is változatos, hiszen az élet hozza magával a feladatokat, nem kell azokat keresgetni.

Magára vessen az, aki mindig valami mást szeretne csinálni, mint amit a sorsa rászabott.

Nem okos gondolat ellenállni az életnek, ha életben akarunk maradni.

Azt képzelem, hogy talán ilyesmiket mondhatna egy százéves, ha meghívnák egy kék zóna konferenciára. Esetleg.

De nem hívják, mert egy valódi kék zónás lény egyáltalán nem illik bele egy ilyen konferencia hangulatába. Túl egyszerű, már-már snassz.

Meg a modern ember amúgy sem hinne abban, amit egy százéves mondana, hiszen egyáltalán nem hisz szinte semmiben, ami száz vagy ötven éve működött, vagy esetleg működik ma is. Még abban sem mindig hisz, amit öt éve saját maga mondott.

Ezt hívja a modern ember fejlődésnek.

• A modern ember nem hisz a hagyományban, ő egy “korszerű” kék-zónát szeretne kiépíteni, kimazsolázva pár dolgot, amit még bele tud szuszakolni a mostani életébe. (Bocsánat, de nem tudok szó nélkül elmenni a “kor-szerű” kifejezés szarkasztikus szépségénél ;-) )

• A modern ember biztos abban, hogy ő nem szeretne kétkezi munkát végezni. Nem csupán a fizetett kétkezi munkát zárja ki, hanem elutasítja a mindennemű rendszeres kétkezi (akárcsak az otthoni) munkákat is. Itt szeretném kihangsúlyozni a rendszeres kétkezi munka fogalmát. Ez egyáltalán nem illik bele a modern ember életébe, kék zóna ide vagy oda.

• Nem hisz az egyszerű, alázatos élet szentségében, mert ő nagy elismeréssel járó eredményekre vágyik, és mondjuk azt tűzi ki élet-rendeltetéseként, hogy megteremtse az Új-Kék-Zónát. Ha esetleg a kék nem jönne be, akkor holnapután vált majd egy pirosra. A lényeg, hogy mások számára is szabad szemmel látható és értékelt nagyságú feladat legyen az övé.

• A szerény étrendben úgy hisz, hogy 10000 kilométerekről rendeli hozzá az avokádót. Kényelmesebb, mint a helyi gazdát megkeresni. Az élelem megtermelése pedig szóba sem jöhet.

• A valahová tartozást a gondosan kiválasztott buborékban éli meg. A család vagy a barát sokszor csak teher, és elveszi az időt az Új-Kék-Zónája adta előnyök elől. Így aztán ezeket csak részben alkalmazza, mintegy szolgáltatásként veszi igénybe. Amibe nem fér bele, -sőt, még a meghosszabbított életbe sem- a rendszeres és állandó figyelem és törődés a másik iránt. Az ezzel járó nyűgök megrövidítik az életet. Egyébként is, a régi barát éppen egy másik buborék tagja lett, már úgysem lehet rá számítani. A cél: a valahová tartozás központjában kell maradni.

• Az alkalmazkodást úgy értelmezi, hogy megteremti azokat a feltételeket és körülményeket, amelyek majd őhozzá alkalmazkodnak. Van erőforrása, meg tudja csinálni. Gyorsabb és jóval egyszerűbb, mintha fordítva történne.

• Ő a Fej-Kéz-Szív hármas egységből tehát biztosan kihagyja a kezeit és aztán csodálkozik, ha nem találja a szívét. Nem baj, hív hozzá szakértőt, hogy közösen dolgozva megtalálják. A nyomát.

Az élet nem olyan bonyolult, mint amivé tesszük.

A modern ember kitalálni akarja a világot, pedig az egy ideje már létezik, a modern ember nélkül is.

Nem feltalálni kellene a világot, hanem érdemes lenne elfogadni pár alapvetést, és megtartani, ami régóta működik. A tartalmas, egészséges élet érdekében. Ajándék, ha még elég hosszú is.

Felelősségkorlátozó nyilatkozat:

Akinek nem inge, ne vegye magára.

A véleményem általános, mindennemű egyezés bármilyen létezővel csupán a véletlen műve.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Ebben az írásban folytatom az előző gondolatmenetet az emberi csoportosulásokról, a köztük lévő kapcsolatokról, vagy épp azok hiányáról.

Az ábra nem teljesen ugyanaz, mint a múltkori. Annyit csináltam csupán, hogy átneveztem a buborékokat. Csak úgy találomra, olyan élőlénytársaimra, akik épp eszembe jutottak, hiszen gyakran találkozom velük, a legtöbbje itt van körülöttem.

Az ábrára tekintve azonnal látszik, hogy itt valami nem stimmel. Látjuk, érezzük, sőt tudjuk, hogy a természetben ez biztosan nincs így.

A katicabogarak nem alkotnak semmilyen külön buborékot. Nem csoportosulnak egy helyre, és nincsen közöttük szociális, politikai, szakmai vagy kulturális kötődés. (A hangyák és háziméhek kivételnek tűnhetnek, hiszen kolóniákban élnek, de ezen szerveződéseken belül az interakciók helyiek és nem globálisak. Minden emberi elképzelés ellenére ezekben a kolóniákban sincs hierarchikus tervezés, sem kontroll, a méhkirálynőnek vagy hangyakirálynőnek csupán az ember adott ilyen nemes elnevezést, hiszen ők nem irányítanak semmit sem a kolóniában. Egyszerűen az ő feladatuk más, mint a többieké. A természetben minden interakció helyi és nem globális. Az agyunk valójában nem felügyel mindent, de kommunikál a testtel, és cserébe információkat kap, és tudjuk, hogy a test bizonyos részei is módosíthatják az agy működését. Ilyen például a mikrobiom vagy a mellékvesék. Az agy a hálózat része, ami még akkor is hatással van rá, ha ő fejti ki a hatását. Nem egyszerűen a koponyában lévő trónjáról tekint le a test többi részére. (Forrás: Neil Thiese: Gondolatok a komplexitásról.))

Lehet erre az átírt ábrára mondani, hogy erőltetett. Az előző, “emberi” verziója is az, hiszen a különböző buborékok lakói helyileg biztosan nem élnek együtt, csupán csak szeretnek egymás közt kapcsolódni, és ha lehet, kizárni/nem kapcsolódni az övéktől eltérő buborékok tagjaival. Pedig közben óriási a rászorultságuk, mégpedig az egyéni élet nagy fokú kiszervezettsége miatt. Én már kiszolgáltatottságnak is merném nevezni a rászorultságnak ezt a szintjét. A különböző buborékok lakói mégsem kíváncsiak egymásra, csupán leszerződnek egymással bizonyos feladatok elvégzésére. Valahol jogos ez a hasítás, afféle védekezési mechanizmus, hiszen a leegyszerűsítésekkel, kizárással könnyebben elviselhető a bonyolultra sikerült világunk.

Szóval a katicabogarak közt nincs kötődés, de információáramlás igen. (Na, jó, kivéve az alkalmi légyottokat. Más élőlénytársainknál meg az életre szóló elköteleződést a párjuk iránt. De most nem erről a szintről beszélünk :-))

Viszont a katicabogaraknak van szoros kötődésük - egyénenként- a levéltetvekhez. Meg a hangyákhoz. Meg a békákhoz. Meg a burgonyafélékhez, például az én paprikáimhoz. Amiknek kötődésük van a gyapottok-bagolylepkéhez, vagy inkább fordítva, a paprika boldogan meglenne a gyapottok-bagolylepke kötődése nélkül, de hát sajnos ebben a rendszerben ő épp gazdanövényként funkcionál. A gyapottok-bagolylepke meg kapcsolódik a a Bacillus thuringiensis kurstaki toxinjaihoz, egyik oldalról (ezt a kapcsolódást mi hasznosnak ítéljük), vagy a mikotoxin termelő gombákhoz (ezt meg annyira nem). A Bacillus természetesen kapcsolódik az egyéb talajbaktériumokhoz, rá nézve pozitívan és negatívan is, merthogy ő is talajlakó, ki kell egyezzen az ottaniakkal. Innen már csak egy mikronnyi lépésre vannak a földgiliszták, meg a mikorrhiza gombák. Innen meg a szarkák. És így tovább a végtelenségig lefelé és felfelé is, minden irányba.

A természetben EGYMÁSBA ÁGYAZOTT rendszerek vannak.

Minden ilyen rendszer EGY INTEGRÁLT EGÉSZ.

Amely rendszer ugyanakkor kisebb integrált alrendszerekből áll, és nagyobb rendszerekbe is integrálódik.

Az egymásba ágyazott rendszerek egyszerre teremtenek ÖSSZEKÖTTETÉST és bizonyos fokú ÖNÁLLÓSÁGOT is a különböző léptékekben.

(Forrás: D.C. Wahl: Regeneratív kultúrák létrehozása és gondozása)

Persze lehet azt mondani, hogy az ember azért ember, mert másképp képes működni és az együttműködésekben is más, mint a többi élőlénytársa. Feltehetően sokkal komplexebb kapcsolatrendszereket tud kiépíteni, sőt működtetni is, mint az “egyszerű” természet. Maradjunk a feltehetően mellett.

De azért gondolkodjunk el azon, hogy mi, emberek, vajon nem olyan szerveződést, szerveződéseket építünk-e jó ideje és egyre nagyobb erőkkel, amire nem jellemző az “integrált egész” és az “egymásba ágyazódás”? Meg az önállóság sem?

Ha tisztán elméletileg nézem, és mondjuk az egész Földünket tekintem egyetlenegy integrált egésznek, amiben minden fontos emberi kapcsolódás jelen van, és semmi sem hiányzik, akkor rendben is volnánk. Hiszen szinte minden elérhető, időben és térben.

Ha elég messziről nézem a Földünket, így is van. De ha közelebb hajolok, akkor nem találom az élő természetre jellemző kisebb alrendszereket, amiknek szintén INTEGRÁLT EGÉSZNEK kellene lenniük!

Azért nem találom, mert ma nem azok.

Az elérhetőség törékeny, időben és térben is. Lássunk tisztán: ma is inkább csak elmélet a globális elérhetőség, jóval inkább, mint gyakorlat. Ezen kívül csupán az emberi történelem legutolsó pár évtizedében lehetséges egyáltalán ezt a fogalmat ilyen módon értelmezni. Az emberi időszámítás 99,99%-ban a globális elérhetőség szóba sem jött. És én nem zárnám ki, hogy újra értelmezhetetlenné válik, akár már a közeljövőben. Van megoldásunk erre az eshetőségre? Merthogy globális elérhetőség nélkül szétesik az integráltság. A széthullott darabjai pedig nem biztos, hogy önmagukban életképesek lesznek, merthogy nem rendelkeznek megfelelő önállósággal.

“A legfőbb problémát az okozza, hogy a települések az iparosodás, a bürokratizálódás és az urbanizáció előrehaladtával egyre inkább veszítenek integráltságuk fokából, vagy legalábbis integráltságuk jellege alapvetően megváltozik. A település egyre kevésbé nevezhető a klasszikus értelemben “közösségnek”, és a térbeli kötöttségek szerepe egyre csökken a társadalom életében.” (Forrás: Szelényi Iván, magyar szociológus)

Közösségnek nevezünk ma szinte mindent.

Az előző írásomban kerültem a “közösség” szót, és éppen emiatt neveztem a buborékokat inkább csoportosulásoknak.

“A “közösség” szó ma valahogy rosszul cseng a fülünkben. Megannyi más fogalmunkhoz hasonlóan most az ő szénája is rosszul áll, mert jelentése és alkalmazása a közelmúltban elváltak egymástól, s így ideologikus, elavult, kissé bombasztikus és hamis kelléke lett egy letűnő világ kelléktárának. Vagy mégsem?” (Forrás: Vercseg Ilona: Közösség - eszme és valóság)

Ha megnézzük a közösség jelenlegi definícióját, akkor az mostanság igencsak tágra nyílt.

“A közösség az a viszony, amely összeköti a csoport tagjait, és magában foglalja a kölcsönös törődést és felelősségvállalást.

Közösséget alkotnak az együtt tevékenykedő emberek, akik osztoznak egymással életükben, munkájukban, eszméikben, céljaikban, törekvéseikben.

A közösség szerveződhet a célok, eszmék, értékek, vagy tevékenységek mentén, mint például a munka, a kultúra, a nyelv vagy a vallás.

Alkothatja olyan embercsoport, amely szorosabb kapcsolatban áll egymással, mint a nagyobb társadalom többi tagja.

Lehet egy szervezett csoport, amely egy meghatározott céllal együttműködő személyekből vagy kisebb csoportokból áll. Ez lehet egy gazdasági vagy politikai egység is.

A közösség lehet fizikai helyhez kötött (faluközösség) vagy virtuális (internet), és alapvető szerepet játszik a szocializációban, az identitás kialakításában és a tagok jólétében.

A közösség ereje gyakran az egyetértésben rejlik.” (Forrás: internet)

Tehát ma nevezhetünk bármit közösségnek.

Csoportosulásokat egy-egy közös érdeklődés vagy téma mentén. Nem baj, ha csupán rövid életűek, átmenetiek. Bár ezt régebben inkább szakkörnek hívtuk.

Vagy a közönség is közösséget alkot az előadóval, amennyiben egyetért vele. Vagy valaki és az ő követői a “közösségi médián”, annak ellenére, hogy utóbbiak gyakran csupáncsak passzív szemlélődők, és a kommunikáció is inkább egyirányú.

Nincs ezzel gond, amennyiben tisztában vagyunk ezen csoportosulások valódi tartalmával. Nevezhetnénk bárminek. Hacsak nincs mögöttes szándék az elnevezés mögött. Mondjuk megtévesztés.

Jó, ha tudjuk, milyen csoportosulás mire való és a különböző helyzetekben mire számíthatunk.

A közösségnek és a községnek ugyanaz a szótöve. Nem véletlenül.

A község a régi irodalomban a közösség szó alakváltozata. Hasonló a helyzet az angol nyelvben is, ahol community minden település, de community a csoport is, s mindkét használat szorosan érintkezik a common (köz, közös, együttes) szóval. Míg nálunk a szakirodalom szinte csak az emberek közössége, s főleg a szociálpszichológia, a csoportelmélet felől közelítette a témát, a nyugati szociológiában ugyanolyan érvénnyel használják a hely, a lokalitás megjelölésére is. (Forrás: Vercseg Ilona: Közösség - eszme és valóság)

Hajlamosak vagyunk mostanában kijelenteni, hogy egy fogalom, egy megoldás vagy egy szerveződés már elavult, anakronisztikus, a fejlődés irányával ellentétes. De próbáljuk meg objektívan, előítéletek nélkül megvizsgálni, hogy miről is szól egy közösség, milyen formája lehet működőképes különböző helyzetekben, és mire van ténylegesen szükségünk.

A községben, a faluban a közösség Emberekből állt. Akiknek feladatai és szerepei voltak. Mindenkinek volt feladata és mindenki hozzájárult valamivel a közjóhöz. Nem csupán materiális értelemben és nem csak szolgáltatásként. Nem mindenki szeretett mindenkit, mert ez nem tartozott a kötelességek közé. Nem is értett mindenki mindenkivel egyet, még ez sem volt elvárás. De elviselni, elfogadni a másikat kötelező volt. Egyébként nem működött volna a közösség. Szétesett volna az integrált egész. És ehhez vezető sem kellett. De közös értékek és vezérelvek igen. Az egyik ilyen volt a közösség működőképessége és életképessége, ami egy dinamikusan változó egyensúly. Ugyanúgy, mint az élő természetben.

“A közösség a megértett emberi teljességen alapul inkább, mintsem az ember által a társadalmi rendben birtokolt egyik vagy másik szerepet vizsgálja elkülönülten.” (Robert Nisbet, amerikai szociológus).

Szerintem van különbség az emberi közösség és az élő természet által mutatott “közösségi” mintázat között. És ez éppen ebben a megértett TELJESSÉGBEN nyilvánul meg. Hogy mi is az emberi teljesség, az egy külön téma, és nagyon izgalmas. Talán most érdemes Weöres Sándor: A teljesség felé c. kötetét elővenni. És már a könyv elején elmélázni a János evangélium apokrifon:

Oldani vágyom és oldódni vágyom.

Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.

Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.

Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.

Mind táncoljatok!

Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.

Lámpád vagyok, ha látsz engem.

Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.

Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.

Megpróbálom összefoglalni a gondolatmenetet:

• Amiben tanulhatnánk, példát vehetnénk az élő természet mintázataiból, azt nem tesszük. Ilyen az egymásba ágyazódott, integrált rendszerek, bizonyos fokú önállósággal, és az ebből fakadó egészség és reziliencia. Amire szükségünk lehet, nem is sokára.

• Amiben meg eltérhetnénk (és szerintem el is kellene térnünk) a nem emberi élő természet mintázataitól, az az emberi teljesség tiszteletben tartása és az afelé való törekvés. De napjaink csoportosulásai többnyire ezt sem tarják alapelvüknek, az emberből csupán bizonyos részekre fókuszálnak.

Szerep- és funkció szerint, egymásnak nyújtott szolgáltatások mentén kapcsolódunk egymással. Ezért alakulnak ki a buborékok. Kialakulhatnak, és ki is alakulnak, mert így szervezzük az életünket.

Nem a teljességre és az integráltságra törekszünk, hanem az egyes elemekre optimalizálunk.

Ebben is, most is.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!

Már írtam arról (itt), hogy szerintem az Ember-alkotta világ nem komplex, csupán bonyolult, mert rosszul szervezett.

És írtam arról (itt), hogy nem a teljes és szerves rendszerre (vagy inkább a Rendre), hanem annak apró elemekre optimalizálunk, ezért van olyan nagy mértékű kiszervezés a világban minden téren: gazdasági, egyéni, kulturális és társadalmi szinteken egyaránt. Ami a véleményem szerint az egyik oka lesz az egyáltalán nem nulla valószínűségű civilizációs összeomlásnak.

Az integrált gondolkodás égető szükségességéről is írtam már, itt. Ott a föld alatti bunkerről is :-) .

Ezt szeretném gondolatban továbbvinni, sőt, most úgy érzem, hogy lesz még egy írás ugyanerre a témára hangolódva. Használva majd ott is a fenti, általam, -nem a mesterséges intelligencia segítségével, de nem is puszta kézzel- rajzolt ábrát.

Kezdjük azzal, hogy kiskoromtól kezdve mindig nagyon sok minden érdekelt. Képzőművészetek, építészet, tánc, tudomány, innováció, irodalom, színház, zene, gasztronómia, holisztikus egészségvédelem, kézi munkák, kertészkedés,… Ezeket kisebb-nagyobb aktivitással saját magam űztem is, vagy épp most is csinálom. Hogy mennyi tehetséggel megtámogatva, azt nekem nem tisztem megítélni, de én mindenben találtam megelégedést, és igen, boldogságot. Sőt, sikereket is. Nem tudtam egyiket sem kizárni, vagy választani közülük, úgy éreztem vagy érezném ma is, hogy nem lenne teljes a létezésem, akármelyik nélkül. Nem zavar, hogy nincs papírom egy csomó területről, én pontosan tudom, mennyi erőfeszítést és energiát öltem vagy ölök bármelyikükbe.

Így gyakran volt, és még jelenleg is van szerencsém különféle csoportosulásokba bekerülni. Nem véletlenül használom ezt a kifejezést, mert a következő írásom ezt fogja majd kicsit más oldalról elemezni.

Egyrészt mindig volt személyes kapcsolódásom ezekhez a csoportosulásokhoz, hiszen - a saját szintemen- magam is űztem az adott tevékenységet, amit ezeken a csoportokon belül végeznek, vagy ami összeköti őket. Ki merem jelenteni, hogy mindig értettem a céljaikat, a motivációjukat, még a nyelvezetüket is, még akkor is, ha én messze nem voltam azon a szinten, mint a specialistaként csupán azzal az egyetlen területtel foglalkozók.

Másrészt azért is hívtak gyakran, mert inspirálónak érezték a más területekről behozott gondolataimat, megközelítéseimet, ötleteimet. Így mindannyian jól jártunk, legalábbis én így láttam, így éreztem. Kölcsönösen gazdagítottuk egymást.

Az utóbbi időben viszont komoly változásokat észlelek. Még mindig érdekesek a más területről hozott meglátásaim, de beindult egy határozott védekezési mechanizmus.

Amit én úgy érzékelek, hogy a kezdeti, kívülről hozott inspiráció általi lelkesedés nagyon gyorsan alábbhagy, és szinte a gondolat közben vágják le a mondandómat: “Eddig érdekes volt, köszönjük, de ne tovább!" alapon. És ha ezt értetlenül fogadom, akár még direktben is megkapom, hogy “Ja, te igazából nem is vagy közülünk való!”. Mivel nincs se papírom, se nem kizárólag azzal az adott, egyetlen területtel foglalkozom, hirtelen már nem érdekes (vagy talán nem hiteles?) a gondolatom folytatása.

Így aztán kimaradok, vagy inkább, és ez a gyakoribb: én magam maradok el. Nincs ott tovább dolgom. Betagozódni, bezárkózni semmi kedvem, ha eddig nem tettem, eztán sem fogom.

A jelenség nélkülem is létezik és egyre erősödik.

Egyszerűen fogalmazok, ahogyan mindig is szoktam: ezek a csoportosulások, amik leginkább bizonyos, -és egyre szűkülő- szakterületek/hivatások, vagy érdeklődési területek, esetleg betöltött pozíciók alapján jönnek létre, bezárnak.

Mintha védenék, féltenék az identitásukat.

Amit ezen csoportosulások mentén alakítottak ki és azokkal is azonosítanak.

Az identitásképzéssel szerintem az égvilágon semmi baj sincs. Jó tartozni valahová, és ha más nincs, akkor a szakterület vagy a pozíció is betölthet identitásképző funkciókat. Legalábbis részben, mert egészben biztosan nem, szerintem legalábbis.

Fontos a tapasztalatcsere ezeken a körökön belül, egyáltalán nem szeretném alábecsülni annak jelentőségét.

A baj azzal van, ha ez egyben elhatárolódás is.

Valami (ön)védelemféle miatt az egyes csoportosulások nem kíváncsiak a többi csoportosulás történéseire, gondolataira, megközelítéseire, tapasztalataira, életstratégiáira!

Pedig pont azokból lehetne igazán sokat tanulni.

Sőt mi több, ezekből lehetne összerakni a VALÓSÁGot. Ami szerintem létezik, csak tényleg komplex.

Gondoljatok bele kicsit részleteiben, hogy miről beszélek. Biztosan ti is tudtok példákat.

• A vállalatvezetők többet beszélgetnek egymással a különböző, csak nekik szervezett fórumokon és konferenciákon, mint az alattuk, mondjuk három szinttel lévő munkatársaikkal.

• A belgyógyász a legritkább esetben konzultál -napi szinten- a neurológussal vagy immunológussal. Még ritkábban beszélget talajtani szakértővel.

• A természetvédőt ritkán izgatják a mezőgazdasági technológiák.

• A pénzügyi befektető vagy tőzsdecápa nem túl gyakran megy ki aszályos, félsivatagos területek jövőjét vizsgálni. Érdekes, hogy még a jövőkutató sem arrafelé kutatgat.

• A vizuális művész hallani sem akar a jelenlegi közgazdasági berendezkedésről, de panaszkodik, hogy nincs miből megélnie.

• A rendező nem beszélget a színészekkel, hiszen az ő dolga rendezgetni, a színésznek meg színészkedni. Ennyire szétaprózódnak ezek a csoportosulások, gyakran olyannyira, hogy néha már egyszemélyessé válnak.

• Az AI befektető nem foglalkozik a jelen EROI (Energy Return On Investment) adatokkal, -amik tízszer alacsonyabbak, mint száz éve-, így csak megépíti a gigawattnyi, milliárd dollárokba kerülő óriási adatközpontokat. Amiket aztán a tengerbe, meg óceánba rak, mert azzal sem igen foglalkozik, hogy lassan mindenütt felforraljuk a bolygót. Fő a fejlődés. Hová?

• A karbon-kvóta szakértő nem foglalkozik a természetes, milliárd éve működő szénmegkötési módokkal, inkább kereskedik a CO2-vel. Az ivóvíz és a csapadék meg amúgy sem az ő felségterülete. Majd akkor, ha kereskedni lehet vele.

• A pszichológust nem érdekli a dietetikus, de a dietetikust sem igazán a pszichológus. Talán itt már van némi haladás, de például a kertig még kevesen jutottak el közülük.

• A tudósok egymással sem beszélgetnek, nincs rá idejük, annyira le vannak kötve a publikációk gyártásával. Nem csodálkozom, értem, hogy hogyan működik a “rendszer”.

Mindent értek. A siker érdekében fókuszálni kell. Egyetlenegy vágányon maradni, igyekezni minél gyorsabban célt érni. Belterjes kapcsolatrendszereket kialakítani, sajnos, gyakran csupán érdekből és nem valódi érdeklődésből. Papírokat gyűjteni, hogy legyen kézzel fogható bizonyíték a rátermettségünkre, az alkalmasságunkra. Szó szerint.

Nem csoda, ha így nincs idő arra, hogy másokkal, és a nagyon-másokkal is foglalkozzunk, akárcsak pusztán a racionalitás szintjén maradva. Nincs idő látni, meghallgatni, megtapasztalni. Nincs idő érteni, nincs idő beleérezni.

A fenti ábra ezeket a zárt buborékokat vázolja fel. Ne keressétek rajta az összes szakmát vagy területet, de a felrajzolt kapcsolatokat se elemezzétek. Nem egyenszilárdságú a csoportosítás sem. Nem volt célom sem szociológiatudományilag, sem társadalomtudományilag, meg igazából semmilyen tudományilag helyes és teljes ábrázolást megrajzolni. De az ábra mutatja a csoportosulások zártságát. Amit én tapasztalok, és egyre erősebben.

Nekem lenne egy javaslatom. (Ami a saját, egyszemélyes buborékomban született, stílusosan :-) ).

Töltsön mindenki legalább két évente (még jobb, ha évente) legalább 1 hónapot egy teljesen másik szakmában vagy területen. Munkával. Kötelezően. Véletlenszerű kiválasztással. Függetlenül az iskolázottságától.

Jól meg lehet ezt szervezni, vannak ügyes algoritmusaink és matematikai modelljeink, meg ha mégsem, akkor majd megkérjük a mesterséges intelligenciát. Az bírja a nagy számokat, legalábbis ezt mondják róla ;-). Sok energiát eszik, tudnia kell húzni az igát.

Nem kell félni, semmi sem fog tönkremenni, senki sem fog elrontani semmit. Persze nem kell ténylegesen lemerülni az óceán mélyébe, ha épp a mélytengeri búvárságot osztja ki a sorsolás. Az emberek többsége a munkák többségét ma csapatban végzi, és ha más nem, akkor a segédfeladatok elvégzésére mindenki alkalmas lehet. Hasznossá teheti magát minden helyzetben, mindenki. Az író ugyanúgy a gyári munkás mellett, mint esetleg a gyári munkás az író mellett. Néha helyett is, én ezt egyáltalán nem zárnám ki :-).

A GDP-nek sem fog sokat ártani. Egyáltalán: meddig fontos még a GDP? Ma fontos?

Ó, én rengeteg egészséges mellékhatást fel tudnék sorolni, ha ezt bevezetnénk és rendszerré tennénk! De ezeket gondoljátok át Ti magatok. Rengeteg van! (Már látom is a mosolyt az arcokon, mert szerintem a legtöbben kitaláljátok, mi mindenre gondolhatok :-) ).

Igen, lesznek, akik azt mondják most, hogy senkit sem szabad kényszeríteni az ilyen cserére, és főleg nem az olyan munkára, ami a méltóságán aluli. Teljességgel képtelenség és bűn ezt megtenni a jelenlegi végtelen szabadság és demokrácia korában! Amit javaslok, az autokrácia, diktatúra, rabszolgaság, meg még ki tudja, hogy mi minden.

Tényleg az?

Ma nem kényszerülünk bele olyan szerepekbe, amikből sosem kértünk?

Nézzük csak!

• Fogyasztónak hívnak engem, pedig én csak egy egyszerű vásárló szeretnék lenni, ha egyáltalán. Minden nyomás nélkül, mert abból sem kértem. És lehet, hogy a pénzforgalom nélküli cserét izgalmasabbnak érezném, legalább néha. De annak nincs ÁFA-ja, ezért nem legális, azaz nem szabad.

• Emberi erőforrásként tekintenek rám, pedig én jobban szeretem, ha munkatárs vagyok. De még a dolgozó elnevezés is sokkal szebb.

• Választópolgárnak titulálnak, bár én csak sima polgárnak érzem magam. De ha mindenképpen választó vagyok, akkor miért nem választhatom azt is ki, hogy milyen demokráciában szeretnék választópolgár lenni? Egyedül a képviseleti ér? Igazából csak fél-választó-polgár vagyok? Mert csak fél-kegyelmet utaltak ki nekem ;-) ?

Na jó, hagyom, mert még nagyon belejövök :-).

Nem kell megijedni. Nem lesz itt semmilyen kényszer-szerep-csere.

Engem nem kérdezett senki, és nem is fog, hogy esetleg mit látnék átgondolandónak arról, hogy a betonkeményre merevedett buborékfalakat hogyan lehetne feltörni, vagy legalább ablakokat vésni bele. Mást se. Nincs is olyan csoportosulás, ahol egyáltalán szóba jöhetne egy ilyenfajta gondolkodás. Akár csak elméletben.

Az ábrán sincs. Vagy mégis? (Javaslom a sarkokat kicsit jobban megnézegetni. Az apró betűket icipicit felnagyítva ;-) . Véletlenül kerültek éppen oda :-) )

Már megint ironizálok, ó, jaj. Tényleg abba kell hagynom.

Viszont azt mindenki átgondolhatja, hogy esetleg önszántából nem vállal-e időnként ilyen szerepcserét.

Komolyan.

Szeretettel, Márti.

Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!

Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.

Szeretnélek támogatni!