Az írás címét Byung Chul Han kortárs filozófustól kölcsönöztem, ezen a címen jelent meg a könyve magyarul, még 2023-ban. Idézni is fogok belőle. És másokat is segítségül hívok.
A gondolat, hogy írok a témáról, akkor fogalmazódott meg bennem, amikor a héten az éves családi töltött paprika készítésére készültem. Számomra ez egy rituálé, bár az igaz, hogy nem örököltem, hanem én csináltam azt belőle, már évekkel ezelőtt. Szükségét éreztem.
Minden éven komolyan készülök rá. Éves szinten egyszeri alkalom, legalábbis ebben a formájában. Ha esetleg többször készítek töltött paprikát, akkor a többi már csak egyszerű főzés.
Vannak előfeltételei, amelyekből jó párat nem egyedül én biztosítok. De mindent megteszek, hogy előteremtsem.
Először is kell legyen elegendő mennyiségű töltenivaló paprika a kertemben. Ugyanis nem akármilyen paprikákból készítem: a kert legnagyobb, leghúsosabb, legfinomabb ajándékaiból. Mivel saját receptet dolgoztam ki, szintén évekkel ezelőtt, és nem a szokványos “TV” paprikából készül.
Nem áldozat ez, vagy talán mégis, de a szó legnemesebb értelmében. Egyfajta felajánlás. Ha nem sikerül ilyen paprikát termesztenem, akkor az adott éven elmarad az esemény. Idegen paprikából ugyanis nem készítem ezt az ételt. Mégis, mivel nagyon szeretném elkészíteni, már január elején elkezdem a felkészülést: először a paprika palántázásánál gondolok a nyári családi töltött paprikára, a megfelelő fajta paprikamagok elvetésével. Később végig figyelem, hogy kikelt-e vajon a mag, szépen fejlődnek-e az adott palánták. A kertbe kikerülve hónapokig folytatom a gondoskodást, árgus szemekkel figyelem, lesz-e termés. Gondozom, ápolom.
Minden tőlem telhetőt megteszek a rituálé megvalósulásáért.
Másodsorban kell hozzá egy közös családi esemény is, ahol elfogyasztjuk az elkészült ételt. Ahol együtt vagyunk. Mert ez nem sima töltött paprika, amit csak úgy megeszünk. Ez közösséget kíván.
A megfelelő közösség ehhez a család, még a legjobb baráti társaság sem elég. Kell a kötelék, kell az elköteleződés. Így válik rítussá.
“A mai ünnepeknek vagy fesztiváloknak kevés közük van a magas időhöz. Az event management alkalmi. Az event mint ünnep fogyasztói változata egészen más időszerkezettel rendelkezik. A latin eventus kifejezésre megy vissza, amely “hirtelen bekövetkezés”. Időbelisége az esetlegesség. Véletlen, önkényes és nem kötelező. A rítusok és az ünnepek azonban a legkevésbé sem esetlegesek és kötetlenek. Az esetlegesség a mai társadalom időbelisége. Az ünnep kötött és lekötő idejének ellentéte. Az ünneppel ellentétben az események nem hoznak létre közösséget. A fesztiválok tömegrendezvények. A tömeg nem hoz létre közösséget.” (Byung-Chul Han: A rítus eltűnése).
Harmadsorban kell tehát hozzá a lekötött idő. Ilyenkor nem sietek. Sőt, lassítom a folyamatot. Rendet rakok, megélezem a késeimet. Bekészítem az összes alapanyagot. Gyönyörködöm. Ezzel kijelölöm az időt és a teret, amiben jelen leszek. Ahol együtt leszünk jelen.
“A rítusokat a belakás szimbolikus technikáiként határozhatjuk meg. A világban-létet otthon-létté változtatják. Megbízható hellyé teszik a világot. Azt teszik időben, mint egy lakás a térben. Lakhatóvá teszik az időt. Sőt, hozzáférhetővé teszik, mint egy házat.
Elrendezik, berendezik az időt.” (Byung-Chul Han: A rítus eltűnése)
A rítusok stabilizálják az életet.
“Az időnek ma nincs szilárd szövete. Nem ház, hanem kiszámíthatlan folyó. Pontszerű jelenek puszta sorozatává bomlik. Rohan. Nincs megállása. A rohanó idő nem lakható.” (uo.)
“A rítusok szociokulturálisan bevett rezonancia-tengelyeket képeznek, amelyek mentén megtapasztalhatóak a vertikális (az istenekre, a kozmoszra, az időre és az örökkévalóságra), a horizontális (a szociális közösségre) és az átlós (a dolgokra vonatkozó) rezonanciakapcsolatok” (uo., utalás Hartmut Rosa szociológus Resonanz c. munkájára).
Negyedsorban egyáltalán nem baj, ha a rítusnak van anyagi megjelenése. Sőt, ez kimondottan kívánatos. A modern ember ádáz harca a Megtestesülés ellen hiábavaló. A forma és a tartalom elválaszthatatlanok. Az anyag és a szellem ugyanúgy.
Czopf Áron “Ellenforradalom” c. könyvében többek között Marcel de Corte írásaira utal. “… De Corte nem arról beszél, hogy a szellem az anyag nívójára degradálódik, hanem éppen azt írja le, hogy a tömegember a szellemit és az anyagit is leértékeli. A szellemet testetlenné, az anyagot megformálhatatlan, hideg és ellenséges valósággá teszi. A tömegember tehát nem a szellemi valósággal hozza közös nevezőre az anyagot, hanem a testetlen, absztrakt, lénytelen virtualitással.”
“…minden kultúra hanyatlásának az az oka, hogy a szellem elveszíti a kapcsolatát az anyaggal, és absztrakttá, terméketlenné válik…” (uo.)
…”a modern ember gyengesége abban nyilvánul meg, hogy képtelen megtestesíteni, képtelen konkrét formába önteni a gondolkodását.” (uo.)
De Conte szerint az ősi kultúrák is a szellem és az élet szétválasztása miatt pusztultak el, midőn a szellem merő abstractummá vált, a kultúra pedig holt formává merevedett.
A 20. századi, illetve 21.századi modern ember elveszettségében mindenfelé keresi a kultúrát. Leginkább máshol, de biztosan nem a közvetlen közelében.
Reményt adhat Paul Valery mondása: “Az ember értelmetlen abban, amit keres; nagy abban, amit talál.”
Legyen így.
(Az én meditterán jellegű, könnyű, fűszeres töltött paprikám receptjét a Patikakert Tudástárban, itt találjátok.)
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.