Az Élet egyszerű dicsérete, Advent idején
Ennek az írásnak nincs semmilyen tudományos alapja, csupán az én intuitív élet-megértésem van benne. Annak is csak egy része, amit szavakkal próbálok kifejezni.
Amikor, hozzávetőlegesen 13 éve úgy döntöttem, hogy teljesen otthagyom a digitális világ építését, úgy fogalmaztam, hogy ezentúl kizárólagosan az Élettel szeretnék foglalkozni. Közben azért a képzőművészetek megmaradtak, tanultam némi rajzot, grafikát, sőt művészi fotózást is. Pár évig tagja voltam egy nemzetközi művésztelepnek (Artcolony Cered) , aminek keretén belül három év alatt (2020, 2021 és 2022), három különböző módon írtuk át az Utolsó vacsora/Agapé/Utolsó zabálás témáit, három, filmre vett, vizuális performance keretében. Azt hiszem, ez a manapság a helyes stílus-meghatározás.
Az első alkotáshoz én legalább kétféleképpen járultam hozzá. Olasz történészek, számomra hozzáférhető anyagaiból beszereztem a feltételezett korabeli ételrecepteket, még pontosabban olyan leírásokat, hogy amennyiben valóban volt utolsó vacsora Jézus életében, akkor nagy valószínűséggel ott és akkor mit ehettek a résztvevők. Most nem írom le a négyfogásos vacsora részletes receptjeit, amit a művészek segítségével egy ipari konyhában főztem meg, de annyit elárulhatok, hogy a menüt főtt babos, kakukkfüves, hagymás, oliva olajos előétel; lassan sült, tűzdelt, rozmaringos báránycomb; erdei-mezei keserűfüvekből készült ecetes zöldsaláta; és édességként mézes-boros aszalványok alkották, utóbbi olajos magvakkal dúsítva. (Sajnálom, hogy az ételeket külön nem fotóztuk le, de akkor valamiért ezt nem tartottuk fontosnak. Kár. Finomak voltak és fotogének.)
A másik inspiráló hozzájárulásom az az ökológiai témájú, szám szerint 70, általam megfogalmazott állítás volt, ami a gyönyörűen megterített asztal terítőjére lett sorban kivetítve, mintegy csipkeszegélyként. Ezek ma is érvényesek, de ma talán még szigorúbban fogalmaznék.
Hozzávetőlegesen 20 perces film készült a közösen, egyetlen szó nélkül elfogyasztott vacsorából, amin a Művésztelep alkotói és véletlenszerűen meghívott vendégek vettek részt. Senkinek nem volt kedve beszélgetni, miután elolvasták a 55 komoly öko-állítást, még az ajtóban. A film később különböző művészeti fesztiválokra is eljutott, Rómába, Prágába és Varsóba.
Megrázó és egyben felemelő élmény volt, ez így együtt.
A rá következő években másik két alkotás is készült: az egyik egy ugyanilyen ételekkel megterített asztal fizikai temetése volt. Nem volt erőm a feladatul kapott, első marék földet rádobni, érthető okokból. Az utolsó a sorban egy szintén abszurd Utolsó Zabálás, amit már a szigligeti alkotótáborban készítettünk elő és vettünk filmre.
Mi a dolga a művészeteknek? Vajon dolga-e reflektálni a világ történéseire, vagy inkább jobb, ha szemérmesen elfordul és bezárkózik az elefántcsonttornyába? Az biztos, hogy az utóbbi esetben könnyebb makulátlannak maradnia, míg az elsőben könnyen válik támadhatóvá, a szigorú esztéták vagy más területek szakemberei által.
Nem az én dolgom ezt a kérdést eldönteni, hiszen a pro-kontra érvek felsorakoztatására tőlem jóval műveltebb eszme-, kultúr- és művészettörténészek állnak rendelkezésre.
Hogyan értelmezem én az Életet?
Az Élet számomra végtelenül játékos és szertelenül változó.
Mégis RENDbe szervezve, ami az ember számára átláthatatlan és megismerhetetlen.
Semmiképpen sem fejezhető ki absztrakt tudományokkal.
Egy rendes matematikus nem is próbálkozik ilyesmivel, és ezt a helyzetértékelést önmagával szemben is elnéző mosollyal nyugtázza.
A kitartó megfigyelés segíthet némileg átlátni az Élet működését, de a végső megértés az Ember számára örökre elérhetetlen cél marad.
A szó, mint kifejezőeszköz szintén nem elég az Élet meghatározásához, tartozzon az bármilyen nyelvhez, vagy legyen az akármilyen -nagy- nyelvi modell.
A mesterséges intelligencia biztosan nem segít, hiszen annak nincs saját ablaka a világra, az élőre meg még kevésbé. Az intelligenciáról meg ugye úgysem tudjuk, miféle fán vagy fákon is terem igazából.
Ahol egyszer megjelenik az Élet, azt ott már elpusztítani nem tudja semmi. Sem az élettelen: a nap- vagy vulkáni kitörés, a meteor becsapódás, de még az ember szorgalmasan romboló tevékenysége sem. Bármilyen pusztulás is jöjjön, az Élet valamilyen formában megmarad, legyen az elsőre akármilyen egyszerű és aprócska megnyilvánulás. Az Élet újrakezdi végtelen és megtörhetetlen burjánzását.
Amíg az élettelennek nem okvetlen tulajdonsága az egymásba ágyazódás, a végtelen dimenziókban való kapcsolódás és regeneratív újrahasznosulás, addig az Életnek ezek alapvető jellemzői. Ezek biztosítják az Élet alkalmazkodóképességét és egyben ellenállóképességét is.
Nekem olybá tűnik mostanság, hogy mintha az élettelen felé igyekezne az Ember. Az emberek között is előfordulnak élettelenek. Hiába dobog a szívük, vagy pulzál a vér az ereikben. Hiába van mindenre okos gondolatuk, még okosabb könyvekből idézetük, vagy innovatív probléma-megoldásuk.
Számomra olyan, mintha erre az újfajta embertípusra egyre inkább az élettelen világ jellemzői lennének igazak.
A játékosság és véletlen helyett inkább adatok és tények. Keménység.
Ezerféle kapcsolódás helyett elszigeteltség.
Autonómia helyett a felelősség áthárítása.
Alkalmazkodóképesség helyett inkább a feltételek kierőszakolása. Rugalmatlanság.
Az elfogadás helyett rengeteg magyarázat. Új-beszéd. A valóság új-magyarázata.
Mindezek csak megérzések.
Valamiféle érintések.
A két különböző világ érintése.
Az Élő, ami szigorú. Én mégis elfogadom, mert érzem a jóindulatát.
A másik: az Élettelen, ami kiszámítható. De valamiért mégis kegyetlen.
Ilyen gondolatok járnak a fejemben Advent idején.
Sok gyertyát gyújtok ilyentájt.
Vágyom és várom a meleget.
Nemsokára eljön. Újra eljön.
Már csak pár hét.
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Az ÚjEmber olyan puzzle-t rak ki, amit vonalzó mentén, egyenlő, szögletes darabokra vágtak ... a még újabb ember pedig arra büszke, hogy neki ebből már megvan az egyszínű verzió is.
Az 'Autonómia' szót 2x is félreolvastam Autoimmun-nak. Talán nem is véletlenül :)
A természetes immunitás is szitokszó vagy legalábbis mítosz lett már az új ember szótárában. Helyette van mesterséges immunitás (egyre magasabbra sztárolt illúzója) és közben a nagyon is valós, önfelszámoló autoimmun folyamatok.
Ugyanez igaz a gondolkodásra is.