Digitális szemétdomb
Egyre többet találkozom nem jól működő szoftverekkel a mindennapi életemben.
Feltételezem, hogy ezzel nem vagyok egyedül, hiszen az életünk minden részét automatizálják, akár akarjuk, akár nem. A valóságos embert már lassan mindenütt lecseréli valamilyen algoritmus. Erre a legjobb példa a különböző szolgáltatók digitális ügyfélszolgálati referense, ami ugyan a nevünkön szólít, hiszen “személyre szabott”, de ebben ki is merül kettőnk barátsága, mert az átlagostól akár csak kicsivel is eltérő, -amúgy a való élet kreálta-, ügyeinket az algoritmus már nem tudja megoldani. Hús-vér, komplexen értő ember, vagy legalább egy telefonszám, ami mögött lehetne ilyen, meg sehol. A következő, szoftver által javasolt lépés általában az email, amit szintén a mesterséges intelligencia olvas el, dolgoz fel és válaszol meg, és teszi ezt nagyon hatékonyan és főleg olcsón. Az ügy persze ekkor is megoldatlan marad, mert a maroknyi ember, aki sejthetően, de nem láthatóan ott dolgozik valahol az irodákban, egy egyre vastagodó, áthatolhatatlan digitális fallal védi magát. Az ügyeinktől. Meg tőlünk. Nem is csodálom amúgy, hiszen az esetleges találkozásunkkor ők már nem kapnának semmit se a bennünk lakozó, kedves és jó emberből, csupán az elkeseredett, felháborodott énünkkel szembesülnének, nagy valószínűséggel egy türelmetlen és hangos bemutatkozás és számonkérés keretében. A folyamat nem megfelelő pontján kezdenénk az ismerkedést, és innen már csak rossz irányba vezet az összes lehetséges elágazás. Frusztráció, stressz, düh, tehetetlenség, mindkét félnél. Ez marad az embernek, a mesterségesen intelligens szoftver-referens meg esténként nyugodtan hajthatja álomra az érző fejét, hiszen ő mindent megtett. A nevemen szólított.
Egy nagy telephely automata sorompónyitója ötből kétszer nem működik, pedig van alkalma gyakorolni ezt a rendszám-leolvasós, valóban „nagyon bonyolult” mutatványt. Működik is, persze. Kivéve azokat az eseteket, amikor esik az eső, vagy süt a nap, ha túl gyorsan érkezem a sorompóhoz, vagy ha túl lassan, vagy nem a megfelelő szögben állok, vagy az autónak nem a közepén van a rendszáma, esetleg, ha köd van, vagy épp valamilyen egyéb megmagyarázhatatlan lelki problémája adódik. Ilyenkor ki kell szállnom az autóból, zavartan feltartva az utánam következőket (“biztosan az én hibám”), fel kell hívnom a messzi távolban lévő portást, aki mindig ugyanazt mondja, szegény: „Hát igen, nem jó a program”. A napi háromezer, itt rendszeresen közlekedő, adatbázisban tárolt autó rendszámának az egyharmadát, véletlenszerűen, számunkra és számára is ismeretlen okok miatt, az érzékelő hardver és szoftver nem képes felismerni.
Gombaszámra nőnek az új szoftver platformok. Mindenki “migrál”, vagy azért, mert megszűnik az informatikai támogatása az előző, valaki által már elavulttá nyilvánított alkalmazásnak, ezért egy újba kell átemelni a folyamati logikákat és adatokat, vagy mert éppen 5 különböző cég informatikáját kell egyesíteni a cégfelvásárlásoknak köszönhetően. A migráció a digitális világ egyik legnehezebb, legdrágább és mára leggyakoribb tevékenysége, ami a digitális takarítással kell vagy kellene, hogy együtt járjon. Valami olyasmi ez, mintha vaksötétben, egy-egy gyertyával a kezünkben költöztetnénk át egy óriási családot, mindenestül, az évek alatt összegyűlt összes, sok tonnányi hasznos és haszontalan kacatjával és cókmókjával együtt, az egyik lakásból egy másikba, aminek az alaprajza alapvetően különbözik a régitől. Néha nem is csak egyetlenegy óriási család költözik, hanem egész “néptömegek”, különböző kontinensekről, különböző kultúrát cipelve magukkal az új világba. Ezek a globális cégfelvásárlások. Hát igen: nehéz a stelázsit és a robotok által vezérelt nagyraktár berendezéseit ugyanazon helyiségbe beszuszakolni. Általában a stelázsi bánja a költöztetést, merthogy az elavultat már nem visszük magunkkal az új világba, pedig igencsak melengető érzés nézegetni a belepakolt, nagyi kézírásával jelölt befőtteket.
Fő az állandó változás és innováció, mert jó ideje kizárólag ezek jelentik a fejlődést.
Nagyon sok új “ház”, azaz szoftver vagy alkalmazás pont olyan, mint amikor a tömeg készít el valamit, mégpedig a tömegnek. Szó szerint sokan írják, elosztott és kiszervezett módon. Felületesen és sietve készített, alapos tervezés és koncepció nélküli, és az összefüggések - és így a felelősségek- teljes hiánya jellemzik.
Kívülről egészen jól néz ki, - például a nevemen szólít, mert az valamiért mostanában nagyon fontos-, csillog-villog. De belül, a háttérben recseg-ropog minden része.
Számomra mindezt különösen fájdalmas látni, hiszen ez volt valamikor a szakmám: komplex, megbízhatóan működő informatikai rendszerek tervezése és megvalósítása.
Ma nincs olyan része az életünknek, ahol ne kapna egyre fontosabb szerepet valamilyen szoftver. Terjed a használatuk, mint valami vírus. Észre sem vesszük a lopakodását, hiszen kényelmet nyújt, feltéve, ha éppen működik, mert egyébként nagyon idegesítő tud lenni.
Jövedelmező üzlet az informatikai fejlesztés és automatizálás, és a szoftverek, robotok használata jóval olcsóbb, mint az ember-portás.
Olcsóság és kényelem. Ó, igen, jelen világunk két vezérelve.
A ma tömegszerűen használt szoftverekre, programokra mi sem jellemzőbb, mint a „plugin” kifejezés, ami magyarul bővítményt jelent, mármint az informatikában. Keresve sem találhattak volna jobb kifejezést arra, hogy a gyakran mindennemű informatikusi képzés és átlátás nélküli emberek tömkelege hogyan ragasztgatja, „dugdossa össze”, a mindenféle egymással nem kommunikáló, semmilyen komoly logikai kapcsolatban nem lévő kódhalmazokat. Nincs architektúra, nincs tervrajz, mert az drága és felesleges, „majd lesz valahogy” alapon építünk ezer felépítményt a biztos alapot nélkülöző házakra.
Nincs alapos szoftver tesztelés, mert az túl munkás és drága lenne.
A 80% az új 100%. Ez azt jelenti, hogy ha egy-egy alkalmazás 80%-osra le van jelentve, akkor már mehet is éles működésbe: „majd a felhasználó úgyis leteszteli”. Nincsenek szerteágazó hibaág-kezelések, gyakran csak az alapműködést fejlesztik le. (A köd vagy az eső olyan hibaágak, amik a virtuális világban nincsenek, hiszen ott minden ideális. Azaz ezekre az esetekre nem szükséges megoldást fejleszteni. Egyszer csak kisüt a nap, és pont jó szögben.)
Harminc éve, pontosabban a személyi számítógépek és okos eszközök megjelenése óta digitális szemetet gyártunk.
Nagyon nagy mennyiségben és sokkal gyorsabban, mint a fizikai szemetet.
Láthatatlanul. De egyre érezhetőbben.
És ezt a szemetet használjuk, nap mint nap, egyre fontosabb és egyre kritikusabb élethelyzetekben.
Az online térben, a közösségi médiában is csak gyűlik és gyűlik a digitális szemét, mára egész komoly szemétdombokat alkotva. „Felhőnek” hívjuk: micsoda romantikus elnevezés egy széteső, rohadó valaminek, amit igazából már senki sem lát át, még az sem, aki pénzért adja mindezt nekünk.
És ez alól nem kivételek ma már a nagyvállalati informatikai rendszerek sem, nehogy azt gondoljuk, hogy ott mindig minden tökéletesen és alaposan átgondolt és letesztelt. A nagyok is egyre bonyolultabb és átláthatatlanabb digitális szemétkupacokon ülnek, mert nincs idő az átfogó tervezésre, sem a rendrakásra, az adatok tisztítására, mert rohanni kell, mert új funkciókat kell dobni a piacra, teszteletlenül, hibásan, a lehetségesen előforduló esetek megfelelő kezelése nélkül. Mert ha nincs új funkciód, terméked vagy szolgáltatásod minden héten, akkor nem vagy piacképes, lemaradsz. Mi, végfelhasználók ugyan jobb szeretnénk stabilan és megbízhatóan működő szoftvereket, de minket nem kérdez senki. Mert a piac nem mi vagyunk, bár ránk és az igényeinkre szoktak hivatkozni ebben - is-, a már-már vesszőfutáshoz hasonlító rohanásban.
Olyan ez, mintha egy alap és tartószerkezet nélküli háznak kinéző tákolmányra színes, tetszetős mázolmányokat aggatnánk, hogy az gyönyörű kastélynak tűnjön. De az első komolyabb szél szerteszét rombolja az egészet.
És
erre fog ráülni a mesterséges intelligencia. Erre a digitális szemétdombra. Ebből fog dolgozni az MI, mert ugye tudod, hogy neki nincs valósága, amihez esetleg mérhetne, hasonlíthatna és visszacsatolhatna?
Már ráült.
Persze, a szemétdombon lesznek értékes digitális tartalmak is. Shakespeare és Beethoven összes, digitalizálva. Viszont gyakran jogtalanul eltulajdonítva, mint ahogy most erre hirtelen rájöttek a brit írók. (Ezt a kérdést én már régen feltettem magamnak, hogy vajon fizetnek-e jogdíjakat az MI-t betanító cégek az alkotóknak. Jól sejtettem, hogy nem. Kell a pénz a chipek millióira, az óriási adatközpontokra.)
Ezekből a digitalizált és ellopott művekből lehet aztán szép giccseket készíteni, „olyan, mintha” utánzatokat. Észrevettétek, hogy mennyire rondák az MI által készített és a netet most már elárasztó „képzőművészeti alkotások”? Túlzóak, „tökéletesek”. Semmi közük a való világhoz, de a művészetekhez sem. A permakultúrát, a biodiverzitást tanítani kívánó, de nem valóságos mintakerteket úgy mutatják be, mintha minden növény gyártósoron készült volna.
A valódi már unalmas és szegényes lesz annak, aki majd már ezen a csillogó szemétdombon nő fel.
“Nehéz elmagyarázni egy vakon született embernek, hogy miről szól a piros szín”.
De ezt is mondtam már, sokszor.
A digitális gyártósor is egy gyártósor. Csak gyorsabb. Így aztán több szemetet tud gyártani.
Ennek a valótlan világnak az egyedüli visszacsatolása a valósághoz mi vagyunk, emberek. Mi teszteljük a szoftvereket, lassan a saját életünkkel. Mert már egyre kritikusabb helyzetekben is átadtuk a vezérlést a szuper-intelligensnek hazudott, de valójában recsegő-ropogó szoftvereknek.
A döntés náluk van. Még mindig. De a józan észt lassan teljesen betemeti a haladással járó rengeteg mikro-csillám-por, ha ezt nem vesszük észre és nem szólunk időben. Nem kiabálunk, hogy nekünk nincs szükségünk összerogyni készülő ál-palotákra. Pont megfelel és pont elég a jelenlegi, ismerős, kipróbált, stabilan működő kéglink. Nyugalmat szeretnénk, stabilitást.
Annyi minden miatt pusztulhat ki a mai modern civilizáció. Az éltető víz- és élelemhiány, az energiahiány, a gazdaság szétesése, a legyengült emberi monokultúrán végigsöprő tömegbetegségek, vagy a kiprovokált háborúk. Sok oka lehet az összeomlásnak.
De az is megeshet, hogy sokkal hamarabb elpusztít minket a saját magunk által legyártott időzített bomba: az exponenciálisan növekvő, láthatatlan digitális szemét, amin már most is üldögélünk.
Egy kritikus élethelyzetben, - mondjuk egy kijáratnál, tűz esetén-, majd nem nyílik ki az a sorompó. És nem lesz egyetlen ember sem arrafelé, aki meghallaná a segélykérő kiáltásunkat.
A tűz, a tűzvész pedig egyre gyakoribb lesz, mert kezdünk magunk alatt jócskán és sokféleképpen befűteni, itt a Földön.
Bár a decemberi ködben ez most épp nem látszik.
Félreértés ne essék: nem vagyok teljességgel innováció ellenes, igenis el tudok képzelni egy olyan világot, ahol egyensúlyban van a technológia, az ember és a természet. De a technológiák átgondolatlan és mértéktelen használatát életellenesnek tartom, mégpedig többféle síkon.
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
A problémát sokan látják, talán egyre többen... de attól tartok, hogy a digitális lyukakat még több technológiával, még több kamerával, még több megfigyeléssel próbálja majd az ember betömködni. Jobb software kell, élesebb kamera, és sok-sok PR cikk arról, hogy majd ez a legújabb, legcsillogóbb csoda miért lesz sokkal jobb, mint az előző. Józsi bácsit visszaállítani a sorompóhoz az egyszerűen nem szerepel a megoldások között. Akkor sem, ha nagyságrendekkel (!) lenne olcsóbb egy nyugdíjast alkalmazni. Mert az nem Fejlődés... a Fejlődés az CSAK előrefelé történhet, tehát csak technológia lehet. Józsi bácsi a múlt... az AI a jövő.
Ez már vallássá vált gondolkodásmód 'odafent'. Majd kiszámolják hogy "így is megéri" (sőt, így is olcsóbb lesz), meg amúgy is a másik cégnél sem működnek a sorompók.
És ha már sorompó... az amúgy miért is kell? Miért kell mindent ZÁRNI? Miért indulunk egy otthonról úgy, hogy van nálunk vagy 10 különböző kulcs ajtóhoz, kapuhoz, biztonsági zárhoz, távirányító a garázshoz, külön céges badge, meg jobbaknak még pár QR kód a telefonján. Nem erről szólt a poszt, de ez is a jelenség része. Ahogy a BIZTONSÁG (illúziója) oltárán szépen lassan mindent, de tényleg MINDENT beáldozunk, a végén jó eséllyel és logikusan emberéleteket is. Mert ugye... "for the greater good". Mindig lesz valaki, aki majd megfejti hogy miért is volt ez az áldozat a kisebbik rossz, és meggyőzi a népet hogy ez az új, nehezebb, vastagabb lánc, vagy a nagyobbat ütő villanypásztor majd mennyivel jobb lesz.