Mese az Emberről.
És a két világáról.
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy ember.
Az Ember.
A történelem -az emberi történelem- legelején éldegélt az Ember a Természet nevű világban.
Nem nagyon értette az Ember ezt a Természet nevű világot. Nem tudta, mikor és miért esik az eső, hogy miért villámlik, és lesz belőle pusztító erdőtűz, és mitől jön egyszer a dermesztő hideg, máskor meg a tikkasztó forróság.
És ott volt körülötte az a sok-sok élőlény is, amiknek egy részét ugyan meg tudta enni, de a másik része meg őt nézte ki élelemnek.
Szóval sok baja volt az Embernek ezzel a bonyolult és ijesztő világgal, ami körülvette.
Állandóan alkalmazkodnia kellett, és ez fárasztó volt.
Mindemellett nagyon kevés sikerélménnyel járt.
Nem tetszett ez a sok bajlódás az Embernek, és mivel nem volt se buta, se rest ez az Ember, ezért aztán gondolt egy nagyot.
Elkezdett építeni magának egy saját világot.
Egy Szintetikusat.
Amiben nem volt a Természet nevű világ ijesztő dolgaiból szinte semmi.
Az elején még csak-csak, de a végén már nyomokban sem emlékeztetett a Régi világ működésére ez az Új.
Nagyon-nagyon örült az egyszeri Ember, mert ezt a Szintetikus világot bizony a saját ellenőrzése alatt tudta tartani! Büszkeséggel töltötte el, hogy ő bizony mennyire innovatív meg kreatív!
És ahogy nőtt az Ember Szintetikus világa, annál büszkébb és magabiztosabb lett az Ember. Hiszen a sikerek egymás után jöttek és csak jöttek.
A végén az Embernek már semmihez sem kellett alkalmazkodnia az idegesítő Természet nevű világból, mert sikerült teljesen kizárnia azt.
Jó, néha azért „kiment a természetbe”, mondjuk a fákat simogatni. Vagy épp nyaralni ment a Maldív szigetekre, mert azt hallotta, hogy ott minden olyan gyönyörű és megnyugtató. De minden ilyen gyönyörűséges nyaralóhelyen azért épített magának egy kis szintetikus világot - biztos, ami biztos alapon.
Egyre csak épült az Ember kontrollja alatt lévő Szintetikus világ, és hát…egyre zsugorodott a Természet világa.
Közben persze voltak tudósok, meg művészek, meg mindenféle gondolkodó különcök -„a bibircsókos férfi boszorók, esetleg női boszorkák”-, akik csóválták a fejüket és rosszallották ezt az őrült építkezést, mondván: „Nem lesz ennek jó vége, aranyoskám, veszélyes út az, ha teljesen elszakadunk a mi életünket is biztosító régi, jó, nagy Természettől!”
De ezeket a fura alakokat egyrészt nem nevezte az Ember „Öreganyámnak vagy Öregapámnak” (súlyos hiba!!!), másrészt mindig gyorsan elhallgattatta őket, azzal, hogy nem kell itt izgulni: az Ember pontosan tudja, hogy mit csinál, hiszen erősen kezében tartja a kormányt, meg a vezérlést.
Hiszen az Ember nagyon-nagyon okos!
Teltek hát az évek, az évszázadok, meg az évezredek.
Gyéren még elő-előfordultak egzotikus helyek, ahol valamilyen módon az ember együttműködött a régies Természettel, ezeket anno Parasztgazdaságnak hívták. De mivel a parasztok nem írtak fél évente, színes-szagos grafikonokkal teletűzdelt tudományos cikkeket, kilométeres irodalomjegyzékkel a végükön, sőt doktori disszertációs munkákat sem faragtak az ő világmegértésükből, így aztán a tudásuk és ismeretük a Természetről lassan, de biztosan a feledés homályába veszett. A parasztházak kiüresedett falait elvitték a skanzenekbe, mintegy okításul a jövő nemzedékének: „Így jár az, aki nem ír rendszeresen tudományos cikkeket a Nature-be”!
Szóval egyre csak épült és épült a Szintetikus világ.
A végére olyannyira jól sikerült ez a Szintetikusan felépített világ, hogy az Ember eljutott odáig, hogy most már ezt az Új világot sem uralja.
Valahogy túlságosan bonyolult lett, átláthatatlan. Ma már ez a világ sincs az ellenőrzése alatt, kicsúszott a kezéből. Rengeteg nyűg is van már vele, düledezik, repedezik, egyre jobban meghibásodik.
Meg valahogy az Ember sem igazán érzi jól magát benne, egyre betegesebb, fáradtabb, és igazság szerint boldogtalan is. Nem tudja, mi a baja, jár egyik pszichológustól a másikig, keresi, kutatja a baját, de csak nem találja sehol.
Menne vissza a Maldív szigetekre, de az is már a víz alatt van, meg egyébként is koszos lett, valahogy. Nem is olyan gyönyörű. Meg a szomszéd is pont akkor megy nyaralni a Maldívra, amikor az Ember, és annyira kínos és fárasztó látni még a Maldívon is ugyanazt a szomorú, savanyú ábrázatot, mint otthon, a fene egye meg, ott ahol van!
Szóval az Ember eljutott oda, hogy ugyan használja a világot, de nem érti.
És most már két világgal van így.
Egyiket sem érti.
Se a Természetest, se a Szintetikusat.
Hát igen.
Sok-sok munkával visszajutott az elődje, az ősember szintjére!!!
Itt tartunk most.
Az Ember csak áll és néz. És nem ért semmit.
Valami olyasmit mond, hogy „Azt a fűzfán fütyülő rézangyalát!”
Ja, nem is ezt mondja.
Mert ugye ő egy modern ember, és 80%-ban városban él. A maradék 20%-ban meg a virtuálisban. És ezek egyikében sincs se fűzfa, se fütyülő… meg talán rézangyal se… Angyal biztosan nincs egyik helyen se, mert az már rég elmenekült máshová. Ahol angyalszámba veszik.
Áll tehát az Egy Ember és csak néz.
Jut eszembe egy találós kérdés:
Egyetlen ember az hány ember?
Hát igen, egy elméleti matematikusnak mindenről valami teljesen fura dolog jut az eszébe.
Mondták is nekem tizenéve, hogy “Látszik, hogy matematikus! Azt sem tudja szegény, hogy egy ültetvényt szántás nélkül nem lehet rendesen megcsinálni!
Én meg azt válaszoltam, hogy értem.
Csak engem nem zavar a TUDÁS.
Én csak egyszerűen GONDOLKODOM :-).
És természetesen szántás nélkül született a Patikakert.
Visszatérve a kérdéshez: Hány ember az EGYetlen ember? Tudja valaki?
Nem, NEM EGY.
Hanem NULLA. Mert EGY-etlen.
A magyar nyelv tudja, hogy egy ember az nem ember.
Túl kevés.
Vissza a meséhez.
Jó lenne befejezni ezt a mesét, mégpedig valami pozitív véggel, és frappáns tanulsággal, mert ugye nem mese a mese tanulság nélkül.
Nekem valami olyasmi folytatás tetszene, hogy:
Most az Ember megáll, ahol van, és gondolkodik erősen.
Nagyon erősen gondolkodik.
És a nagy gondolkodásban egyszer csak világosság gyúl a fejében.
Hirtelen rádöbben, hogy talán jobb lett volna azt a rengeteg energiát, amit a Szintetikus világ megépítésébe feccölt, inkább a Természet megismerésére fordítani! Uram bocsá’ a Természettel együttműködésben haladni, kéz a kézben…
Mivel az egy ember az nem ember, ezért vagyunk mi itt ma olyan sokan.
Hogy ne EGYetlenek legyünk.
Hátha tudunk még csavarni egyet a mese folyamán.
Hogy jó vége legyen.
Kívánok sok jó gondolkodást.
Ez a nem esti, hanem reggeli, ébresztő mese a Talajmegújító Gazdák Egyesületének VIII. Regeneratív Gazdálkodást Támogató és Kutató Konferenciáján és Szakkiállításán hangzott el, Jakabszálláson, 2025.1.17-én.
Készült felvétel is, ami egyelőre nem publikus.
Szeretettel, Márti
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!