Tudat, határok nélkül. A szó hatalma nélkül.
Mostanában nagyon gyakran használt kifejezés lett a Tudat, az emberi élet egyik legnagyobb rejtélye. Sokan sokat tudnak róla, de bevallom, én nem tartozom azok közé, akik ezt a témát minden lehetséges, materiális vagy immateriális dimenzióból vesézgetik.
Engem leginkább a lehetséges kapcsolódások érdekelnek. Az ember és tudata lehetséges kapcsolódásai.
Létezhet-e Öntudat Természet-Tudat nélkül?
Létezhet-e Természettudat Föld-Tudat nélkül?
Létezhet-e Földtudat Isten-Tudat nélkül?
Biztosan nem teljes és nem is egyenszilárdságú a fenti “készlet”. De én idáig jutottam.
Miután és amennyiben elfogadjuk ezen tudati “elemek” létezését, és esetleg azt is, hogy akárhány is van belőlük, azoknak okvetlenül hatásuk van egymásra, akkor a tanult (azaz a tanított) embernek a legkönnyebb megoldás az, ha mindezt valamiféle koncentrikus körök formájában képzeli el és fogja fel.
Ahol persze legbelül az Ön, az Én van. (Mi más lenne ;-) ?)
De az én elképzelésem szerint ez az egész nem így épül fel. (Már maga a szó -felépül- is azonnal valamiféle hierarchiát feltételez ezen tudati “rétegek” között.)
Persze az lehetséges, hogy a szembesülés (megértés? megfogalmazás?) pillanatában, elsőre így képzelhetnénk el. Hiszen elménk munkára fogható működésétől kezdve rajzolható és elhatároló geometriákban, elkülönítésekben, magyarázó logikákban tanultunk meg gondolkodni. Preferáltan kristálytisztán, amennyiben sikerül.
Minél okosabb valaki, annál pontosabban meg tudja “határozni”(!) az egyes rétegeket. Nem csupán szavakban kifejezve, hanem -a civilizációs idő haladtával- egyre több és egyre cizelláltabb mérésekkel is, bármi is legyen az, amit mérünk. Lehet akár a mérendő maga a tudat, hisz a mesterséges intelligencia “tudatának” fizikai működését biztosan lehet mérésekkel érzékelni. Még ha érteni nem is.
Az adatok, a számok mindig elhatárolnak. Ez ide tartozik, az meg nem.
Már önmagában az is érdekes, hogy a sok egyéb lehetséges közül éppen a 10-es és később még a 2-es számrendszereket választottuk ki közös civilizációs nevezőként. (Mi lett volna, ha egy kicsit kacifántosabb számrendszereket választunk megértési alapként? )
Csak az a baj, hogy szerintem mi, eredendően, egyáltalán nem így éljük meg a világot.
Nem ilyen elhatárolt geometriákban és nem aritmetikákban.
A kisbaba sokáig egyáltalán nem érzékeli, hogy mi “ő” és mi a “külvilág”. Számára nincs Ő és nincs Külvilág, ez a kettő egy és ugyanaz, az Ő erős szimbiózisban él az Egésszel.
Ilyenkor persze jön az, hogy mindez azért van így, mert a kisbabának még nincs kifejlődött tudata. Vagy legalábbis nem eléggé fejlett. De miért is gondoljuk, hogy neki nincs fejlett tudata? Csupán azért, mert nem tudja szavakban kifejezni azt, amire esetleg nincs is szavunk, még felnőttként sem? Csupán azért, mert számolni és egyenes vonalakat húzni csak később tanul meg?
Túl sok jelentőséget tulajdonítunk a “kizárólag az emberre jellemző” képességeknek. Például a szónak, a beszédnek. Vagy az ábrázoló geometriának. Vagy a logikának.
Talán túl sok teret adunk nekik.
Értem én, hogy a szó, a beszéd alapú kommunikáció tett minket emberré. De nem veszítettünk el ezáltal valami mást, valami nagyon fontosat?
Azt is pontosan tudom, hogy a szónak nagy hatalma van. Principio erat verbum - mondják, akik tudnak latinul.
“Kezdetben van a szó; a szónak tetté kell lennie. A szó és a tett között áll a gondolat, amelyben a szónak elhatározássá kell válnia.” (Hamvas Béla: Mágia Szutra)
„Kezdetben vala az beszíd, es az beszíd az istennél vala, es isten vala az beszíd” (Sylvester János 16. századi bibliafordítása)
Katolikusok, protestánsok János evangéliumának első sorát így fordítják, latinból: “Kezdetben volt az Ige”.
De a János evangéliumának eredeti görög szövegében olvasható logosz szó nem csak így fordítható latinra. A logosz azt is jelenti: ratio (értelem, bölcsesség), és akkor az evangélium első mondata így kellene hangozzék magyarul: “Kezdetben volt az Értelem.” Vagy akár így: “Kezdetben volt a Bölcsesség”.
Érezzük mindebben az ember jóravaló, de kicsit okoskodó bukdácsolását?
A “szó” jelentését még jól meg tudjuk határozni, de a “bölcsesség” tartalmával már nagyon is bajban vagyunk. Az is belátható, hogy a “szó” és a “bölcsesség” nagyon messze vannak egymástól, és nem csak lineárisan.
Tizenéves koromban, órák hosszat üldögélve a fűben, keresve a szerencsét hozó négylevelű lóheréket, rágcsálva a papsajtot, kiötlöttem magamnak a “Nagy Nulla Elméletet”. (Emlékszem, hogy harcias lelkesedéssel meséltem a szüliemnek erről a korszakalkotó felfedezésemről, de ők csak megértően mosolyogtak, rám hagyták, gondolom, “majd elmúlik” alapon. De sosem döngöltek a földbe az ilyesmikért. A rendetlen szobámat jobban sérelmezték. Annak kapcsán sokkal gyakrabban hallottam édesanyámtól, hogy “Mi lesz így belőled, lányom?” )
Ez a Nagy Nulla Elmélet egyáltalán nem a semmiről szól. Sőt, ellenkezőleg! Megfigyeltem, hogy ha valamiből valahol túl sok van, akkor valami másból ugyanott kevesebb, mint kellene. Ha a pozitívumokat és a negatívumokat összeadjuk, nullát kapunk. Ami nem a semmi, nem a hiány, hanem minden létezőnek az összege. Azaz, hogy lényegében mindig egyensúlyi állapot van, még akkor is, ha mi ezt esetleg nem látjuk, mert épp nem jó koordinátarendszerből figyelünk. Túl kicsi a rét, ahonnan szemlélődünk.
Engem ez az elmélet valahogy megnyugtatott. Ez is a “Minden rendben van, Márti!” csokorba illő gondolatmenetek közé tartozott, és tartozik ma is. Visszamenőleg ránézve akár nevezhetném az életstratégiám egyik alapkövének is, fellengzősen.
Ezen gyerekes elmélet szerint nagyon is lehetséges, hogy az ábrázoló geometriákkal, a határhúzásokkal, a definíciós és mérési képességekkel, de magával a beszéddel is sokat nyertünk ugyan, de sokat veszíthettünk.
Talán a tudati rétegek közötti átjárhatóságot veszítettük el. Az egységet.
Így kaptunk szétesett rendszereket az elveszített Rend helyett.
És egyre csak pontosítjuk a kifejezéseinket. Egy valamire való embernek ugyanis illik jól érthetően, egy-értelműen fogalmazni.
De az egy-értelműségben nincs benne a titok varázsa, kizárja azt.
Megértéssel cseréltük le a Megélést.
Pont az elmúlt napokban a hétéves Mira unokámnak magyaráztam, hogy azért kell olvasni, mert a könyvekben olyan szavak vannak, amiket olvasás nélkül nem ismerhetnénk meg. És, ha nem ismerjük ezeket a szavakat, akkor nem tudunk elég jó saját világképet alkotni, mert ugye az a legjobb, ha a világképet mi magunk rakjuk össze kis darabokból, mint a puzzle-t. Az nem ér, - mondtam neki-, ha másokra hagyatkozunk ebben a fontos témában.
Most, hogy belegondolok, lehetséges, sőt nagyon valószínű, hogy ezzel én magam is ölöm ki a gyermekből az eredendő képességet a szavak nélküli megélésre. Arra buzdítom, hogy a világot érdemes megérteni, persze, már, amennyire ez lehetséges. Szavakkal, fogalmakkal. Elhatárolással. Kizárással és elidegenítéssel.
A szavak könyvtára mára már jól szervezett rendszerré áll össze.
Nagy Nyelvi Modellekké transzformálódik, amiket percek alatt lehet elemzéseknek alávetni. Minden szó kap egy számszerűsített értéket.
A Tudat leképezése megtörtént: szorosan összezárt a Szó és a Szám.
Minden mást kiszorít.
De mi nem vagyunk könyvtár.
Se palatáblás, se nyomtatott, se digitalizált, se indexált, se kvantumizált.
Még jó, hogy a szülő/nagyszülő a gyermekét/unokáját nem csupán okítja.
Hanem meg is tudja ölelni.
Vagy csak egyszerűen hagyja megélni az életét.
Szavak és számon-kérés nélkül.
Mi, felnőttek, már alig vagyunk képesek a valódi, őszinte ölelésre, a felolvadásra, az átadásra, a befogadásra. Legyen az önmagam, vagy egy mellettem lévő másik ember, a környezetemben lévő növény- vagy állat, a Földbolygó vagy az Isten.
Pedig a tudat elemei közti átjárás csakis valami ilyen “egyszerű” módokon lehetséges.
Valami ilyesmi rémlik fel, egyre erőteljesebben.
Még egy ideig azért én is próbálkozom a szavakkal. Aztán meglátjuk.
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.