Úton az egysejtűség felé
Diagnosztikai sorozatom bevezető része
Kemény felütéssel kezdek, tudom.
Az elmúlt jó pár hónapban próbáltam csokorba szedni azokat a problémákat és kihívásokat, amikre van némi rálátásom. Ezek az emberi egészségtől kezdve, az egészséges élelmen, talajon, mikro- és makro élővilágon, az egyéni és a gazdasági, társadalmi lét -véleményem szerinti- hibás működéseit, és azok ok-okozati összefüggéseit taglalja.
Próbáltam megtalálni bennük a közös nevezőt vagy eredőt. Vagy a mintázatokat.
Természetesen nem átfogó a leletem és bizonyára nagyon szubjektív. Ezt látom én, ma. Nem mástól vett gondolatok ezek, és nem könyvből olvastam. A megfigyeléseim és az életem adja a hátteret.
Szívesen vennék tisztázó, javító gondolatokat, de talán az ellenvetéseknek örülnék a legjobban. Hátha én nem látom jól, és a "Nincs itt semmi baj, Márti!” mondat véglegesen megnyugtathatna.
Három csoportba osztottam az észlelteket. Ezeket a következő írásaimban egyenként tárgyalom majd.
A csoportosítás már egy ideje elkészült, és a márciusban, áprilisban tartott előadásaim tartalmazták ezen megállapításaimat. Úgy éreztem a visszajelzésekből, hogy sokan azonosulni tudtak a megállapításaimmal.
Ráhangolódásként kezdjünk egy rövid, de fontos eszmefuttatással.
Sajnos kicsit elméleti lesz, de nem tudom másképp leírni. Beszélni jobban szeretek, abban van interakció, reagálási lehetőség, több példával való alátámasztás, válaszlehetőség a kérdésekre, stb.
Most, itt, ma, marad az írás.
A kérdés:
Miért nem létezik ma TEKINTÉLY? Miért nem TISZTELI manapság eléggé a fiatal generáció az idősebb generációkat? És miért állítja a generációkutató, hogy sajnos nincs más megoldás, minthogy az idősebb generációknak kell elfogadnia a fiatalabb generációk másként gondolkodását és másféle működését.
Az első kérdésre nagyon rövid a válaszom. Meg vagyok győződve arról, hogy a tekintély fogalmát a fejlett világ ma összekeveri a hatalom fogalmával. Mint olyan, az utóbbi egyértelműen negatív és kerülendő (bár javaslom, hogy olvassátok el Byung Chul Han könyvét: “ Mi a hatalom?”, és lehet, hogy ebben is kicsit árnyaltabb lesz a véleményetek. Egy régebbi írásomban már ajánlottam). De a tekintéllyel, mint olyannal, egyáltalán nem kellene baj legyen. Sőt, szerintem nagyon is szükség lenne rá. (Amúgy jó lenne rendet rakni a fogalmaink között. Vagy teljesen újakat bevezetni, mert rengeteg fogalmunk bepiszkolódott, rosszul vagy tévesen használt, talán már véglegesen erodálódott. Javasoltam is ezt az új fogalomalkotást egyszer egy jövő kutató egyetemi tanárnak, de nagyon furán nézett rám).
De miért nincs tisztelet az idősebb generációk iránt?
Miért nem figyeli, kérdezi, mondjuk a Z generáció (14-28 évesek) az X, a Baby Boomer vagy a Veterán generációkat, kifejezve ezzel az elismerését? Azaz azokat, akik ma a 45 és 100 éves kor között vannak?
És miért volt ez másképp régebben, mondjuk akár 100 évvel ezelőtt? (Tudom, nincsenek azokból az időkből olyan típusú szociológiai kutatások, mint amilyenek ma rendelkezésre állnak, és régen generációkutatók sem voltak, de azért azt beláthatjuk, hogy van elég bizonyítékunk arra, hogy régebben jóval nagyobb tekintélye vagy tisztelete volt az idősebb korosztályoknak.)
Szerintem nem a megnőtt szabadságfok az ok. Biztosan nem kizárólag. Akkor “szabadulunk” meg valakitől, vagy valamitől, ha úgy gondoljuk, hogy nincs rá szükségünk.
Mint ahogy az Fodor Ákos mondja a kedvenc haikumban:
Szabadság az, ha
megválaszthatom: kitől
és mitől függjek.
Az én elméletem a fenti kérdésre a következő.
Még 100 évvel ezelőtt is a népesség túlnyomó többsége vidéken és a mezőgazdaságban dolgozott (több, mint 60%). Nem a nagybirtokok napszámosaira gondolok, de még azok túlnyomó többségének is volt valamilyen saját kis területe, amit művelt.
A parasztgazdaságok bizonyos fokig önrendelkező és önellátó szerveződések, amelyek tevékenységüket tekintve igencsak komplexek voltak. Ha rendszerelméleti síkon mozgunk, akkor jellemző volt az egymásba ágyazódás, a hálózatos kapcsolódások, a ciklikus erőforráscsere, a külső környezet változásaira reagáló tanulás és adaptív ciklusok.
Ugyanis a természet komplexitása és ritmusa határozta meg ezen kisgazdaságok szervezését.
Rengeteg, az év során változó és összeegyeztetendő feladat volt, ami összetett látásmódot és nagy rugalmasságot követelt, de egyben egyfajta rendet is. Sokszínű kétkezi munkát jelentett ez a világ, a faj- és fajtagazdag növénytermesztést, állatartást, élelem feldolgozást, tartósítást, beleértve az árucsere szervezést is, kapcsolódásokat belül és kívül. Nagyon sok mindent kellett egészben átlátni, megtervezni és azt követően részleteiben kivitelezni. Minden mindennel összefüggött, egyetlen hibás döntésnek vagy késedelemnek komoly következményei lehettek akár a teljes egészre is, és hosszú időre. És erre a sokrétű feladathalmazra nem állt rendelkezésre szakosodott egyének tömkelege (“szakember”), hanem leginkább 1-2 fejben, mégpedig a gazda és a gazdasszony fejében volt az irányítás, és az ő kezükkel történt minden, bevonva a minimálisan szükséges “külső” segítséget, ami a legtöbb esetben egyáltalán nem szolgáltatásként, hanem a rendszer szerves részeként működött. Azonnali, közép- és hosszútávú visszacsatolások mutatták az utat, irányították a tanulási folyamatot. A stratégiai és taktikai tervezéstől kezdve egészen az utolsó részlet implementációjáig egy nagyon pici csapat végzett minden tevékenységet - csak, hogy olyan szavakat használjak, amiket ma értünk. Nagyon kevés külső szolgáltatást vettek igénybe (iskola, egyház, orvos), de még ezen területek is erősen le voltak fedve magán az egységen belül (minta alapú tanítás, a mindennapi élet szakralitása, a természet eszközeivel való házi gyógyítás).
Mi volt ennek a működésnek, szerveződésnek a feltétele, de egyben a következménye is?
Az, hogy általában egy egész emberi élethosszra volt szükség mindezen tevékenységek megfelelő szintű elsajátításához.
Egy fiatal, lehetett az bármilyen tehetséges és gyorsan tanuló, nem volt képes 1-2, vagy akár 10 év alatt mindezt igazán jól megtanulni és végezni.
Azaz a fiatal rákényszerült, hogy tisztelje az időseket és felnézzen rájuk. Mert tőlük lehetett ellesni, vagy kérdezni, tanácsot kérni, bár ahogyan én gondolom, az előbbi módszer volt a gyakoribb. Több volt akkoriban a minta alapú tanítás. Ami mélyebbre megy.
Az értelmiségi körökben hiányzott ugyan a fizikai, kétkezi munka, de az értelmiségi fiatal egyszerre több, egymástól eltérő területen fejlesztette magát, sőt volt többféle területen saját maga is aktív: természettudományok, bölcsésztudományok, filozófia, művészetek. Aránylag sok időt töltött felkészüléssel, járta a különböző felsőfokú iskolákat, nem egyszer külföldön is. Ez a multidiszciplináris megközelítés széles látókört, élettapasztalatot és összetett gondolkodást eredményezett.
Most lássuk, hogy ma mi van.
Elméletileg lehetne ugyanaz a felállás. Amikor a fiatal, -bármilyen területen is dolgozik-, komplex problémák megoldásával szembesül, az összetettség miatt kénytelen az idős kollégához fordulni tanácsért, iránymutatásért. Még akkor is erre kényszerülne, ha esetleg az idős kolléga már lemaradt a használatos legújabb technológiákban. Ugyanis egy igazán összetett probléma megoldásához sosem elég egyetlen speciális tudás vagy képesség, hanem ahhoz bizony a képességek, készségek különböző fajtájú halmazára van szükség. Amikből csak egyetlenegy vagy nagyon kevés számú az, amit a fiatal jobban tudhat, mint az idős, és ezek szinte kizárólag valamilyen technológiához kapcsolódó képességek.
Hogy megint a mai fülnek érthető szavakat használjak, az ún. “hard” és a “soft” készségekről van szó, de nemcsak, hanem a generalista, interdiszciplináris tudásra is. Szégyenszemre az előbbieknek nincs is rendes magyar fordításuk: a néha használt “kemény és a puha készségek” borzasztóan rossz és félrevezető kifejezések.
A lényeg az, hogy a szorosan vett szakmai kompetenciát, -amit iskolában, otthon egyedül, vagy akár egy gyors oktatáson is meg lehet tanulni- vetjük össze azokkal a készségekkel, amik a személyes, a szociális, kommunikációs és érzelmi intelligencia kategóriákba sorolhatók, és ami lényeg: utóbbiak kizárólag tapasztalati úton szerezhetők meg. Könyvekből ezek nem tanulhatók. Lehet persze valaki jobb vagy gyorsabban tanuló, mint mások, de egy biztos: a valóban használható, ilyen jellegű képességekhez kellenek az évek.
Tehát elméletileg lehetne a helyzet teljesen hasonló a régi felálláshoz. A különbség csak annyi lenne, hogy míg 100 éve például a szakaszos legeltetés praktikáit kellett ellesni az öreg gazdától (csak jelzem, hogy rengeteg paraméter és külső körülmény befolyásol egy ilyen egyszerűnek tűnő tevékenységet is, különösen, ha egy szántóföldi növénytermesztést végző regeneratív rendszer integrált részeként értelmezett az állatok szakaszos legeltetése), ma meg mondjuk, egy banki számlavezető rendszernek egy másik számlavezető rendszerbe való átmigrálásának ezer buktatójáról kérdezné a fiatal az idősebb kollégáját.
És ha már kérdezne, akkor a tisztelet és a tekintély elismerése is azonnal megjelenne. Törvényszerűen, hiszen ez nem működhet másképp.
De ki végez ma igazán nagy és komplex feladatokat a fiatalok közül? Hányuknak van esélye belátható időn belül ilyesmire, ha ma a szakosodás a kulcsszó, a mindent meghatározó hatékonyság jegyében?
Míg 100 évvel ezelőtt a lakosság túlnyomó része generalista tudást és sokféle készséget kellett szerezzen, hiszen e nélkül nem tudta volna átvenni és működtetni a komplex kisgazdaságot, vagy egyetemi tanári állást kapni, ma az arány szerintem pont a fordítottja. Ma a munkát végzők, - és nemcsak a fiatalok, hanem a ma dolgozó idősebbek is-, nagyon szűk specializált tevékenységre vannak ítélve, amúgy szerintem inkább kárhoztatva. Mindegy, hogy a csavar- vagy éppen a szoftvergyárban dolgoznak. (Elnézést kérek az összes csavargyártótól és szoftverfejlesztőtől, hogy pont őket hoztam fel példaként. Juthatott volna más is eszembe, de most ez jött. És természetesen mindkét kategóriában vannak kivételek, akik igénylik és biztosítják is a maguk számára az összetett készségek kifejlesztését és állandó gyakorlását).
Lehet ugyan, hogy életükben többször is tevékenységet váltanak, és akár megtanulnak egy másik szakterülelet. Ha ügyesek, lecserélik a csavart a szoftverre, de az sokkal valószínűbb, hogy inkább csak az egyik csavart egy másik csavarra, vagy egyik szoftverfejlesztő platformot egy másikra. Sokban azok nem fognak egymástól különbözni. Nem eléggé tágítják a teret és a tapasztalatokat.
Kevesen jutnak el a nagy, komplex gondolkodásig és összetetett problémák megoldásáig, amik a tervezéstől a megvalósításig rengeteg különböző fázist felölelnek, és mint ilyenek, sokféle egymástól nagyon különböző készséget, képességet igényelnek. Sem a munkájukban, sem otthon.
Egy-egy technológiában, vagy területen ugyan járatosak, másra nincs is szükségük, és ezekben a technológiavezérelt tevékenységekben ők biztosan jobbak lesznek, mint az idős kollégáik. Azaz nincs mit kérdezniük, vagy ellesniük az idősebbektől. Miért is tennék?
A helyzet sajnos még ettől is rosszabb: a legtöbben már nem is lennének képesek nagy, komplex feladatok elvégzésére. Egyszerű az ok: sosem láttak ilyen működést, így nincs követhető minta. Nem hibáztathatók. El vannak zárva a nagy egésztől. Csupán csavarok a gépezetben, bár természetesen nagyon fontos csavarok. Nélkülük nem működik a nagy egész. Lehetnének sokkal, de sokkal fontosabbak. De ebben a szerveződési formában ez sajnos esélytelen.
Talán most már világos, hogy miért választottam a fenti provokatív címet.
Én, ha felfedezek egy folyamatot, nem szoktam annak pillanatfelvételénél megállni. A fejemben meg szoktam rajzolni a várható ívet (ami persze lehet hibás és történhet minden teljesen másképp).
Nekem nem tetszik ez a kirajzolódni látszó ív.
Ugyanis egyértelműen - szerintem komoly- visszafejlődést mutat az embert igazán emberré tevő attribútumokban.
Elértünk egy aránylag szépnek, méltónak mondható képesség- és készségbeli szintet. Az aránylag önrendelkező, belsőleg megújuló, folyamatosan - bár lassabban- tanuló, sokrétű képességekkel rendelkező kis közösségekkel. Nem véletlenül váltak, nem egy és nem két esetben a parasztgyerekekből is tudósok, írók, költők, ha éppen olyan iskolába adták őket. Megvolt ugyanis a megfelelő kiindulási alapjuk az összetett gondolkodáshoz, alkotáshoz.
Szeretném most és mindenkorra leszögezni, hogy nem idealizálom a múltat, eszemben sincs! Nem is akarom a régi formájában visszahozni.
Az én kérdésem, hogy életképes-e, amiben ma vagyunk, és ha nem az, akkor vajon van-e ettől jobb? Én szervezési, szerveződési alapelvekről beszélek, és fogok beszélni a következő pár írásomban.
Nem arról van szó, hogy mindenki menjen vissza a mezőgazdaságba. Ha van, ami működött, azt viszont igen. Ha más területeken is meg lehet valósítani az életképes szerveződéseket, akkor tegyük azt -ott is- meg. A kisgazdaságok is haldoklanak, naponta 1000 családi gazdaság szűnik meg az EU-ban.
Mert ma nem kell az összetett problémamegoldási képesség. Nincs értéke.
Pedig az elkövetkező, turbulens időkben erre lesz a legnagyobb szükség. Szerintem.
Én sajnos azt látom, hogy - erős túlzással persze-, hogy az egybites, egyfunkciós embertömegek gyártásához képeztük meg az alapot.
És így elindultunk az egysejtűek felé, vissza.
De nem is oda, vissza, hanem egy leszűkített és emiatt életképtelen emberi szerveződés felé. Sőt, már egyértelműen benne is vagyunk.
Mindezek fő okát én abban vélem látni, hogy nem egész rendszerekre, hanem annak részecskékre bontott, egyes elemeire optimalizálunk.
De ez már a következő, azaz az első kórcsoport témája lesz.
Remélem, hogy eljön az idő és a hely is megadatik, hogy ezekről személyesen is beszélgethessünk, és ütköztethessük az eltérő nézeteket.
Addig is, én itt magamban gondolkodom és leírom, amire jutok.
Szívesen veszem a kommenteket, legyenek azok bármilyenek.
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Ehhez nem sokat lehet hozzátenni, Márti. Teljesen egyetértek. A kulcs a szülök kezében van, ne várjuk, hogy majd az iskola megadja a gyermekeinknek ezt a széles látást, hogy megtanítja nekik amire igazán szükségük van.