Diagnózis #2: Legyen gyártósor az egész világ!
Mert ehhez értünk. Az se baj, ha közben kipusztulunk.
Január elején írtam egy mesét. Az Emberről. És a két világáról. Amiből az egyiket nehéznek tartotta, ezért aztán alkotott magának egy másikat.
Egy szintetikusat.
Az nem zavarja az embert, hogy ebben a szintetikus világában, az Élő Természethez képest minden sokkal egyszerűbb.
A gyártott eredménytermék komplexitása (fizikai vagy virtuális), akármilyen fejlett is a technológia, fényévekre van az Élő Világ komplexitásától.
Így lassan mindent, ami összetett, lassan kikoptatja vagy kizárja az életéből.
A gyártás nagy fokú EGYSZERŰSÍTÉS.
Főleg, ha az Életre is ráhúzzuk a gyártósorokat. Pedig ezt tesszük.
Így történhetett meg például, hogy mára a világ élelmezésének 85-90%-át mindössze 12 kultúrnövény és 5 húst/tejet/tojást adó háziállat teszi ki. Pedig biztosan kijelenthető, hogy ez a pár növény- és állatfaj nem tudja biztosítani azt a legalább húszezerre tehető MIKROTÁPANYAGOT, amire nekünk, embereknek szükségünk lenne az optimális, egészséges működésünkhöz.
Ezen anyagok nagy részét az ember nem tudja előállítani. Rengeteg bonyolult fito-nutriens, amiknek maximum a létezéséről kezd lenni valami sejtésünk.
Ó, nem gond, a megoldás kézenfekvő: nem beszélünk ezekről az élő világ által megképzett anyagokról, nem vizsgáljuk, vagy csak alig. Nem finanszírozzuk a kutatásukat, legalábbis a technológiai kutatásfejlesztésekhez képest biztosan elenyésző módon. Amúgy is macerás a kutatásuk: a hosszú, drága, és kiszámíthatatlan végeredménnyel járó projekteket, amiknek nem biztos, hogy lesz jól fizető (és gyártható!) technológia a vége, - csupán TUDÁS-, hát, ilyeneket ma nem finanszíroz meg senki.
És ha tudunk is valamit, azt is inkább elhallgatjuk. Nem kell pánikot kelteni. Hiszen akkor rákérdezne az emberiség, hogy hová tűnt ez a sokféle tápláló anyag az élelmünkből, ami ma már inkább élelmiSZER?
Lassan elfelejt(ett)jük, úgy teszünk, mintha nem is lenne szükségünk rájuk.
100 évvel ezelőtt egy átlagos magyar család 300-féle növényt fogyasztott. Próbáljuk csak meg ezt a sokféleséget ma összeszedni!
De akkor ki is a szegény? A 100 évvel ezelőtti ember volt az? Vagy esetleg mi lettünk azzá? A válasz attól függ, hogy mit mérünk.
Ha a TALAJ nem élő, azaz nincs meg a kismaroknyi mennyiségben a sok milliárdnyi paránylény, akkor a növény nem lesz tápanyagdús. Üres héjakat eszünk, mert csak ez maradt.
Ez sem gond. Hiszen most már tudjuk, hogy a mikrobiomunkat is a megfelelő gyártósorok létrehozásával helyre lehet hozni. A tápanyagdús táplálkozás snassz. Arra nem lehet levédett márkát építeni.
Ma már ismerünk egypár mikrobafajt az amúgy sok ezer féléből. (Szuper, ügyesek vagyunk, végre foglalkozunk az életünket jelentősen, sőt alapvetően meghatározó paránylényekkel!).
Bár: a) még csak erősen limitáltan ismerjük ezen mikrobák munkásságát, b) semennyire sem ezen mikrobák és a bevitt tápanyagok bilaterális egymásra hatását (pre-, pro- és postbiotikum), c) még annyira sem a más mikrobákkal való együttműködését, d) teljesen vakon repülünk a sok ezer mikrobafaj és a több tízezer féle makro- és mikrotápanyag együtthatását illetően, in vivo (azaz az ember emésztőcsatornájában)…. de mi máris ezerrel gyártjuk őket.
Elegánsan laboratóriumoknak hívják azokat a gyárakat, ahol ezeket a baktériumokat egyszerű cukrokon, steril körülmények között nagyon gyorsan felszaporítják és kapszulákba zárják, csomagolják.
És máris lehet árusítani a gyógyszertárakban, az orvos is tudja ajánlani. Meg a reklámok.
Sok baj van ezzel a folyamattal. Valószínűleg a kidobott pénzen kívül kicsi az esélye, hogy az így legyártott és testünkbe bevitt probiotikumok kárt okoznának nekünk. Hála Istennek! Ugyanis ezeknek a gyorsan felszaporított mikrobáknak nem volt igazi gyermekkoruk, és így nincs immunitásuk se. Magyarul: bekerülve a valóságos mikrobiótába, azaz a beleinkbe, hamarabb elpusztulnak, minthogy bármely hatást ki tudnának fejteni…
Örüljünk neki. Jobb ez így. A természet által kialakított összetett egyensúlyt az ember művileg képtelen kialakítani.
És ilyen lesz majd a sejtszaporodással gyártott hús is, amiről már most mondják az érzékenyítő szakemberek, hogy élelmiszer biztonsági szempontból sokkal, de sokkal jobb lesz, mint az eredeti, “vadon” termett hús. Merthogy nem lesz benne mikróba! Igaz, hogy megfelelő változatosságú tápanyag sem, de ez kit zavar? Ki fog egyáltalán tudni róla?
Az emberiség egyik legnagyobb vívmányaként lesz nekünk eladva ez a MŰélelmiSZER gyártósor.
De amit gyártani fog, az csak nyomokban fog tartalmazni Életet.
A valódi, komplex ÉLETet nem lehet gyártani. Egyes elemeit talán. Esetleg.
Ma a világ élelmiszeriparának a 85%-át 10 (tíz!) óriási agrokémiai vállalat irányítja. “Élettudományi vállalatok”-nak nevezik magukat. Nagyon magasztosan hangzik, higgyük is el, hogy komoly tudomány van mögöttük. Szerintem inkább komoly technológia, a tudománnyal megtámogatva.
A gyártás uniformizálást hoz magával.
Nemcsak a növényi és állati monokultúrák uralják ma már mindenütt a mezőgazdaságot, de az emberi tevékenység a TÁJ VÁLTOZATOSSÁGÁT is jelentősen elpusztította. Letaroltuk a tájat, minden zavaró elemet kiiktattunk, kiegyenesítettük a folyókat, lecsapoltuk a mocsarakat. Mert a mechanikus világlátásnak ez sokkal tetszetősebb, hiszen átláthatóbb, hatékonyabban, könnyebben kezelhető.
De még az emberi szemet is hozzászoktattuk ahhoz, hogy a lecsupaszított tájat tartsa szépnek és kívánatosnak. Mert az ilyenen szépen megmutatkozik az emberi kéz nyoma. A rendezettség, a “kultúra”. A négyzethálóban kialakított sok száz, vagy ezer hektáros narancs-, szőlő, olajfa ültetvényeket, amik alatt gondosan és rendszeresen kiirtunk minden előforduló életet, gyomirtással, talajbolygatással. Nehogy valami oda nem illő életre kelljen!
Az Élet belerondítana a leredukált tájba.
Megszüntettük a milliárdnyi természetes kapcsolódást, elvágtuk egymástól a szervesen együttműködő, egymásba tagozódó ÉLETTEReket. A kék és zöld óceánok közötti kapcsolatokat. És csodálkozunk, hogy nem jön a csapadék! Ami helyett most már, -a sterilizált táj fölötti légtérben-, szabadon tud áramlani a sivatagi pusztító hőség és szárító szél, a forró égöv irányából.
Azt hisszük, hogy amit elpusztítottunk és tönkre tettünk, majd tudjuk helyettesíteni, valamilyen újfajta gyárral. Majd lesz esőgyár is. Pénzért fogja adni azt, amit eddig ingyen kaptunk, és egészen kiszámíthatóan működött. Persze nem percre pontosan. És lesz majd mesterséges fotoszintézis is, az is pénzért. Mert nekünk nem volt jó az ingyen.
Értem én, hogy fantasztikusak vagyunk technológiákban. Űrhajókat tudunk építeni és azokkal elvisszük majd az embert a Marsra, lakni. Mind a nyolcmilliárdot.
De próbáljunk csak legyártani egyetlen maroknyi élő talajt! Abban is kb. ugyanúgy nyolcmilliárdnyi élőlény van, bár arról, hogy kik ők, ma még igazából fogalmunk sincs. Túl bonyolultak, főleg a sűrű kapcsolatrendszerük. Akkor inkább a Mars.
A mindent gyártásnak sok más egyéb hozadéka is lett.
A mívességet ma a néprajzi múzeumokban csodáljuk, hétvégente, ha egyáltalán. Pedig a kézművesség a hétköznapi ember mindennapjaihoz tartozott. Nem is olyan régen még mindenki művelte. Nagyanyáink kötöttek, varrtak, hímeztek. Dédnagyapáink polcokat készítettek a kamrába a befőttesüvegeknek, és az ügyesebbje egyszerű díszeket is faragott rá. Tudom, mert ezt láttam a szüleimtől is, pedig tanárok voltak. A szomszéd is csinálta. A nők abban versenyeztek, hogy ki tud egyre vékonyabb szálakból, egyre finomabb mintákat horgolni, és nem abban, hogy ki milyen újabb színű, formájú és ismert márkájú táskát szerzett be magának. Esetleg annak olcsóbb, tömeg-gyártott utánzatát, “jó áron”.
Persze nem mindenki ugyanúgy művelte. “…nem azt kívánjuk sugallni, hogy ne lenne különbség mondjuk a katedrális-építés és a fazekasság között. A különbség azonban inkább fokozatbeli, nem pedig minőségbeli.” (Brian Keeble: A munka és a szent).
A hatékony gyártásra jellemző redukció (azaz képesség csökkenés) és uniformizálás még sok más területre is beszivárgott.
Látásmóddá vált.
Ritkává vált és furán néz a világ ma azokra az embertársainkra, akik nem illenek bele a monokultúrás koncepcióba, hasonlóan a sokoldalú, de törékeny kerti sarkantyúkához. Ez a növény sem piacképes, és szó szerint nem az. (Tropeolum majus L., másik nevén kapucinusvirág, sárog sarkantyú, sárga tőcséres, sarkantyúvirág, pücülő, pücők, az én szülőhelyemen pedig kisasszonycipő a neve). Össze-vissza kúszik ez növény, nagyon törékeny a szára, levele, virága, lehetetlen szállítani. Pedig minden egyes része gyógynövény, telis-tele hasznos tápanyagokkal, emellett védőnövény is sok más növény számára. Azért jutott eszembe pont ez az elegáns, gyönyörű növény, mert tele van most vele a kertem, és eszem is minden nap. Még fermentálom is a zöld magjait).
Pedig ma lenne a leginkább szükség erre a kihalófélben lévő, generalista, asszociatív típusra, akinek a fejében spontán állnak össze a bonyolultabb összefüggések. Mert van rá kifejlődött szinapszisrendszerük. És így egységében látják a világot. Sosem kapnak Nobel díjat, de nem is igénylik.
Hogy fejlődik ki ez a fajta, az asszociatív képességeknek infrastruktúrát adó szinapszisrendszer? Ezen emberek érdeklődése nagyon szerteágazó: szeretnek -akár egyszerre- ezerféle dologgal foglalkozni: különféle tudományok, művészetek, gazdaság, ökológia, filozófia, … és nem csupán elméleti, hanem még gyakorlati szinten is aktívak! Sőt, olyanok is akadnak, akik a kétkezi és kézi munkától sem riadnak vissza! Nem a haszon érdekében, hanem csak úgy. A maguk örömére. (Ugye, mondtam már, hogy minden tevékenység előbb-utóbb kimerítően fárasztóvá válik, ha csupán a pénzért csináljuk? Kertészkedni se kezdjen senki sem, aki csupán a fito-nutriensekért, vagy más materiális javakért csinálná. Ne büntesse a jelenlétével a kerti sarkantyúkát. )
Ezek a különc emberek maguk szeretik összerakni a világképüket, és semmiképpen sem szeretnek csupán reprodukciói vagy lenyomatai lenni egy-egy divatos, vagy nem divatos ideológiának.
Nem, nem! Ezek az emberek sem illenek a mai gyártósoros, redukciós megközelítésbe. Mégis milyen haszna lehet egy ilyen típusú embernek?
Biztos szenved is önmagától ez az embertípus, hiszen nem lehet egészséges ez a sokszínűség még az egyéni ember életében sem! A sokrétű érdeklődés elveszi a fókuszt, és így az illető nem lesz elég hatékony. Nosza, mondjuk meg neki! Gyógyítsuk meg, csillapítsuk, állítsuk rendbe! Az a biztos. És erre a “gyógyításra” ott van a sok, jól fizetett szakember, a még több, hangzatos (ál)néven futó módszerével és módszertanával. Azok majd addig csiszolgatják a delikvenst, amíg végre beáll a sorba, a többiekhez. “A saját érdekében”.
Hogy esetleg ez a sokféleség STABILITÁST tudna adni az egyén életének? TARTÁST a SIKER helyett? Az embereknek nincs szükségünk a stabilitásra. A stabil emberrel csak a gond van, nem lehet egyszerű eszközökkel manipulálni.
És a MONO-KULTÚRA végül így áll össze.
Innentől tényleg minden már csak egy újabb gyártósor kérdése.
Amiben viszont MINDIG VAN ÜZLET.
A Természettel nem lehet üzletelni.
Vele csakis EGYÜTTMŰKÖDNI lehet.
Nem fog jutalékot fizetni, nem lehet kiszervezni, nem lehet optimalizálni.
És ez a baj vele. Nem gyűrhetjük a kontrollunk és az uralmunk alá.
Nem tudunk egyoldalúan előnyös szerződéseket kötni vele.
A mesében azt írtam, hogy mára az Ember eljutott odáig, hogy az általa megalkotott szintetikus világot sem látja már át, és az sem biztos, hogy kontrollálni tudja.
Előfordulhat ugyanis, hogy -eredeti tervei ellenére-, sikerül olyasvalamit legyártania, ami elég komplex lesz ahhoz, hogy ez a legyártott “termék” magát az embert tartsa majd túl egyszerűnek, legalábbis saját magához képest. Ilyen módon az ember válhat haszontalanná vagy kihasználhatóvá, a termék számára.
A mesterséges intelligenciáról beszélek.
A mesterséges intelligencia ugyan valóban összetett lehet, de az Élő Természethez képest még mindig nagyon egyszerű marad. Hiszen csakis az ember által ismert világból merít, annak is a digitalizált részéből. Az emberi tudás az Élő Természetről meg enyhén szólva hiányos. A mesterséges intelligenciának nincs kapcsolata az Élő Természettel, onnan nem tud tanulni. De neki nincs is rá szüksége! Hiszen szintetikus.
Nem úgy, mint nekünk, embereknek. Akárhogy igyekszünk jó ideje letagadni, mi akkor is egy ÉLŐ REND részei vagyunk.
Lehet, hogy mostanra eljutottunk odáig, hogy egyszerre két oldalról érezzük majd az erős nyomást.
Az Élő Természet már elkezdett visszabeszélni. Mert nem tiszteltük, és még most sem ismerjük be a tőle való függésünket.
A mesterséges intelligencia meg talán hamarosan szintén komolyan szóhoz jut az életünkben. Még nem tudjuk pontosan, hogy mit fog mondani.
Hogy mindez, így együtt nekünk miért jó, azt én tényleg nem tudom felfogni.
Ép ésszel biztosan nem.
De lehet, hogy csupán még nem sikerült engem is “meggyógyítani”.
(A harmadik rész az utánzatokról és hamisítványokról fog szólni. Mert mégiscsak szükségünk van a sokféleségnek legalább az érzetére.)
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Ezt megint jól összefoglaltad, teljesen egyetértek!