Fényszintézis nagyböjt idején
A csodákat várni, de meglátni is tudni kell.
Azt hiszem, hogy a jelenkor emberének életéből leginkább a misztérium, a titkok és a csodák hiányoznak.
Én is, mint minden rendes nagyszülő, elvittem az unokáimat a Csodák palotájába pár éve, de a tapasztaltak alapján helyénvalóbb elnevezés lenne a Racionalitás-, esetleg a Tudomány palotája. A zsúfolt térben egymást érte a rengeteg látogató és az elhelyezett tárgyak. Kötelességtudatból és udvariasságból végigmentünk ugyan a termeken, mindent elolvastunk és ki is próbáltunk, de az egész látogatás inkább megterhelő volt, mint felemelő. A gyerekeknek is, nem csak nekem. Nehéz ürességet éreztünk a végén, nem könnyed szárnyalást.
Túl sok van ma mindenből, mindenütt. Színes, szagos, zajos és okos minden körülöttünk.
Nincs fájdalmas várakozás. Nincs epekedés. Talán ez utóbbi szót már nem is használja senki, bekerült sok társával együtt az ódivatú, szentimentális kifejezések kukájába.
A rengeteg villódzó zaj ellenére mégsincs fény, és egyre megterhelőbb a minket körülvevő, dermedt sötétség.
Kétféle sötétség van: az üres és a teli.
Az üres megöl. Mert nincs benne semmi remény.
A teli sötétség végén viszont biztosan ott van valahol a világosság. Bár nem látjuk, mégis tudjuk, hogy eljön.
Ugyanez érvényes a csöndre, mert abból is kétféle van.
“A fizikai világ csöndje kongó üresség - az örök Nyugalom csöndje élettel teli” (C.S.Lewis: Csodák)
Balgán azt gondolja az ember magáról, hogy intelligensebb minden élőlénytársánál.
Mivel csupán a saját okosságában bízik, így nem hisz a csodák létezésében. Mert amit ő nem ért, az nincs is. Sőt: “Amiról nincs strukturált adat a 21. században, az nem létezik.” (Idézet egy, a magyar kultúra jövőjét elemző aktuális írásból).
Ha ilyesmit olvasok, inkább járok egyet a kertben. A kertem lakóiról sehol sincs strukturált adat. De ők majd akkor is maradnak, ha netán engem maga alá temetne a strukturált adathalmazokra ráülő szintetikus hatalom.
A kertben azonnal apró csodákat látok. Intelligenciát, emlékezetet, reményt, igyekezetet, erőfeszítést.
Megnyugszom. Pár perc elég a társaim között.
A növények hozzánk hasonlóan a térben mozognak, ám ők ezt a maguk módján, a növekedéssel teszik.
A növénynek folyton döntéseket kell hoznia, hogy finoman hozzáigazítsa a benne keringő nedvek nyomását a szervezetében végbemenő anatómiai változásokhoz.
A növények is rendelkeznek emlékezettel. “Talán egyelőre nem tudjuk, hogy hol tárolják a növények az emlékeiket -csak annyit mondhatunk, hogy valahol az agytól eltérő felépítésű elméjükben-, de annak a puszta tudata, hogy nyilvánvalóan rendelkeznek velük, elegendő világunk megváltoztatásához!” (Zoe Schlanger: Fényevők)
Bár még nem volt elég fény az elmúlt hetekben, a növények már akkor is remélték, tudták, vagy talán emlékeztek arra, hogy majd egyszer lesz. És elindultak.
Szó szerint. Ezután már elég volt pár órányi napsütés, és máris beindították a természet legnagyobb csodáját, a fotoszintézist. A növényeket zöldnek látjuk, mert elnyelik a kék és vörös hullámhosszt, és csupán a zöldet engedik visszaverődni a szemünkbe. A növények klorofillja a vörös színt nyeldekli mohón, hogy a felvett szén-dioxidot és vizet cukortartalmú tápanyagokká alakítsa át. Ez a fény szintézise, ami életet teremt.
A növények látják is egymást. Mégpedig úgy, hogy a zöld levélen áthaladó vörös spektrum egy részét a növény elnyeli, így abból a levél túloldalán kevesebb van.
“2020-ban a kutatók megállapították, hogy egyes parazita növények érzékelik ezt a megváltozott arányt, és ennek alapján meg tudják állpítani, hogy milyen növény van a közelükben. Laboratóriumi körülmények között az aranka növény csemetéi a jelek szerint észlelték a szomszédos növények méretét, alakját és távolságát, és ebből kiindulva döntötték el, hogy merre induljanak el élősdi hajtásvégeikkel. Ez természetes, hiszen az aranka nem fotoszintetizál.” (A konkrét kutatás elérhetősége megtalálható Zoe Schlanger: Fényevők c. könyvében). Én már találkoztam az arankával, egyszer egy teljes ágyás körömvirágot kellett kiszednem miatta. Nem estem kétségbe, hiszen a komposztnak jót tett a rengeteg körömvirág. A természetben egyáltalán nem keletkezik szemét.
Szóval ma körülnéztem a kertben.
Ebéd lett belőle.
Ez az étel valódi. Jobban táplál, mint bármely 3 Michelin csillagos étterem akármilyen világhírű kreációja.
Tavalyról áttelelt növények, egyévesek, kétévesek, évelők. A mángold még adni fog pár hétig friss, ropogós leveleket, a tarlórépa minden mínuszt kibírt, egy eltévedt zeller is kihajtott, ízletes, tartalmas leveleket adva, hasonlóan a zsenge sóskalevelekhez. Pár otthagyott hagyma is életre kelt.
A tyúkhúr szezon is beindult. Számomra nagy boldogság, hiszen a tyúkhúr a mostani, vitaminhányos időszak bajnok növénye, jó pár hétig. A második képen az útszéli borbolyát mutatom, de vigyázat, mert hasonlít a foltos bürökre, aminek főzetét használta Szókratész, amikor istentelenség vádja miatt halálra ítélték. Tanítványai és ellenségei szeme láttára itta ki a méregpoharat. Amúgy nem nehéz megkülönböztetni a két növényt, mert a bürök vastagabb szárú, és az ujjaink között szétmorzsolva a borbolyának ánizsos illata van. Persze ehhez ismerni kell az ánizsos illatot. Mi lesz veled, világ?!
Végül a nagy, csípős csalán is kibújt már. Ezekből, és a kert különböző részeiben becsben tartott társaiból már biztosan meglesz a húsvét vasárnapi csalánkrémleves, az unokáim kedvence. A receptet a Patikakert Tudástárában megtalálhatod.
Ha én esetleg nem emlékeznék rá, a csalán figyelmeztet: nemsokára itt a fény.
A feltámadás fénye.
Az élet úrrá lesz a sötétségen.
(Egyetek, igyatok csalánt! A húsvéti csalánkrémleves receptjét itt találjátok. De van ott még pitypangos, csalános citromos torta, vagy babsaláta csalánrügyekkel. Keressétek, készítsétek, erősödjetek.)
Szeretettel, Márti
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!