Nem tudom, hogy Ti szoktatok-e magatokkal beszélgetni.
Én szoktam. Már nagyon régóta csinálom, lényegében, amióta az eszemet tudom. Általában csendben folyik a párbeszéd, de néha van, hogy jól esik kimondani a “mondatot” hangosan is.
A “Minden rendben van, Márti!” aránylag gyakran hangzik el, halkan kisóhajtva vagy épp bent hagyva. És egy derűs mosollyal kap megfelelő súlyt. “Hang-súlyt” :-).
Ha egy gondolat felzaklat, számomra a legjobb gyógymód “kimenni” a növényekhez. Írnám büszkén, hogy a növényeimhez, de ez nagyon nevetséges megfogalmazás. Már látom is, hogy milyen kajánul, de jóindulattal kacagnak rajtam ott mind, “kint” :-).
A múlt vasárnap reggel nem értettem, hogy miért zaklat fel engem annyira egy emberré formált gép, amit Sophia-nak hívnak. Amikor én nem is használom tudatosan a mesterséges intelligenciát. (Igen, tudatában vagyok annak, hogy szinte mindenki használja valamennyire. Én is most élek, itt, a mában. Például szeretek zenét hallgatni, amikor vezetek, így kiszerveztem a navigációt. Meg használok keresőt is. Ami mostanában azt írja magáról, hogy már intelligensre nőtt. Nem kételkedem benne. Engem is használ ez az intelligencia. Legalábbis a digitális lenyomatomat biztosan. Most még kvittek vagyunk, úgy érzem. Talán. Remélem.)
Én lényegében egy kisvárosi kórház elvadult, használaton kívüli kertjében nőttem fel. 4 és 18 éves korom között a lehető legtöbb időt töltöttem ott, a 15 kis- és később megnőtt szomszéd fiútársammal együtt. Sem a páciensek, sem a kórházi dolgozók nem zavartak minket. Akkoriban nem volt nagy szám a fa, a fű, meg a bokor. Mindenkinek volt elég otthon. Kertész sem volt a kórházkertben. Szerintem olyan, hogy kertész arrafelé, akkoriban nem is létezett. Mert mindenki kertész volt.
Nem adunk nevet olyasminek, ami mindig bennünk van. Felesleges. Talán el is szaladna, ha megneveznénk. Lehet, hogy ez a baj mostanában? Hogy mindent meg akarunk nevezni, jóindulatú, okoskodó “erőszakkal”?
Nem tudom… ez most csak úgy jött. Majd gondolkodom rajta kicsit. Ha nem jutok semmire, akkor legfeljebb kiszaladok a növényekhez. Éjjel is szépek. És akkor is segítenek.
Gyerekkoromban - teljesen egyedül, hiszen nem voltam a világ közepe, így magamnak kellett gondoskodnom a jóllétemről- kidolgoztam egy sajátságos tanulási módszert, ami annyit jelentett, hogy első lépésben gyorsan feltérképeztem a másnapi órákat, és minden egyes tantárgyra való felkészülést időben szigorúan lekorlátoztam. Matek: 10 perc, magyar: 15 perc, fizika: 12 perc, történelem: 20 perc (hű, de utáltam!). Az összidő sosem lehetett 90 percnél több, még a legnehezebb gimis felkészülős időkben sem. Szükség esetén addig-addig optimalizáltam a tervet, míg ezt a korlátot el nem értem. És a tervezés után jött a szigorú és fókuszált megvalósítás, mégpedig nulla változáskezeléssel!
Mindezt azért, hogy a tanulást gyorsan letudva, másokkal vagy egyedül a lehető legtöbbet “kint” lehessek. Egy fán vagy a fűben ülve órák hosszat, vagy focizva, tollasozva, vagy később egy tűznél késő estig beszélgetve a barátaimmal. (Télen olvastam. Mindennek rendelt ideje van.)
Hagytak minket élni. Hagytuk magunkat élni.
(Csak szólok, hogy mindvégig kitűnő tanuló voltam. Év közben sem volt összesen 4-5 darab, véletlenül becsúszott egy osztályzattal rosszabb jegyem. Még az egyetemen sem, pedig az nem indult könnyen, hiszen az elején se a matekot, se a számomra idegen szlovák nyelvet nem beszéltem…Tökélyre fejlesztettem a ráfordítás/erőforrásbecslési képességemet, ami aztán 10-20-30 év múlva nagyon jól jött az innovatív, digitális óriásprojekteknél :-))
Szóval lehetséges, hogy én valamiféle fura növényként nőttem fel.
Bogáncsnak hívtam magam, ami kívül kicsit szúr. De nem mindig. Ugyanis zsengén nagyon is selymes és simulékony. És a belseje mindig a legpuhább paplanok egyike, és még akkor is az marad, ha kívülről már felsebzi a bőrt… Tudom, mert nagyon sok növénykét nézegettem kívülről és belülről. A növények sokkal izgalmasabbak voltak számomra, mint az izgő-mozgó rovarok vagy állatok.
Érdekes növény a bogáncs, akkor nem tudtam, hogy miért. Jelentéktelen, mégis muszáj észrevenni. Rákényszerít, hogy meglásd. Van ilyen a természetben. Ott is :-).
Ilyen gyönyörűségeket lehet mondani róla, hogy “zárvatermő”, hogy “fészkesvirágú”, hogy “őszirózsaféle”, és hogy ezerféle van belőle…Van útszéli (máris tetszik :-)), van fodros, van bókoló, van csüggedő, van magyar, van erdélyi, van álarcos, van karcsú… de mindezt csak most szedtem össze a kereső segítségével…akkor fogalmam sem volt minderről. Én csak simán ismertem őket.
Engem soha nem érdekelt, hogy hogy hívják a növényeket. Én nem rohangásztam növényhatározókkal. Az időt nem szerettem felesleges dolgokra pocsékolni, lásd gyerekkori tanulási technikáim. Bár van egy akkoriban készült, saját kézzel rajzolt növényhatározóm. Meg is keresem. De az másról szólt. Bizonyosan nem a latin elnevezésekről.
Tényleg az a legfontosabb, hogy mi a nevük a növényeknek?
Hogy MI, EMBEREK hogyan hívjuk őket?
Nem inkább az, hogy mi a lényük? Hogy mire képesek? Hogy mit adnak?
(Rendben, ha mindenképpen nevet kell adni mindennek, akkor adjunk. Csak közben nagyon vigyázzunk, hogy el ne szaladjon bánatában a LÉNYeg.)
Szóval a múlt vasárnapi Sophia-eset után elolvastam Zoe Schlanger: Fényevők c. könyvét. Aminek alcíme: Mit árul el a növényi intelligencia a földi élet titkairól?
Hú, teljesen telefirkáltam a könyvet. Azt terveztem ugyanis, hogy majd kiírok Nektek sok-sok okosságot. Mert van benne rengeteg. 400 oldalnyi, plusz 20 oldalnyi irodalomjegyzékkel, a nyugalom kedvéért.
De most a fél könyvet ide kellene írnom.
És lehet, hogy az sem használna.
Hogy megértsük végre, hogy nekünk, embereknek hol a helyünk a világban, az univerzumban, a földön…
Hogy EGYETLEN, TELJES ÉS MEGBONTHATATLAN EGYSÉGET képezünk a paránylényekkel, a növényekkel, az állatokkal. És egymással. Minden élőlénnyel, akikről még nem is hallottunk, vagy azt hisszük, hogy ismerjük, de igazából alig tudunk róluk valamit.
És persze a csillagokkal.
Olvassátok el a könyvet.
És ha talán majd Ti is azt mondjátok, hangosan vagy hangtalanul, hogy “Minden rendben van!”, akkor tényleg minden rendben is lesz.
Igazából sajnálom Sophiat. Jobb lenne neki bogáncsként élni.
Mert akkor lehetne önmaga.
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel a Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Szoktam én is magammal beszélgetni, de csak magamban, úgy is jól megértjük egymást :)
Nagyon tetszik a tanulási módszered, nekem is jól jött volna így a mostani eszemmel. Én pont az ellenkezőjét csináltam, ültem a tankönyv fölött órákig... Igaz, hogy leginkább könyvet olvastam a tankönyv alá rejtve :)
Köszönöm a könyvajánlást, már meg is találtam az Everandon (korábban Scribd), és hangoskönyvben el is kezdtem hallgatni.