Közösség vagy közösség?
Vajon működőképes-e a modern emberi civilizáció, ha másképpen szervezett, mint az otthonául szolgáló természeti rend?
Ebben az írásban folytatom az előző gondolatmenetet az emberi csoportosulásokról, a köztük lévő kapcsolatokról, vagy épp azok hiányáról.
Az ábra nem teljesen ugyanaz, mint a múltkori. Annyit csináltam csupán, hogy átneveztem a buborékokat. Csak úgy találomra, olyan élőlénytársaimra, akik épp eszembe jutottak, hiszen gyakran találkozom velük, a legtöbbje itt van körülöttem.
Az ábrára tekintve azonnal látszik, hogy itt valami nem stimmel. Látjuk, érezzük, sőt tudjuk, hogy a természetben ez biztosan nincs így.
A katicabogarak nem alkotnak semmilyen külön buborékot. Nem csoportosulnak egy helyre, és nincsen közöttük szociális, politikai, szakmai vagy kulturális kötődés. (A hangyák és háziméhek kivételnek tűnhetnek, hiszen kolóniákban élnek, de ezen szerveződéseken belül az interakciók helyiek és nem globálisak. Minden emberi elképzelés ellenére ezekben a kolóniákban sincs hierarchikus tervezés, sem kontroll, a méhkirálynőnek vagy hangyakirálynőnek csupán az ember adott ilyen nemes elnevezést, hiszen ők nem irányítanak semmit sem a kolóniában. Egyszerűen az ő feladatuk más, mint a többieké. A természetben minden interakció helyi és nem globális. Az agyunk valójában nem felügyel mindent, de kommunikál a testtel, és cserébe információkat kap, és tudjuk, hogy a test bizonyos részei is módosíthatják az agy működését. Ilyen például a mikrobiom vagy a mellékvesék. Az agy a hálózat része, ami még akkor is hatással van rá, ha ő fejti ki a hatását. Nem egyszerűen a koponyában lévő trónjáról tekint le a test többi részére. (Forrás: Neil Thiese: Gondolatok a komplexitásról.))
Lehet erre az átírt ábrára mondani, hogy erőltetett. Az előző, “emberi” verziója is az, hiszen a különböző buborékok lakói helyileg biztosan nem élnek együtt, csupán csak szeretnek egymás közt kapcsolódni, és ha lehet, kizárni/nem kapcsolódni az övéktől eltérő buborékok tagjaival. Pedig közben óriási a rászorultságuk, mégpedig az egyéni élet nagy fokú kiszervezettsége miatt. Én már kiszolgáltatottságnak is merném nevezni a rászorultságnak ezt a szintjét. A különböző buborékok lakói mégsem kíváncsiak egymásra, csupán leszerződnek egymással bizonyos feladatok elvégzésére. Valahol jogos ez a hasítás, afféle védekezési mechanizmus, hiszen a leegyszerűsítésekkel, kizárással könnyebben elviselhető a bonyolultra sikerült világunk.
Szóval a katicabogarak közt nincs kötődés, de információáramlás igen. (Na, jó, kivéve az alkalmi légyottokat. Más élőlénytársainknál meg az életre szóló elköteleződést a párjuk iránt. De most nem erről a szintről beszélünk :-))
Viszont a katicabogaraknak van szoros kötődésük - egyénenként- a levéltetvekhez. Meg a hangyákhoz. Meg a békákhoz. Meg a burgonyafélékhez, például az én paprikáimhoz. Amiknek kötődésük van a gyapottok-bagolylepkéhez, vagy inkább fordítva, a paprika boldogan meglenne a gyapottok-bagolylepke kötődése nélkül, de hát sajnos ebben a rendszerben ő épp gazdanövényként funkcionál. A gyapottok-bagolylepke meg kapcsolódik a a Bacillus thuringiensis kurstaki toxinjaihoz, egyik oldalról (ezt a kapcsolódást mi hasznosnak ítéljük), vagy a mikotoxin termelő gombákhoz (ezt meg annyira nem). A Bacillus természetesen kapcsolódik az egyéb talajbaktériumokhoz, rá nézve pozitívan és negatívan is, merthogy ő is talajlakó, ki kell egyezzen az ottaniakkal. Innen már csak egy mikronnyi lépésre vannak a földgiliszták, meg a mikorrhiza gombák. Innen meg a szarkák. És így tovább a végtelenségig lefelé és felfelé is, minden irányba.
A természetben EGYMÁSBA ÁGYAZOTT rendszerek vannak.
Minden ilyen rendszer EGY INTEGRÁLT EGÉSZ.
Amely rendszer ugyanakkor kisebb integrált alrendszerekből áll, és nagyobb rendszerekbe is integrálódik.
Az egymásba ágyazott rendszerek egyszerre teremtenek ÖSSZEKÖTTETÉST és bizonyos fokú ÖNÁLLÓSÁGOT is a különböző léptékekben.
(Forrás: D.C. Wahl: Regeneratív kultúrák létrehozása és gondozása)
Persze lehet azt mondani, hogy az ember azért ember, mert másképp képes működni és az együttműködésekben is más, mint a többi élőlénytársa. Feltehetően sokkal komplexebb kapcsolatrendszereket tud kiépíteni, sőt működtetni is, mint az “egyszerű” természet. Maradjunk a feltehetően mellett.
De azért gondolkodjunk el azon, hogy mi, emberek, vajon nem olyan szerveződést, szerveződéseket építünk-e jó ideje és egyre nagyobb erőkkel, amire nem jellemző az “integrált egész” és az “egymásba ágyazódás”? Meg az önállóság sem?
Ha tisztán elméletileg nézem, és mondjuk az egész Földünket tekintem egyetlenegy integrált egésznek, amiben minden fontos emberi kapcsolódás jelen van, és semmi sem hiányzik, akkor rendben is volnánk. Hiszen szinte minden elérhető, időben és térben.
Ha elég messziről nézem a Földünket, így is van. De ha közelebb hajolok, akkor nem találom az élő természetre jellemző kisebb alrendszereket, amiknek szintén INTEGRÁLT EGÉSZNEK kellene lenniük!
Azért nem találom, mert ma nem azok.
Az elérhetőség törékeny, időben és térben is. Lássunk tisztán: ma is inkább csak elmélet a globális elérhetőség, jóval inkább, mint gyakorlat. Ezen kívül csupán az emberi történelem legutolsó pár évtizedében lehetséges egyáltalán ezt a fogalmat ilyen módon értelmezni. Az emberi időszámítás 99,99%-ban a globális elérhetőség szóba sem jött. És én nem zárnám ki, hogy újra értelmezhetetlenné válik, akár már a közeljövőben. Van megoldásunk erre az eshetőségre? Merthogy globális elérhetőség nélkül szétesik az integráltság. A széthullott darabjai pedig nem biztos, hogy önmagukban életképesek lesznek, merthogy nem rendelkeznek megfelelő önállósággal.
“A legfőbb problémát az okozza, hogy a települések az iparosodás, a bürokratizálódás és az urbanizáció előrehaladtával egyre inkább veszítenek integráltságuk fokából, vagy legalábbis integráltságuk jellege alapvetően megváltozik. A település egyre kevésbé nevezhető a klasszikus értelemben “közösségnek”, és a térbeli kötöttségek szerepe egyre csökken a társadalom életében.” (Forrás: Szelényi Iván, magyar szociológus)
Közösségnek nevezünk ma szinte mindent.
Az előző írásomban kerültem a “közösség” szót, és éppen emiatt neveztem a buborékokat inkább csoportosulásoknak.
“A “közösség” szó ma valahogy rosszul cseng a fülünkben. Megannyi más fogalmunkhoz hasonlóan most az ő szénája is rosszul áll, mert jelentése és alkalmazása a közelmúltban elváltak egymástól, s így ideologikus, elavult, kissé bombasztikus és hamis kelléke lett egy letűnő világ kelléktárának. Vagy mégsem?” (Forrás: Vercseg Ilona: Közösség - eszme és valóság)
Ha megnézzük a közösség jelenlegi definícióját, akkor az mostanság igencsak tágra nyílt.
“A közösség az a viszony, amely összeköti a csoport tagjait, és magában foglalja a kölcsönös törődést és felelősségvállalást.
Közösséget alkotnak az együtt tevékenykedő emberek, akik osztoznak egymással életükben, munkájukban, eszméikben, céljaikban, törekvéseikben.
A közösség szerveződhet a célok, eszmék, értékek, vagy tevékenységek mentén, mint például a munka, a kultúra, a nyelv vagy a vallás.
Alkothatja olyan embercsoport, amely szorosabb kapcsolatban áll egymással, mint a nagyobb társadalom többi tagja.
Lehet egy szervezett csoport, amely egy meghatározott céllal együttműködő személyekből vagy kisebb csoportokból áll. Ez lehet egy gazdasági vagy politikai egység is.
A közösség lehet fizikai helyhez kötött (faluközösség) vagy virtuális (internet), és alapvető szerepet játszik a szocializációban, az identitás kialakításában és a tagok jólétében.
A közösség ereje gyakran az egyetértésben rejlik.” (Forrás: internet)
Tehát ma nevezhetünk bármit közösségnek.
Csoportosulásokat egy-egy közös érdeklődés vagy téma mentén. Nem baj, ha csupán rövid életűek, átmenetiek. Bár ezt régebben inkább szakkörnek hívtuk.
Vagy a közönség is közösséget alkot az előadóval, amennyiben egyetért vele. Vagy valaki és az ő követői a “közösségi médián”, annak ellenére, hogy utóbbiak gyakran csupáncsak passzív szemlélődők, és a kommunikáció is inkább egyirányú.
Nincs ezzel gond, amennyiben tisztában vagyunk ezen csoportosulások valódi tartalmával. Nevezhetnénk bárminek. Hacsak nincs mögöttes szándék az elnevezés mögött. Mondjuk megtévesztés.
Jó, ha tudjuk, milyen csoportosulás mire való és a különböző helyzetekben mire számíthatunk.
A közösségnek és a községnek ugyanaz a szótöve. Nem véletlenül.
A község a régi irodalomban a közösség szó alakváltozata. Hasonló a helyzet az angol nyelvben is, ahol community minden település, de community a csoport is, s mindkét használat szorosan érintkezik a common (köz, közös, együttes) szóval. Míg nálunk a szakirodalom szinte csak az emberek közössége, s főleg a szociálpszichológia, a csoportelmélet felől közelítette a témát, a nyugati szociológiában ugyanolyan érvénnyel használják a hely, a lokalitás megjelölésére is. (Forrás: Vercseg Ilona: Közösség - eszme és valóság)
Hajlamosak vagyunk mostanában kijelenteni, hogy egy fogalom, egy megoldás vagy egy szerveződés már elavult, anakronisztikus, a fejlődés irányával ellentétes. De próbáljuk meg objektívan, előítéletek nélkül megvizsgálni, hogy miről is szól egy közösség, milyen formája lehet működőképes különböző helyzetekben, és mire van ténylegesen szükségünk.
A községben, a faluban a közösség Emberekből állt. Akiknek feladatai és szerepei voltak. Mindenkinek volt feladata és mindenki hozzájárult valamivel a közjóhöz. Nem csupán materiális értelemben és nem csak szolgáltatásként. Nem mindenki szeretett mindenkit, mert ez nem tartozott a kötelességek közé. Nem is értett mindenki mindenkivel egyet, még ez sem volt elvárás. De elviselni, elfogadni a másikat kötelező volt. Egyébként nem működött volna a közösség. Szétesett volna az integrált egész. És ehhez vezető sem kellett. De közös értékek és vezérelvek igen. Az egyik ilyen volt a közösség működőképessége és életképessége, ami egy dinamikusan változó egyensúly. Ugyanúgy, mint az élő természetben.
“A közösség a megértett emberi teljességen alapul inkább, mintsem az ember által a társadalmi rendben birtokolt egyik vagy másik szerepet vizsgálja elkülönülten.” (Robert Nisbet, amerikai szociológus).
Szerintem van különbség az emberi közösség és az élő természet által mutatott “közösségi” mintázat között. És ez éppen ebben a megértett TELJESSÉGBEN nyilvánul meg. Hogy mi is az emberi teljesség, az egy külön téma, és nagyon izgalmas. Talán most érdemes Weöres Sándor: A teljesség felé c. kötetét elővenni. És már a könyv elején elmélázni a János evangélium apokrifon:
Oldani vágyom és oldódni vágyom.
Üdvözíteni vágyom és üdvözülni vágyom.
Nemzeni vágyom és megfoganni vágyom.
Dalolni vágyom és dallá válni vágyom.
Mind táncoljatok!
Ékesíteni vágyom és ékeskedni vágyom.
Lámpád vagyok, ha látsz engem.
Ajtód vagyok, ha zörgetsz rajtam.
Ki látod, mit teszek, hallgasd el a munkám.
Megpróbálom összefoglalni a gondolatmenetet:
Amiben tanulhatnánk, példát vehetnénk az élő természet mintázataiból, azt nem tesszük. Ilyen az egymásba ágyazódott, integrált rendszerek, bizonyos fokú önállósággal, és az ebből fakadó egészség és reziliencia. Amire szükségünk lehet, nem is sokára.
Amiben meg eltérhetnénk (és szerintem el is kellene térnünk) a nem emberi élő természet mintázataitól, az az emberi teljesség tiszteletben tartása és az afelé való törekvés. De napjaink csoportosulásai többnyire ezt sem tarják alapelvüknek, az emberből csupán bizonyos részekre fókuszálnak.
Szerep- és funkció szerint, egymásnak nyújtott szolgáltatások mentén kapcsolódunk egymással. Ezért alakulnak ki a buborékok. Kialakulhatnak, és ki is alakulnak, mert így szervezzük az életünket.
Nem a teljességre és az integráltságra törekszünk, hanem az egyes elemekre optimalizálunk.
Ebben is, most is.
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.