Diagnózis #1: A minden(re)ható kiszervezés
Mi történik, ha nem a szerves egészre, hanem az egyes elemekre optimalizálunk?
Ahogy ígértem pár írással ezelőtt, elkezdem a szubjektív “világ-diagnózisom” :-) összefoglalását. Csak abból tudok dolgozni, amit magam érzékelek a világból, ezért természetesen erősen korlátos. (A platform adta racionalitás, és az olvasási türelem pedig még tovább korlátozza a terjedelmet. Jobb szeretek személyesen előadni, mint írni, de ezt már sokan tudjátok :-) ).
Mint már jeleztem, három nagyobb csoportba tudtam rendezni az emberi világunk -szerintem- meghatározó jelenségeit, amik amúgy az élet több különböző területéről gyűltek össze az évek során.
Az első csoportba a KISZERVEZÉS témaköre került. (A tavalyi TEDx beszédem ennek, egy leginkább nőket megszólító kivonata volt.)
Kezdjük a definícióval.
A kiszervezés (angolul outsourcing) egy olyan üzleti stratégia, melynek során egy vállalat bizonyos feladatokat vagy teljes projekteket egy külső szolgáltatóra ruház át, ahelyett, hogy saját erőforrásokkal végezné el. Ez a stratégia lehetővé teszi a vállalatok számára, hogy költségeiket csökkentsék, hatékonyságukat növeljék, és jobban összpontosítsanak az alaptevékenységeikre.
Én a kiszervezéssel, ebben a formájában a 2000-es évek legelején találkoztam nagy sűrűségben, amikor az amerikai PricewaterhouseCoopers, Management Consulting hazai divíziójában hirtelen az e-business szolgáltatási üzletág kialakítása lett a feladatom. Alig pár hónapja hagytam ott egy sokkal jobban fizetett állást, mert úgy éreztem, hogy a technológiai cég kötöttségétől, amiben egyébként szintén kijártam magamnak egy “egyedi pozíciót”, nekem lazább szerkezetre van szükségem.
(A tanácsadó szabadabb ember ;-), nem néz azonnal mindent szögnek, ha a kezébe adnak egy kalapácsot. A vezetési/stratégiai tanácsadó meg még sokszor kalapácsot sem kap, és ez számomra igazán vonzó volt. Ha nincs kalapács se, akkor jöhet a megkötések nélküli saját két kéz ;-) ).
A nulláról és teljesen egyedül kezdtem el, szó szerint szabad kezet és nagyfokú bizalmat kapva a cég hazai tulajdonos partnereitől. Nemcsak itthon volt új a téma, mindenütt a világban kb. ugyanakkor kezdtek ezzel a témával foglalkozni. (Így aztán még jobban szerettem :-) ).
Azért én kaptam ezt a feladatot, mert a kiszervezés alapfeltétele az egymással együttműködő és/vagy egymásnak bedolgozó piaci szereplők gyors és hatékony, azaz digitális információcseréje volt és most is az.
Én meg ugye értettem az internethez, hiszen akkor már sokéves tapasztalatot szereztem az építésével és alkalmazásával is. Az internet nem a Facebook, a Youtube, az X, vagy a TikTok, de még nem is a jó öreg WWW, hanem egy robusztus, ellenálló, digitális kommunikációs hálózat, és mint ilyen, alkalmas volt az e-business alap infrastruktúrájává válni.
Szóval, a vállalati szférában akkoriban a csapból is az “outsourcing” folyt. Minden, magára valamit adó céget előbb-utóbb átszerveztek és kiszedtek belőle minden olyan tevékenységet, ami drága, hatékonytalan vagy kényelmetlen volt, vagy csak úgy gondolták, hogy nem tartozik bele a vállalat alaptevékenységébe. (Én, a lelkiismeretemet azzal szoktam nyugtatni, hogy magát a a kiszervezéseket nem én találgattam ki, én “csak” segítettem megvalósítani. Azt nem tudom, hogy ki volt a nagyobb bűnös: aki az üzleti terveket kitalálta, vagy az, aki aztán megcsinálta… szóval, szoktam is mondani: “a sötét oldalról jövök”. De én legalább már átjöttem ;-). És persze csináltam/csináltunk nagyon szép, sőt hasznos dolgokat is. Az internet, mint a világ hálója, lázba hozott sokunkat. Mint minden eszközt, lehet jóra és nem jóra is használni).
Az elgondolás egyébként nagyon egyszerű volt, mondhatni zseniális. Egy kézzelfoghatóan egyszerű példa megvilágítja a lényeget: a kereskedelmi bank nem tart fenn többé saját raktárépületet és személyzetet a banki, papír alapú kivonatok sokéves tárolási kötelezettsége miatt, hanem megvásárolja ezt a tevékenységet (épület, emberek, folyamatok formájában) egy külső szolgáltatótól, amely szolgáltató ezzel a szolgáltatásával más bankokat is tehermentesít. Így mindenki jól jár. És minden szereplő csakis azt csinálja ezután, amiben jó, és amihez tényleg ért.
Futott a szekér, egyre több tevékenység, üzleti folyamat került ki, és egyre messzebb a vállalatoktól. Logikailag és fizikailag, időben és térben is távolabb.
A -bármit is- gyártó cégek meghagyták maguknak, például csak a tervezést. Vagy csupán a már kiépített brand-et. Merthogy elég nagy játéktér van abban, hogy egy gyártó- vagy szolgáltató cégnek mi minden tartozhat az alaptevékenységébe. Ha valaki más olcsóbban gyárt, akkor miért ne gyárthatna az a másik vállalat? Minden más elköltözött: először a gyártás elment Kínába, és mikor drága lett a kínai munkaerő, akkor onnan is továbbszervezték, rögtön utána, vagy azzal párhuzamosan a pénzügyi/operációs- és ügyféltámogatást is elköltöztették a kelet-európai ún. Shared Service Center-ekbe, meg Call Center-ekbe, (szolgáltató központok), de aztán innen is továbbköltöztették azonnal, ha épp találtak “hatékonyabb” megoldást és helyszínt.
Egyedül a költségek számítottak, semmi más. A szűk, specializált tevékenységeket gyorsan be lehetett tanítani az olcsó munkaerőnek.
Így lettek a nemzeti cégekből nemzetközi, végül transznacionális cégek. Ezer apró darabra szedve, virtuálisan összekötve. A teljes értéklánc aprócska elemeit a bilaterális együttműködési szerződések kötötték össze.
De nem hálózatszerűen, sűrű szövetet alkotva, hanem hosszú láncokba rendezve.
A lánc utolsó láncszeme egyáltalán nem látott rá a lánc “fejére”, a központra. Igazából sokszor azt sem tudta, hogy pontosan minek az elemeit gyártja vagy szolgáltatja. Csak arra a láncszemre látott valamennyire rá, amivel közvetlen szerződése volt.
De ami sokkal érdekesebb, és talán meglepő, a “fej” sem látott egy-egy hozzá közvetlenül kapcsolódó láncszemen túlra, és semmiképpen sem látta át teljességében az egész rendszert! Nem is akarta, hiszen pont ezzel a céllal lett kiépítve az egész szétszedett rendszer. Hogy mindenki csakis a szűk specializációjában mozogjon, abban legyen ultra-profi, és ebben a fókuszáltságában ne zavarhassa meg senki és semmi más!
Ezzel végül, egy -akár súlyosan is- sebezhető globális rendszert sikerült felépíteni. Egy gyenge szövetet, kevés vagy elégtelen másodlagos útvonallal, amik szükségesek lennének nem tervezett események esetén. Jelentős kiszolgáltatottságokat beépítve a rendszerbe, ami nem kívánt függőségeket, sőt zsarolhatóságot eredményez.
Tudom, hogy nagyon erős kijelentések ezek. Fel is fognak szisszenni megint, sokan. Nem tehetek róla, én ezt látom. És már rengeteg repedést látok a rendszerben, bár azok elsőre nem mindig és nem nyilvánvalóan a rendszer hibáinak tűnnek. Eltakarja valami más, sokszor célzottan.
Amúgy az ember, természetéből és képességeiből adódóan, alkalmas a feladatok egymás közötti szétosztására és az együttműködésre. Sőt, a józan szintű specializálódás az emberi közösségekben évezredeken át működött és jól szolgálta a az ember fejlődését.
Maga a kiszervezés nem ismeretlen a természetben, a nem ember-alkotta világban is létezik. Néhány egyszerű példa.
Az ember vastagbélhámsejtjeinek tápanyagaként elengedhetetlenül szükséges rövid láncú zsírsavat, például a vajsavat a vastagbélben élő speciális mikróbák “gyártják le” nekünk, úgy, hogy mi megfelelő mennyiségű és minőségű hosszú láncú szénhidrátot “adunk nekik enni”. Mi ezt a butirátot nem tudnák se megalkotni, de még bevinni sem eleget, külső forrásokból. (Ezért van annyi vastagbélprobléma, mert nincs rendben sem a kiszervezett paránylényből álló vegyészcsapatunk, sem az ő ellátmányuk. Még pontosabban a sorrend fordított: ha nincs megfelelő ellátmány, akkor a csapat… hát, enyhén szólva hiányos lesz…így aztán nem képződik elégséges metabolikus származékuk, ami táplálná a mi saját bélhámsejtjeinket).
Vagy: az embernek egyetlenegy enzime sincs a vízben nem oldódó rostok megemésztéséhez, ehhez a szintén bennünk élő más mikróbák enzimjei kellenek, amiből viszont rengetegféle van. Ha van bennünk, persze.
Sőt, a növényeknek is kiszervezett mikrobiomja van, ez pedig az élő talaj, ugyanis az abban lévő milliárdnyi paránylény alakítja át a növény számára biológiailag hasznosítható formára a táplálékot. Ők sem direktben esznek.
Mi akkor a különbség?
Az, hogy a természetre jellemző feladatmegosztások és együttműködések nagyon szoros és nagyon sűrű hálózatokban öltenek testet, sokféleséggel és rengeteg redundanciával.
A szerveződés stabilitását a SŰRŰSÉG és a SOKFÉLESÉG adja.
Olyat ugyanis biztosan nem csinál a természet, hogy kiszervezi az összes katicabogarat Indiába, mert éppen ott a legolcsóbb a tartásuk és ott a legszaporábbak. Aztán “just-in-time” működési modellben, szerződéses alapon átszállít egy-egy katica-lárva kontingenst Olaszországba vagy épp hazánkba, ahol aktuálisan gyéríteni kellene a túlszaporodott levéltetveket.
Lehetséges, hogy egy ideális világban, amit egy mérnöki asztalon terveztek meg, elméletileg működhetne is egy ilyen rendszer. Ha jók a szerződések, ha minden problémamentesen működik, ha időben fut be a katicaszállító hajó Nápolyba, ha Indiában nincs éppen levéltetű invázió, és nem dönt úgy az ottani kormány, hogy a szerződésekben mindig szereplő Vis Maior helyzet áll fenn, és bocs, de így most nem tudunk nektek katicalárvát küldeni, majd valamikor, ha… és ha…
… akkor talán…
Ha csupán a keménypályára való teniszcipők gyártása lenne ilyen erőteljesen kiszervezve a világban, akkor talán nem is lenne olyan nagy a baj. Persze, Jannik Sinner, aki a keménypályás tenisz jelenlegi ura, biztosan boldogtalan lenne, mert nem jutna időben hozzá az új pár csukájához. Meg mi is, akik szeretik nézni ennek a fiatal titánnak a játékát. (Én mondjuk jobban szeretem Alcaraz vagány bevállalóságát, de már leírtam ide Sinner nevét, és ezért nem kezdem elölről. Meg Sinner szimpatikus is nekem az dél-tiroli autonóm identitásával).
De ezen kívül nagyon nagy baj nem történne a világban.
Csakhogy az ember alapvető szükségleteinek kielégítéséhez szükséges tevékenységeket is kiszervezte.
Ilyen például az alapvető élelem biztosítása, ami ugye engem különösen izgat, már régóta.
Se rálátásunk, se ráhatásunk sincs, hogy honnan jön az és milyen minőségű, ami táplálna minket. A visszacsatolás is gyakorlatilag lehetetlen az ilyen hosszú láncok esetén. A világon Guyana az egyetlen olyan ország, ami a 7 kulcsfontosságú élelmiszercsoport mindegyikéből el tudná látni a lakosságát. Ami jelenleg összesen 800 000 lakost jelent. Elég töredékes ez az élelmiszerbiztonság, ugye? Persze egy ideig biztosan nem halunk éhen, ha nincs meg minden alapvető élelemcsoport, de már középtávon sem jelent jót az ún. minőségi éhezés. Erről egy külön cikksorozatot írhatnék. (Az emberi egészséges élelmezésről, annak összefüggéseiről a Patikakert Nyílt napjain tartok elméleti és gyakorlati előadásokat).
A TERMÉSZET SOHA NEM AZ EGYES ELEMEKRE OPTIMALIZÁL, HANEM A TELJES EGÉSZ RENDSZERRE.
(Amennyiben az optimalizáció elfogadható fogalom az élő természetben. Szerintem megengedhető, ugyanúgy, mint a hatékonyság vagy -urambocsá!- a növekedés. Hiszen minden élőlény növekszik, például. De ezek a fogalmak csakis a megfelelő kontextusban értelmezhetőek.)
De egy biztos: az elemekre való külön optimalizáltság nem alkot egy optimalizált egészet.
Ez még rendszerelméletileg is alátámasztható, a gyakorlat pedig rengeteg problémát mutat a láthatólag messze nem ideális implementációkban.
Hangsúlyozom, mert fontos, hogy nem a 2000-es években kezdődött a kiszervezés a gazdasági életben (sem). De, ugyanúgy, mint nagyon sok más mindenben, útközben nem észleltük, hogy hol kellene megállni, hol van/volt az egészséges határ, az “elég”. Hát persze hogy nem, hiszen nem egész, szerves rendszerekben gondolkodtunk, sosem ezt csináljuk. Sajnos. Rá is fogunk fizetni, most legalábbis nagyon úgy tűnik. Globálisan.
Így most ott állunk, hogy például az USA szeretné visszaszervezni legalább a társadalom stabil működéséhez szükséges gazdasági folyamatokat, gyártásokat. Hogy ne fokozódjon tovább az egyre növekvő és most már nemzetbiztonsági szinteket elérő kiszolgáltatottság.
Csak az a helyzet, hogy nincs aki, aki megfizesse a visszatelepítéseket. Gyorsan kellene sok pénz. “Nem kifizetődő”, és tényleg nem az, hiszen semmilyen jelenlegi közgazdasági szempontnak nem felel meg egy ilyen drága mulatság. Bünteti is rendesen a befektetői piac a még csak gyengécske próbálkozásokat.
De olyan sincs már, aki dolgozzon majd a visszatelepített gyárakban. A Tajvanból drágán visszatelepített gyárba a munkásokat is Tajvanból kellett behozni. Így aztán fából vaskarika lett az egész. Szerintem patthelyzet alakult ki, és az ilyen helyzeteket az ember (pontosabban a hatalom) gyakran csak erőszakos megoldásokkal, “újratervezéssel”, “újrarendezéssel” szokta tudni megoldani. Ne legyen így.
És a történetnek itt még nincs vége.
Annyira megtetszett nekünk ez a “kiszervezősdi”, hogy az egyéni életünkre is alkalmaztuk.
Mára az életünket is hasonlóan optimalizáltuk. Elemeire, nem az egészre.
Egyetlenegy specializált tevékenységre fókuszálunk - a fizetett munkánkra-, és az ott keresett pénzből minden mást megveszünk: oktatást, kultúrát, élelmezést, gyógyítást, … mindent.
Mindent valaki mástól.
Viszont nem tetszik, amibe kerültünk. Perszehogy nem. Nem vagyunk megelégedve sem az oktatással, sem az egészségüggyel, sem a kultúra finanszírozásával, lényegében semmivel, amit mástól direktben (bankkártyánkkal), vagy indirektben (adónkkal) megvásárolunk.
És ne feledjük, hogy a feladatok kiszervezésével a felelősségünket is kiszerveztük!
Nem érezzük át a saját felelősségünket, én legalábbis ezt látom, mindenben.
Másra mutogatunk, folyton folyvást.
Hasonlóan ahhoz, amikor szakad valahol egy hosszú ellátási lánc, soha senkit nem lehet komolyan felelősségre vonni, hiszen a töménytelen, átláthatatlan szerződés mindegyike tartalmaz Vis maior kitételt. Erre mindenki nagyon figyel.
A valóság pedig telis-tele van Vis maiorokkal… Így aztán a mi egyéni életünkben is nehéz bizonyítani, hogy végül is ki, mit rontott el. “Miért lett olyan felszínes és lusta a gyerek?” (Ki mindenki neveli a gyereket?) “Miért nem tud egy rendes gyógyszert felírni az orvos?” (Hiszen nem is ismer…). A sor végtelen.
És amit még ezen felül is állítani merek: a testi/szellemi/lelki stabilitásunkat is elveszítettük ezzel a nagyfokú kiszervezéssel. Valahol legbelül szükségünk van arra a tudatra, hogy képesek vagyunk legalább alapszinten ellátni magunkat. Most ez nem adatik meg nekünk.
Ez a szükségletünk benne van a génjeinkben, és még nem irtódott ki, az elmúlt 30-50 év őrült rohanása és átszervezései közben sem. Nem változtunk meg annyira, hogy teljes egészében rá tudjuk bízni magunkat valaki másra. Miért is tennénk, amúgy? Hiszen a nagyfokú specializáció egyáltalán nem szórakoztató, és szerintem nem is nyújt elégséges és teljes, emberhez méltó életet.
Hiába a specializációkban elért sok siker, ha nincs stabilitásunk az életben.
De ezt már majd a harmadik jelenség-csoport viszi tovább.
Addig még lesz egy második, ha már a számok ilyen rendesen követik egymást: 1,2,3 …
(Ha észrevettétek, volt egy 0-ik, ráhangolódó bejegyzésem is . (Ami amúgy nem arról szólt, hogy nekem generációs konfliktusaim lennének. Nincsenek, megkapom a szeretetet és a tiszteletet is a fiataloktól, sőt, jobban megértem magam a harmincas korosztállyal, mint a megkövesedett, mozdíthatatlan sajátommal (“akinek nem inge…”).)
Tudjátok, a matematikus, különösen az elméleti, nem szereti a számokat. Már írtam valahol. Viszont kimondottan szeret játszani a nullával és a végtelennel, és ez utóbbinak mindenféle szorzatával és hatványával. Ami e kettő között helyezkedik el, az mind csak az arányok miatt fontos (jut eszembe egy egyre aktuálisabb őszi bejegyzésem az élelmezési problémákról: Arányok és aránytalanságok címmel :-)).
(Elnézést kérek a sok angol szó miatt. Szeretném, ha gazdasági szakemberek is olvasnák, amiket írok. Lehet, hogy nem ezen múlik, de nem múljon ezen.)
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.
Szia Márti :) Nagyon köszi ezt a fajta eszmefuttatásod, együtt gondolkodásod, megosztásod ebben a témában is...na meg ahogy felhívod a figyelmet az analógiákra és tendenciákra....teljesen igazad van abban, amit az egyik mostani kommentedbe írtál válaszul, hogy más idők jönnek mint eddig, ami emberiség szinten "kényszerít" egyfajta más, eddigiektől eltérő gondolkodásra, alkalmazkodásra, hozzáállásra...abban bízom és azt erősítem, hogy leszünk elegen, akik kissebb nagyobb közösségekbe szerveződve megtaláljuk a módját a szeretetteli, támogató, egymással és a természettel történő együttműködésre....én is azt látom, hogy ez egy komolyabb tudatosságot igényel egyéni és közösségi szinten is egyaránt.... Most azt látom, hogy a hasonló gondolkodású és értékrenddel bíró emberek egymásra találása zajlik és fontos, hogy egyrészt tudjunk egymásról, másrészt mindenki beleadja azt a tudást, bölcsességet, készségeket, aminek a birtokában van...így tud ez az egész tovább növekedni.....és valóban én sem akarok senkit ijesztgetni, de a tendenciákat látva, akik nem képesek a rugalmas alkalmazkodásra, illetve arra, hogy a multinacionális cégek irányából átfordítsák a tekintetüket a kistermelők és helyi termelők irányába, azok mennek a levesbe.....
“Egyetlenegy specializált tevékenységre fókuszálunk - a fizetett munkánkra-, és az ott keresett pénzből minden mást megveszünk: oktatást, kultúrát, élelmezést, gyógyítást, … mindent.
Mindent valaki mástól.”. Ezt írod… de nem látom hogyan lehetne ezt feloldani.. Ha 6-7 alapvető különböző dologra (enzimre ecc..) van szüksége a testünknek valamint még vannak a szellemi igényeink is.. Nem látom miket tudnánk mást tenni.