Transzgenerációs traumák: értem. Itt az ideje foglalkozni a transzgenerációs pozitív mintázatokkal is.
Nem mindegy, hogy a betegségtudatunkat vagy az egészségtudatunkat erősítjük.
A minap elém jött egy cikk, amiben számomra megdöbbentő adat szerepel.
Egy 2024-es felmérés szerint a a Z-generációs fiatal férfiak 67%-a, a fiatal nők 72%-a mondta azt, hogy, idézem: “a mentális kihívások fontos részét képezik az identitásomnak”. (“Mental health challenges are an important part of my identity”- a teljes felmérés adatait ebben a cikkben találhatod.)
Bár a fiataloknál kiugróan magas ez az érték, de még az amerikai boomer-ek több, mint negyede is ugyanezt mondja, gondolom, azért, mert valóban betegnek is érzi magát, azaz vannak mentális problémákat alátámasztó tünetei.
Nem tudom megítélni, hogy ez a konkrét felmérés mennyire tekinthető megalapozottnak vagy általánosan érvényesnek. De sajnos a WHO adatai sem biztatóak, miszerint a depressziós és a szorongásos tünetek soha nem látott méreteket öltöttek a fiatalok körében. A fogyasztói társadalmakban a gyermek- és serdülőkorúak 25–30 százaléka küzd érzelmi vagy viselkedési problémákkal, és 7-ből 1 fiatalnak diagnosztizált mentális betegsége van; az öngyilkosság pedig a vezető halálokok közé került: a 15–19 éves fiúknál a negyedik, lányoknál pedig a harmadik leggyakoribb halálok. Egy 2024-es ESPAD felmérés eredményei (amiben 37 európai ország, közel 114 ezer, 15 és 16 éves diákja vett részt), szintén fokozott figyelmet érdemelnek: Magyarországon a fiataloknak nem egészen a fele, azaz 47%-a mondta magát mentálisan egészségesnek, ami a harmadik legrosszabb eredmény. Érdekes, hogy e felmérés szerint is sokkal rosszabb állapotban vannak a lányok, mint a fiúk: Olaszországban, Lengyelországban és Svédországban hozzávetőlegesen feleannyi lány mondta magát egészségesnek, mint fiú (pl. Lengyelországban 64% fiú vs. 33% lány). Azaz a tinédzser korban lévő lengyel lányok 67%-a nem tartja magát mentálisan egészségesnek. Ez már nagyon közel van a fent említett 72%-hoz.
Nem vagyok szakértője a témának, és talán nem is érint aktívan, bár sosem lehet tudni, hiszen -eddig- engem nem vizsgáltak ezekre az állapotokra (ADHD, depresszió, neurózis,…).
Nagyon fontos megjegyzés: egyáltalán nem kérdőjelezem meg ezen állapotok vagy betegségek meglétét, ez eszembe se jutna. És igen nehéz lehet ezekkel az állapotokkal együtt élni, gyereknek, fiatalnak és idősnek egyaránt.
Engem inkább az okok érdekelnek.
Mindkét esetben. Akkor is, ha
a) ténylegesen mentális problémákkal küzdenek azok, akik az “identitásuk fontos részének érzik a mentális kihívásokat”,
de akkor is, ha
b) ez a megfogalmazás nem más vagy nem több, mint egy ön-megbélyegzés vagy ön-meghatározás.
Egyébként még az is lehetséges, hogy logikailag kizárható a b), mert amennyiben igaz valakire a b), akkor abból automatikusan következik az a). (Tényleg nem értek az emberek ilyen jellegű “osztályozásához”, és őszintén bevallom, nekem már a magával az osztályozással is van némi gondom. Viszont a témában a Facebook bejegyzésem alatt folytatott információcserében többen jelezték nekem, hogy igenis segíthet a konkrét állapot-megnevezés és a hozzá tartozó formális igazolás, főleg az iskolai rendszerben. Ezt nagyon el tudom fogadni. De ha nem gond, én a továbbiakban inkább az állapot kifejezést fogom használni a betegség kifejezés helyett.)
Továbbra sem hagy nyugodni a téma.
Nekem ez a 67/72% arány kiugróan magas, akárhogy is nézem. De a WHO és az ESPAD adatok sem biztatóak.
Valami nincs rendben.
Előző írásaimban (itt és itt és itt) már írtam arról, hogy az Ember alkotta világ és a Nem Ember által teremtett világ szerveződéseinek összehasonlításában arra jutottam, hogy a -főleg nyugati- civilizáció jelenleg egy autoimmun állapothoz hasonló helyzetben van. Túl sok - az élet most már minden területén- az utánzat, a hamisítvány, a csomagolás, kevés az egyértelmű, tiszta helyzet, és a mindenre alkalmazott kiszervezések miatt az egyénnek nincs valós ráhatása a saját életét egyébként jelentősen meghatározó folyamatokra. Ugyanez mondható el társadalmi szinten is.
Mindezeket, - biztos vagyok benne-, tovább rontja még az egészségtelen élelem, a holobiom diszbiózisa, a természet-ember kapcsolatának a hiánya. Az agy-bél tengelyen keresztül sokkal komplexebb az információs forgalom, mint azt elsőre gondolnánk, és ennek nem megfelelő működése nagyban befolyásolja a mentális egészségünket.
Egyre csak nő a kiszolgáltatottság, a bizonytalanság és a zavarodottság érzése.
Mindez meg is magyarázhatja a fiatalok nem túl rózsás mentális állapotát.
A szakértők biztosan még további, az általam megjelölt kategóriákba nem besorolható okot is felsorolnak.
Ebben a helyzetben valószínűleg nem árt, ha keresünk valami kapaszkodót.
Mi, felnőttek, a fiatalok érdekében.
Már régebben megfogalmazódott bennem a kérdés, hogy ha a transzgenerációs traumákkal ilyen mélyrehatóan foglalkozunk, akkor miért nem foglalkozunk azzal az örökséggel, ami erőt adhatna? A transzgenerációs pozitív megélésekkel, értékekkel, megoldási mintázatokkal?
Amúgy érdekes, hogy a transzgenerációs traumára, sérülésre létezik általánosan használt és elfogadott szavunk.
Kerestem a kifejezést arra, amit pozitív értelemben kaptunk örökül, akár a tudatalattin keresztül hatva, vagy generációkon átívelően. Én nem találtam olyan frappáns megnevezést, olyat, mint a transzgenerációs trauma.
Mintha ezekkel nem foglalkoznánk. Vagy nem eléggé.
A Google AI-a (bocsánat, én nem promptolom a ChatGPT-t, egyelőre nem érzem szükségét, hogy vele beszélgessek, önmagam és más élő emberek helyett, de ti tegyétek meg nyugodtan), azt mondja, hogy:
“A transzgenerációs trauma az előző generációk által átélt súlyos traumatikus események (pl. háborúk, üldöztetés, nagy veszteségek) hatásainak nem tudatos továbbadása a leszármazottakra, ami befolyásolhatja viselkedésüket, gondolkodásukat, érzelmi világukat és akár testi egészségüket is. Ez nem pusztán az egyéni traumát jelenti, hanem a családon vagy közösségen belül öröklődő mintákat, félelmeket és tudattalan mechanizmusokat.”
Próbáltam átfogalmazni a definíciót, hogy legyen ennek az átörökítéses dolognak pozitív lába is, de a tragikum olyan súllyal van jelen a fenti mondatban, hogy nem sikerült kibillentenem az egyensúlytalanságot.
Valóban az a helyzet, hogy a nagyszüleinktől, szüleinktől csakis traumákat, félelmeket örököltünk?
Hogyhogy nincs lista a transzgenerációs jó gyakorlatokról, megoldási mintázatokról, amelyek esetleg kiállták a nehéz idők próbáját?
Hol vannak a szakemberek, akik ezeket gyűjtik és kutatják, legalább olyan intenzitással, mint azt teszik az örökölt traumákkal?
Hol vannak a mindenki (!) által használható eszközök és módszerek, amik segíthetnék ezen jó megoldási minták gyakorlatban való alkalmazását? Vagy ha léteznek, akkor miért nem vetjük be őket, mégpedig sürgősen?
Vagy tényleg csakis és kizárólag traumákat örököltünk az előző generációktól? Nincs mit átvenni és tanulni tőlük, ami segíthetné a túlélésünket, vagy az emberhez méltó életünket?
Nekem ez egyáltalán nem tűnik valószínűnek.
Nem tudok másból kiindulni, mint a saját életemből. A szüleiméből, és a nagyszüleiméből, akik közül sajnos csak egyet ismertem, az apai nagyapámat, és őt is nagyon korán elveszítettem.
De én ki merem jelenteni, hogy transzgenerációsan egy csomó hasznos dolgot örököltem tőlük.
Mindig is tudatában voltam ennek az örökségnek, de most majd még alaposabban átgondolom, és talán össze is rakom, ha másnak nem, az unokáimnak átadandó. Na, nem papíron, csak úgy simán, viselkedéssel :-).
A szüleim 1924-ben és 1926-ban születtek, az akkori Csehszlovákiában, magyarként.
Édesanyám a háború alatt Kisvárdán tanult, apácáknál, a tanítóképzőben. Mikor lezárták a határt, Kistárkányból (ma Szlovákia területén), a zöld határon kellett átjutniuk, és ezt leginkább éjjel volt esély megtenni. Gyalog. De ő mindenképpen be akarta fejezni a tanulmányait, háború ide vagy oda. (Közben menekülő lengyel zsidó családok meg orosz katonák váltogatták egymást a falujukban, két bátyja orosz fogságba került.) 17-18 éves volt akkoriban, elmondása szerint rendszerint cukorral fizették le a határőr katonákat. Bármi (!) megtörténhetett volna velük. Mégis vállalta a nem kis kockázatot, és nem várt arra, hogy egyszer majd újra béke lesz, és nyugodtan be lehet fejezni az iskolát.
Később a határ végleg megmaradt a két ország között, és édesanyámnak döntést kellett hoznia arról, hogy hazajön a szüleihez, vagy marad Kisvárdán tanítani, amit éppen csak elkezdett. Ez a döntése akkor véglegesnek tűnhetett, és az is volt, hiszen még én is emlékszem azokra az időkre, amikor csakis engedéllyel lehetett, -leginkább temetések miatt-, nagyon ritkán átjutni a csehszlovák-magyar határon. Amit egyébként láttam az emeleti szobám ablakából.
Édesanyám a szüleit választotta, pedig sejthető volt, hogy a magyar kultúrán nevelkedett, szlovákul, csehül nem beszélő fiatal lánynak nem lesz könnyű dolga a világháborút nyertesként befejező Csehszlovákiában. Mégis elvégezte távúton a pozsonyi főiskolát, hála istennek az elején még nem az asszimiláció volt a legnagyobb problémája az újonnan létrejött, a Benes dekrétumokat azóta sem eltörlő csehszlovák államnak.
Merthogy volt akkoriban más, sürgősebb teendője az éppen átformálódó hatalomnak.
Mégpedig a kulákok vagyonának elkonfiskálása. Édesanyám 23 éves volt, amikor elvettek tőlük mindent, és mivel ők mezőgazdasági gépekkel rendelkeztek és nem földekkel, így TSZ tagokká sem válhattak. Egyik napról a másikra lettek szegények. Szerencséjükre az én nagyszüleim okosan terveztek, - ahogy hallottam, főleg a nagymamám volt ennyire körültekintő-, mind a 10 gyereket (5 fiú, 5 lány) kitaníttatták. Nagymamám a lányokat még zongorára és németre is taníttatta a háború előtt és elején, meg szabni-varrni is megtanult mind az öt. Előbbieket a szomszéd faluban élő “komtesszkánál” tanulták, utóbbira sajnos nem emlékszem, hogy azt vajon kitől sajátíthatták el. Nincs tudomásom arról, hogy miért épp komtesszkának nevezték a helyiek az utolsó Sennyey bárónőt, akit még én is láttam nagyon idősen, egy rozoga biciklin, de peckesen és vidáman közlekedni. Tőle is elvettek mindent, és a szeme láttára ment tönkre a bélyi Sennyey kastély, ahová a kommunisták raktárakat, katonai szállást és arra végképp nem méltó lakosokat költöztettek be. Ahogy számolgatom, a bárónőnek legalább 20-25 évig közvetlen közelről kellett néznie a volt otthona pusztulását, hiszen a kastélyban kapott valami szükséglakást, inkább szobácskát. (Egy alapítvány 2012-ban felújította az addigra már majdnem összedőlt, tető nélkül maradt U alakú épület fő részét. A 3,5 hektáros, szintén műemlékké nyilvánított angolpark nagy része is megvan még, viszont már nincs pénz a két oldalépület felújítására, és az egész komplexum, a park fenntartására sem).
Édesapáméktól is elvettek mindent, a családból ő végzett, szintén távúton főiskolát, mert mindenképpen festeni szeretett volna, és azt tanárként megtehette.
Édesanyám szüleit elvitte a betegség, mindkettőt a rák, a nagymamám mindössze 52 éves volt. Biztosan szerepe volt ebben annak is, ahogyan elbánt velük a sors.
Ha összegezzük a szüleim élettapasztalatát, akkor mai szemmel érthetetlen, hogy miért vállaltak minket, a három évvel fiatalabb öcsémmel együtt, egy, -akkor még- kimondottan későinek számított házasságban, ahol komoly esélye volt annak, hogy nem látnak majd minket felnőni.
10 éves voltam, amikor édesanyámnál rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, többször műtötték, végül lemondtak róla. Ő viszont nem mondott le magáról, sem rólunk (pedig transzgenerációsan ez lett volna az öröksége), és mindennapos küzdelemmel és “kiegyezéssel” még 42 évig élt, pontosabban éltek együtt a daganattal. Napi szinten, belülről táplálékokkal, kívülről gyógynövényekkel kezelte magát, és mindezt autodidakta módon rakta össze. Édesapám többször volt igen beteg, ő nehezebben viselte a világ bajait és igazságtalanságait.
Én mégsem úgy éltem az életemet, mint ha a háttérben tragédiák sora nyomorítana meg, akár transzgenerációsan. A szüleim nem keseregtek állandóan a múlton, és mindig volt tervük a jövőre vonatkozóan is. Egyszerű, emberi tervek. Biztosan voltak különleges álmaik is, mert kimondottan okos és tehetséges volt mindkettőjük. Ezekből igyekeztek megvalósítani, amit lehetett. Nem teljesülhetett minden, amit szerettek vagy megérdemeltek volna.
Velünk mindig őszintén beszéltek, de nem rakták ránk a múlt és az akkori jelen összes terhét.
Amikor én a gyerekkoromat és fiatalkoromat éltem, a csehszlovák kommunizmus még javában dübörgött, és igazából senki sem látott, még csak halvány reményt sem arra, hogy egyszer vége lehet. A kisember biztosan nem. Mi egyáltalán nem mehettünk Nyugatra, édesanyám egyik bátyja a háborúban kint maradt Nyugat-Németországban, de tanárként anyukám nem kapott látogatási/kiutazási engedélyt hozzá, pedig kétszer is kérelmezte. Nehogy aztán valami rosszat tanítson. Én titokban jártam elsőáldozó felkészítésre, hatévesen kéthetente felraktak egy buszra, és mentem egyedül “felkészülni”. Arra emlékszem, hogy finom volt a kalács és a kakaó az apácáknál, ahová teljesen titokban jártam. A szüleimet így is feljelentette egy “jóakaró”, és majdnem elveszítették az állásukat. Édesanyámat behívták a járási, szlovákul beszélő iskolaügyi hivatalba, és aláírattak vele egy papírt, hogy ilyesmi soha többé nem fordul elő. Az öcsém így már nem buszozott, de később ezt is megoldották valahogy a szüleim. Mindeközben édesapám kétszer tagadta meg, hogy a pártba belépjen, és el lehet képzelni, hogy ez a döntése milyen fantasztikus képzőművészi karrierlehetőségeket nyitott meg neki.
Azért írom le mindezt ilyen hosszan, mert valahol megértem a mai fiatalokat, hogy bántva érzik magukat és nem látnak semmilyen pozitív jövőképet maguk előtt.
De a szüleim sem láthattak.
Ahogy a tőlem sokkal okosabbak mondják: nem az a lényeg, hogy mit kapsz az élettől, hanem az, ahogyan azt Te megéled.
A szüleim stabilitásra tanítottak, és nem a sikert tartották fontosnak. Légy sokrétű, az hasznos lehet az életben. Nem baj, ha a világ térben és lehetőségekben szűk, a végtelen mélységet egészen kicsi helyen, te magad is meg tudod teremteni.
Bármihez nyúltak, abból mindig született valami. Látszott rajtuk az egyszerű alkotás öröme és büszkesége. Nem kell világraszóló dolgokra gondolni, bár szerintem mindketten jelentősen tágítottak az ottani adottságokon.
Mindig takarékoskodtak mindennel, akkor is, ha valami éppen fillérekbe került. Például a vízzel. A család által megtermelt szürke vízzel locsolták a kertet, a legegyszerűbb, de mindig működő módszerekkel.
Az élelemmel is takarékoskodtak, nálunk egyáltalán nem létezett ételpazarlás.
Nagyon kicsi kertünk volt, de édesanyám mindenből ki tudta hozni a legtöbbet. Amit az asztalra tett, az jó alapanyagokból készült. Édesapám készítette nekünk a reggelit és a vacsorát. Mindig. Főzött is. Édesanyámé volt a hétvége.
Nem sok ember járatta az Élet és Tudományt Királyhelmecen, és nem sok családnál voltak lexikonok és idegen szavak szótára, de ezek használatára korán megtanítottak minket a szüleim. Sosem tanultak velünk, önállóan kellett megoldani a dolgainkat. Egyszerű irányokat mutattak.
Nagy szabadságban éltem, a szüleim nem érezték feladatuknak, hogy minket bármikor is szórakoztassanak. Arra voltak a könyvek, a mindenféle egyéb kisvárosi lehetőség, amiket én bőven kihasználtam. És persze a grund.
A szüleink nem a barátaink voltak, és nem is partnerként tekintettek ránk. Mi gyerekek voltunk, ők meg felnőttek.
Sosem beszéltek nyitottságról, viszont az állandó kíváncsiságot, a megismerés vágyát az anyatejjel szívtuk magunkba.
A szüleim, ha valamit/bármit, a háztartás vagy a család körül meg kellett csinálni, nem szaladtak azonnal a szomszédba segítségért, először megnézték, hogy ők maguk nem tudják-e megoldani. A legtöbb esetben meg tudták. Ez építette az önbizalmukat, csökkentette a kiszolgáltatottságérzést. De nem hinném, hogy ilyen célzattal gondoltak a teendőkre, egyszerűen csak minden felmerülő feladatnak nekiláttak.
Folyamatosan fizikai munkát is végeztek, és szinte ők ketten építették fel a házunkat. Tanítás után. Apukám falazott, anyukám burkolt. Az elmondás szerint édesapámnak ez adott újra erőt, ugyanis az öcsém születésekor éppen nagyon beteg lett, hatvan kiló alá fogyott (de végül csak megélte a 77 éves kort). Semmilyen feladat nem jelentett nekik gondot, mindenhez hozzáfogtak és azt be is fejezték.
Nem számolták az ezekre a tevékenységekre fordított időt. Nem hasonlították össze valami más lehetőséggel, ami többet hozhatott volna a konyhára. Pedig mindkettőjüknek lett volna esélye jövedelmezőbb dolgokat is csinálni, ha ez lett volna a cél. De nem volt az. A szabadság egyfajta kifejezési formája az ilyen élet.
Ahhoz is így álltak hozzá, ami nem tartozott a kötelező dolgok kategóriájába. Mindketten kreatívak voltak és ügyesen bántak a kezükkel is és az eszükkel is, és mindkettőt használták. Nem hagyták elkorcsosulni, inkább állandóan fejlesztették a sokoldalú képességeiket és készségeiket. Látszott rajtuk, hogy tiszta örömük származott belőle. Anyukám a babámnak ugyanolyan ruhát, pulóvert és nadrágot kötött, mint nekem. Kötőgéppel, ami beszerzett. De rengeteget varrt, kötött és horgolt, élete végéig, a kosztümöktől a lakberendezési textíliákig, amiket mindig maga tervezett.
Nem várták, hogy mások oldják meg a problémáikat.
Szerették, de legfőképpen tisztelték az életet. Mindenkiét. Ők ketten másképp élték meg az életüket, hiszen egyiküket extrovertáltnak, másikukat introvertáltnak címkéznék ma a hozzáértő szakemberek. Szerintem meg egyszerűen csak egyéniségek voltak. Rengeteg mindenben különböztek, de az alapértékeik ugyanazok voltak.
Szüleimmel, 7 hónaposan. 
Édesanyám, a tanítványaival. Én meg a masnival.
Legfőképpen hittek és bíztak. A feljebbvaló Rendekben.
A segítségben, ami jön, ha Te magad is hozzáteszed a részed.
Nem okoskodással és kioktatásokkal tanítottak minket, hanem azzal, ahogyan éltek.
Az egyszerű mindennapjaikkal, a világhoz való viszonyulásukkal.
Nem szeretnék összehasonlításokba bonyolódni. Hogy kinek volt rosszabb vagy nehezebb. Meg, hogy akkoriban, minden tragédia ellenére ott volt remény a pozitív változásokra, jelenleg meg már nincs.
Szerintem nem ebben van a lényeg.
Hanem abban, hogy mit keresünk és mibe kapaszkodunk.
Mert azt fogjuk megtalálni, amit észre akarunk venni.
Ha az erőt és az egészséget keressük magunkban és szűkebb-tágabb környezetünkben, akkor azt találjuk meg. Ha a külső- belső betegségekre és bajokra fókuszálunk, akkor azok jönni is fognak.
Az erő főleg az ismétlődő, egyszerű cselekedetekből táplálkozik. Amikben minden egyes nap ki lehet fáradni, fizikailag is. Ez különösen fontos, a félrebillent egyensúlyok miatt. Hogy aztán másnap legyen miért újra felkelni, és ott folytatni, ahol azelőtt nap abbahagytuk.
Lépésről-lépésre haladni, türelmesen, kitartóan.
Hinni, hogy van rajtunk kívül álló Valóság és Rend. És örülni annak, hogy megkaptuk a testi/szellemi/lelki szabadságot, így aztán az ezekhez való viszonyunkat mi magunk határozhatjuk meg.
Hálásnak lenni azért, hogy mindig van dolgunk a világban, akármilyen apró is az.
Én valami ilyesmi csomagot kaptam transzgenerációsan a felmenőimtől. Nem mindenben vagyok képes követni őket, de igyekszem.
Előfordulhat, hogy egy szakember akár transzgenerációs traumaként -és nem pozitív életstratégiai mintázatként- kezelné, hogy én nem igazán bízok meg az emberi hatalmakban, pontosabban nem sok segítséget várok tőlük, bármilyenek is legyenek azok, és bármit is ígérjenek. Soha nem is vártam. És itt nem csupán a politikai hatalmakról van szó, hanem a segítségnek álcázott befolyásolási kísérletekről is.
Úgy gondolom, hogy az Emberben én nagyon is bízok, sőt hiszek.
Inkább úgy fogalmaznék, hogy szeretem felvállalni a felelősséget a saját életemért, és egyáltalán nem élem meg tragédiaként, ha mindez esetleg plusz munkával jár.
Talán érdemes mindenkinek kicsit utánagondolni, hogy milyen alkalmazható pozitív mintázatokat örökölt, amik segíthetnek a turbulens mindennapokban, és amiket továbbadhat a jelenleg elveszni látszó fiataloknak.
Szeretettel, Márti.
Ha szeretnél értesítést kapni a bejegyzéseimről, iratkozz fel az ingyenes Blog értesítőre!
Ha szeretnéd támogatni a munkámat, kattints az alábbi gombra.